Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

2020: a túlturizmustól a kihalt utcákig

Kihalt utcák – valószínűleg így fogunk emlékezni 2020-ra, amikor visszatekintünk majd rá a távoli jövőből. Ez a kép rögzült sokunkban mentálisan és a sajtófotók nagyrésze is ezt örökítette meg. A Mércén pl. év vége alkalmából megjelent egy fotósorozat, ami a 2020-as évet foglalja  össze képekben, a képek közül pedig kettő is kihalt utcákat örökített meg. Mindkettő Budapest turistanegyedeiben készült.

Pósfai Orsolya, aki az üres Budai Várról készített fotót tavaly áprilisban, ellentmondásosan emlékezik vissza a fénykép készítésének idejére: „Egy áprilisi napon, a tavaszi lezárások idején elsétáltam a Budai Várba, amit korábban soha nem láttam így: sehol egy turista, ürességtől kongó utcák. Néhány óra erejéig azt kívántam, bárcsak visszakaphatnánk így a saját tereinket, a túlturizmus árnyától mentesen. No persze rögtön ott tolongott a gondolat, hogy rengetegen a turizmusból, a vendéglátásból élnek meg, ahogy az se elhanyagolható, mekkora kárt okozott az ország gazdaságának az ágazat idei kiesése. És persze magam se szívesen mondanék le az utazásról, más városok meglátogatásáról.

A BUDAI VÁR 2020 ÁPRILISÁBAN, A KIJÁRÁSI KORLÁTOZÁSOK ALATT. / FOTÓ: PÓSFAI ORSOLYA

Szerte a világon fogalmaztak meg ehhez hasonló ellentmondásos – boldog, de egyúttal kesernyés – érzéseket a turizmus csökkenésével kapcsolatban. Guillem Colom-Montero, a Glasgow-i Egyetem adjunktusa részletesen szemléltette, milyen ambivalens érzésekkel fogadta a katalán lakosság a turizmus hirtelen megcsappanását a világ legnépszerűbb turista célpontjaiban.

Colom-Montero cikke felidézi pl. Mallorca szigetét, ahol a gazdaság 35%-a turizmus köré épül és legalább 200 ezer munkahely függ tőle, és ahol – a National Geographic-ban megjelent riport szerint – mégis vegyes érzelmekkel fogadták a helyiek a turisták hirtelen eltűnését.

Egy helyi idegenvezető, Pere Tomas pl. arról számolt be, hogy ritka állatfajok jelentek meg újra a szigeten, amiket „korábban csak nagyon messzi vidékeken láthattunk”.

Egy másik lakos, Julio Batle felidézte, hogy milyen „furcsa” és egyben „gyönyörű” volt sétálni azon a vízparton, amelyet már az ötvenes évek óta nem láttak ilyen üresen: „Még gyerekkoromban is túl sok volt turista, ezért ez egy új helyzet volt” – nyilatkozta Batle.

Az élmény annyira meghatározó volt a helyiek számára, hogy Mallorca egyik vezető lapja, a Diario de Mallorca 2020 nyarán ezzel a címlappal jelent meg: „Turisták nélküli nyár: A mallorcaiak visszaszerzik az elveszett paradicsomot„.

Hasonló érzéseket fogalmaztak meg a barcelonaiak, akik a világ egyik leglátogatottabb városában élnek.

Tavaly májusban a helyi közszolgálati média arról tudósított, hogy a turizmus okozta „no-go zónákban” az éttermek az árak csökkentésével próbálják visszacsalogatni a helyi lakosokat a környékre: ahol korábban egy tenger gyümölcsei paella 13-15 euróba került, ott tavaly nyáron már csak 6 euró volt.

Egy katalán közszolgálati adó pedig arról készített riportot, hogy újra játszhattak a gyerekek Barcelona belső kerületeiben. Josep Maria Boronat Lluc, egy három éves gyermek apja így nyilatkozott:

„A gyerekek játszottak, nagyon jól érezték magukat. Láttunk valamit, ami egy kisebb városban teljesen normális – hogy a gyerekek a téren vannak, és játszhatnak – és ami eddig itt nem történhetett meg. Sajnáljuk, hogy ezt elveszítettük, amikor az állítólagos ‘normális helyzet’ visszatért.”

„Menekültek, üdvözlet, Turista, menj haza” – Graffiti Görögországban / Forrás: Wikimedia Commons

Persze mindez automatikusan felveti azt a kérdést, hogy megéri-e ez a városi nyugalom azt, hogy kereskedelemben és vendéglátásban dolgozók százezrei veszítsék el munkájukat. Azonban a gazdaság bármi áron való megvédése is tévút – a „normális állapotok” fetisizálása lemondás a „normalitás” kritikájáról. Amint Pap Szilárd István írja:

„Amikor tehát arra hivatkozva kardoskodunk a gazdaság nyitva tartása mellett, hogy ne haljanak éhen az emberek, akkor egyúttal a dolgozók munkájának elsajátításán alapuló tőkefelhalmozás rendszere mellett is letesszük a garast. Természetessé téve, hogy más módon nem is szervezhető a gazdaság, más módon nem is garantálható az emberek anyagi túlélése, csak úgy, hogy közben az erőforrásokkal pazarló tőkekoncentráció is történik. A Mark Fisher-i kapitalista realizmus járványkori megjelenése ez.”

Budapest esetében pl. így lemondanánk annak a kritikájáról, hogy a belvárost a befektetés és az üzleti vállalkozás javára ürítik ki. A belváros ilyen módon való kiüresedése világtrend, de a magyarországi helyzetet súlyosbítja, hogy Mészáros szállodai vállalkozásainak révén ez a világtrend megegyezik a a kormányzat politikai akaratával, valamint a kormányzati intézmények Várba való költöztetése is kiszorít minket azokról a terekről, amelyek elvileg mindannyiunkéi.

Fotó: MARKOSZOV SZERGEJ

Éppen ezért nem is igazán láthattunk olyan jeleneteket és olyan fellélegzést Budapest utcáin, mint Barcelonában, mert itt már a lakosság nagy része kiköltözött jellegtelen, lelketlen lakóparkokba. A mi utókorunk nem fog emlékezni gyerekekre, akik 2020 nyarán újra játszhattak az ötödik kerületben, csak a kihalt Váci utcára.

Az utazóknak pedig nem csak azt kell átgondolniuk, hogy hogyan lehetne fenntarthatóbb az utazás, hanem azt is, hogy amit az utóbbi időben jelentett az „utazás”, az valóban az volt-e, amire egy utazó vágyhat: valóban 2-3 napos élményekre vágytak-e, amelyek megvásárolható élményekben merültek ki, és amelyekből nem marad utólag semmi, csak egy népszerű Instagram-fotó, ami alatt helyiekkel egyáltalán nem vagy csak alig találkoztak stb.

Az utazással bizonyos értelemben ugyanaz történt, mint a filmekkel – ahogy a kétórás mozifilmet húszperces sorozatrészekre cseréltük, úgy az utazás sem adja már azt az élményt, amiért évszázadok óta lelkesedik érte az emberiség. Az utazásnak nem csak ökológiailag kell fenntarthatóbbá válnia, de emberileg teljesebb élménnyé is.