Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Nem félünk az oligarchiától, és készek vagyunk harcolni a megalázottak és sértettek jogaiért” Beszélgetés Jovo Bakićtyal, a Radikális Baloldal Pártja tagjával

Nemrégiben a szerbiai Szociáldemokrata Unió megváltoztatta a nevét: immár a Radikális Baloldal Pártjaként működik. A Párt egyik fontos egyéniségével, a belgrádi szociológussal, Jovo Bakićtyal beszélgettünk.

Losoncz Márk: Ez idáig Szociáldemokrata Unió (SzDU) voltatok. Amíg nem lettetek a Radikális Baloldal Pártja [Partija radikalne levice], azt szerettem volna megkérdezni, hogy nincs-e szociáldemokrácia manapság okkal válságban, s nem szükséges-e egy radikálisabb program és elnevezés? Minthogy lényegi változások történtek, újabb kérdésekre van szükség. A korábbi programban kritikusak voltatok a „liberális kapitalizmussal” szemben, és síkra szálltatok, többek között, a „tulajdon kollektív formáiért”. Ez alapján nem volt egyértelmű, hogy küzdötök-e a kapitalizmus ellen vagy sem. A kollektív tulajdon a kapitalizmuson belül is lehetséges (a klasszikus példák egyike a Mondragon vállalat). A Radikális Baloldal Pártja vajon egyértelműbben antikapitalista, mint az SzDU?

Jovo Bakić: Mindenképpen. Az SzDU – amelyhez az elmúlt év végén csatlakoztam –, nem volt antikapitalista egészen két évvel ezelőttig, amikor a vezetőségben megérett a gondolat, hogy radikális baloldali párttá váljék, amely vállaltan antikapitalista. E célból összehívta a baloldaliakat, hogy egyesüljenek. Válaszoltak többen a Szerbiai Baloldali Csúcstalálkózó [Levi samit Srbije] tagjai közül, a DIEM25 szerbiai részlegéből, amiként mi is, akik nem tartoztunk egyetlen szervezethez sem. Ellene vagyunk mindenfajta kapitalizmusnak – noha világos, hogy a kapitalista világrendszer peremvidéki kis országában akkor lesz radikális változás, ha egyúttal a rendszer centrumában is változásra kerül sor. Láttuk a Sziriza példáján, hogy mi történik, ha a rendszer félperifériája igyekszik szembeszállni a központból érkező diktátumokkal. Ha azonban a hullám a központból érkezik, ki tudjuk majd használni. Addig úgy küzdünk, ahogyan tudunk és ahogyan képesek vagyunk rá.

Védeni fogjuk a megalázottak és a sértettek érdekeit, megkérdőjelezzük a neoliberálisok és a szélsőjobboldaliak ideológiai hegemóniáját.

Szerbia nyilvánossága elé kívánjuk tárni a baloldali témákat.

LM: Az SzDU 1996-ban jött létre. Ha jól értettem, megbeszéltétek a vezetőség egy részével, hogy a már regisztrált pártot átadják számotokra annak érdekében, hogy egy radikálisabb pártot alakítsatok (minthogy új pártot alapítani Szerbiában nagyon drága). Lenne néhány kérdésem a szervezeti formával kapcsolatban. A releváns társadalmi szférák (például a munkahely és a szomszédságok) demokratizálásáért küzdötök. Hogyan néz ki a demokratizálódás magán a párton belül?

JB: Voltaképpen a különböző szervezetekből érkező baloldaliak egyesüléséről van szó, mint az első válaszomban már sugalltam. De valóban, a pártalapítás Szerbiában drága (mintegy 55 000 euró), amely funkcionálisan ellehetetleníti a szegény többséget, hogy politikával foglalkozzon. Így aztán az SzDU szándéka, hogy nekünk, többieknek átadja a lehetőséget, jelentősen megkönnyítette a dolgunkat. A pártunk nem vezetőségi, azaz leader-párt. Kollektív elnökségünk van (3 női és 2 férfi taggal), Végrehajtó Bizottságunk (1 női és 6 férfi taggal), valamint megvannak a Fő Választmány végrehajtó szervei, amelyeknek az előbbi két szerv tagjai számadással tartoznak. Végül pedig mind felelősséggel tartoznak a Kongresszusnak, amelynek bármely elvtárs a delegátusa lehet. Így küzdünk a tekintélyelvű tendenciákkal szemben a pártban. Természetesen Michels nevezetes „vastörvénye” az oligarchiákkal kapcsolatban megvan mint veszély a jövőre nézve. Nagy kihívás, hogy szembeszálljunk e tendenciákkal.

A Radikális Baloldal Pártja vezetősége és egyes bizottságok tagjai 2020 szeptemberében (Forrás: Partija radikalne levice Facebook-oldal)

LM: Abban a történelmi pillanatban, amikor a magyarországi és szerbiai ellenzékiek többsége az „ellenzék” egységéért száll síkra, ti kijelentitek, hogy „senkivel nem fogtok együttműködni, s a Szövetség Szerbiáérttal [tíz szerbiai »ellenzéki« párt szövetsége] nincs közös dolgotok”. Azokra az emberekre támaszkodtok, akiket nem kompromittált az eddigi pártpolitikában való részvétel. Mi több, bíráltátok az oligarchiát, amely „ellenzékben” van (s mondtátok, hogy „lefoglalnátok a nép ellenségeinek a tulajdonát”, például Željko Mitrović médiamogulét). Arról is beszéltetek, hogy a „Szerbiai Szocialista Párt és a Szocialisták Mozgalma nem baloldaliak, hiszen jobboldali neoliberális reformokat hajtanak végre”. Mivel roppant bátor stratégiáról van szó, muszáj megkérdeznem: milyen szövetségesekre számítotok? Hogyan nyeritek majd el a széles néptömegek bizalmát?

JB: Helyzetünk első ránézésre nem rózsás, de meggyőződésünk, hogy idővel a honpolgárok megértik, miért érdekük, hogy csatlakozzanak az oligarchia hatalmának lebontásához. Ugyanis mi a szegény többség vagyunk – a kevesek uralmával szemben. Használjuk majd a közösségi médiákat, az olyan portálokat, mint a Mašina vagy Novi plamen folyóirat. Élünk majd minden eszközzel, amellyel a nyilvánosság tudomására hozhatjuk a szándékainkat, s amellyel rámutathatunk, miként élnek vissza az uralmukkal a kevesek. Bemutatjuk a programunkat, megoldást kínálunk a felhalmozódott társadalmi problémákra. Megkíséreljük felvenni a kapcsolatot a szakszervezetekkel, igyekszünk intenzívebbé tenni a munkások harcát. Folytatjuk, amit eddig is csináltunk. A mögöttünk álló életszakasz és tevékenység arról tanúskodik, hogy

nem félünk az oligarchiától és készek vagyunk harcolni a megalázottak és sértettek jogaiért: a szegényeken át, akik fölül a tetőt is elorozzák, a nyugdíjasokig, akiktől alkotmányellenesen elveszik a jogaikat; a munkásokért, akik borzalmas körülmények között dolgoznak (még a toalettre is alig mehetnek el), illetve tömegével halnak meg az építkezéseken.

Néhányan egyetemen dolgozunk. A szellemi ifjúsággal való munka nagyon fontos a neoliberális és a radikálisan jobboldali ideológiai hegemóniával szemben. Végül pedig ne felejtsük el a létező, radikálisan demokrata helyi-városi szervezetekkel való együttműködést, mert megannyi jó koponya és tisztességes ember van, akik szembeszállnak az oligarchiával, s akik szövetségesek lehetnek egy igazságosabb társadalomért folytatott harcban. Hosszú, kemény út áll előttünk – mi azonban úton vagyunk, készek mindenre.

LM: Az előző kérdést folytatva: arról beszéltél, hogy „némely dolgokat nem lehet fájdalommentesen elintézni”. Azt mondtad, hogy „sebészkés kell, hogy a tumort eltávolítsuk”. Az újságokban arról lehetett olvasni, hogy „Jovo Bakić egyetemi tanárt beszélgetésre hívták a megnyilvánulásai miatt. Jelesül, Bakić a NIN hetilap számára azt nyilatkozta, hogy a Szerbiai Rádió és Televízió épületébe történt behatolás »őrültség, ha nem csövekkel megyünk«.” Mint válaszolnál azon „balliberálisoknak” és dogmatikus pacifistáknak, akikben az effajta kijelentések félelmet keltenek? Ez azt jelenti, hogy a demokratizálás lehetetlen erőszak nélkül? Mi a „forradalmi erőszak”, amelyről beszéltél?

JB: Nincs politika erőszak nélkül, hiszen a politika a hatalom körüli küzdelmekről szól. Márpedig nincs hatalom, ha nem áll mögötte erő. Az állam az a politikai közösség, amelynek monopóliuma van az erőszak használatára.

Azonban amikor az állam igazságtalan (s a kapitalizmusban így szokott lenni), s ha még olyan is a helyzet, mint Szerbiában (ahol a köztársaságot elorozta és fogva tartja a maffia), akkor legitim a forradalom és az autoritárius-maffiajellegű rezsim megdöntése, a gyökeres változások érdekében – a gazdaság, a kultúra és a politika terén.

A forradalmi igazságosság azt jelenti, hogy letartóztatjuk azokat, akik hatalmasokként összefonódnak a maffiával, hogy elítéljük őket, elkobozzuk a törvénytelenül szerzett vagyonukat (s ezt a burzsoá jogállam standardjai szerint csinálnánk), azok vagyonát is, akik a tömegkommunikációs eszközeikkel bűnözőket (s ezzel magát a bűnözést) promotálták. Társadalmivá tennénk a nagytőkések vagyonát. A lényeg az, hogy az ártatlanokkal szemben természetesen nem lesz erőszak, vagy az uralkodó pártok egyszerű tagjaival szemben, amire korábbi forradalmakban számos eset volt.

LM: Eddig számos európai mintát említettetek meg: a németországi Baloldalt, a görögországi Szirizát vagy a horvát Munkásfrontot. Mi az, amit a szerbiai baloldal megtanulhat a tapasztalataikból? És hozzátennék még egy kérdést. Szerbia kétségbeesetten igyekszik az Európai Unióba, noha sehogy se sikerül neki. Mi az álláspontotok az EU-t illetően? Hogyan válaszolnátok arra a kihívásra, hogy a nyugati elitek és Vučić elnök között szoros együttműködés van?

JB: Fontos, hogy a széles társadalmi rétegekben meggyökerezzenek a baloldali eszmék. Részt kell venni a munkásság küzdelmeiben, meg kell védeni a szegényeket, a megalázottakat és a sértetteket, ám egyúttal toborozni kell értékes és tisztességes értelmiségieket. Nem lep meg bennünket, hogy a jó öreg európai oligarchák szívélyes viszonyt ápolnak a tekintélyelvű vezetőinkkel, hiszen utóbbiak egy nyomorúságos gyarmat élén állnak – így is látják őket a különböző metropoliszokból érkezők, akik azért jönnek, hogy kizsákmányolják a munkásainkat.

Kételyeink vannak az EU-t illetően, mert nem egy szociális és demokratikus beállítottságú közösség, hanem a kevesek kapitalizmusbeli hatalmát tükrözi. Egyesíti a kapitalizmus centrumának derék régi oligarcháit és a fiatal oligarchákat, akik a volt szocialista országokból érkeznek, a (fél)perifériáról. Sem az EU, sem Vučić, sem a hazai oligarchia „nem tesz ránk mélyebb benyomást”.

Felhívjuk a nép figyelmét arra, hogy Vučić és az amerikai/európai oligarchák egyezkedései nem szolgálják a szegények, azaz a lakosság többségének hasznát – sokkal inkább az oligarchákét.

Egyúttal internacionalisták vagyunk, ez az egyik fő érték számunkra; s reméljük, hogy lesznek, akik majd küzdenek velünk a pártjaik és a mozgalmaik révén, s képviselik majd a munkásság és a jogfosztott szegények érdekeit az említett oligarchákkal szemben. Reméljük, hogy ezen politikai erőkkel kiharcoljuk az EU átalakítását, s az egyenlő emberek és nemzetek közössége lesz, amely nyitott a másság iránt, s az egyenlőség, szabadság és minden ember testvérisége elvei szerint irányítják majd.

Jovo Bakić, a szerb Radikális Baloldal Pártja tagja (Forrás: Partija radikalne levice Facebook-oldal)

LM: Ha jól értettem, úgy vélitek, túl sok a misztifikálás Koszovó körül. Mi a Radikális Baloldal Pártjának álláspontja e tekintetben?

JB: Koszovó kérdése nagyban hazug, hiszen különböző szerbiai kormányok foglalkoztak vele, sok időt és energiát befektetve, s mégsem tudtak kihatni rá lényegi módon. Eközben nem figyeltek a szegény többség mindennapi gondjaira és problémáira – pedig minderre ténylegesen kihathatnának. De facto Szerbiának nincs hatalma Koszovó felett az 1999-es NATO-agresszió óta. Papíron vannak csupán jogai – a valóságban nem. Természetesen történelmi és kulturális okokból Koszovó fontos Szerbia számára, a NATO koszovói jelenléte elfogadhatatlan. A NATO-egységeknek távozniuk kell, a szerbeknek és az albánoknak kölcsönösen elfogadható álláspontot kell elérniük, őszinte, közvetítők nélküli tárgyalásokon. És úgy, hogy egyik oldalon sem tárgyaljon olyan, aki háborús bűnös, legyen akár az Egyesült Nemzetektől.

Azonban az EU-nál és Koszovónál is sokkal fontosabbak a honpolgárok mindennapi gondjai, különösen hogy a tekintélyelvű vezető, a családja és a maffia elorozták a köztársaságot.

LM: Az egyik kihívás a baloldal számára az 1990-es évek örökségével való szembesülés, amikor álbaloldaliak voltak hatalmon. Mi az, amire igent tudtok mondani abból a korszakból?

JB: Abból a korszakból fontos számunkra az SzDU antinacionalista küzdelme, amely az új emberek és szervezetek révén idén a Radikális Baloldal Pártja lett. Semmi más abból a korszakból nem igenelhető. Sőt, az álbaloldaliak elérték, hogy az emberek undorodjanak a baloldaltól – akik pedig egyébként a baloldali értékek és politika leglelkesebb hordozói lehetnének. Ennyiben a feladatunk nehezebb.

LM: Már az SzDU programjában lehetett olvasni, hogy „Szerbia territoriális, regionális, városi és községi szerveződéséért, a területi autonómiáért” száll a párt síkra. Vajon ez Szerbia föderalizálását jelenti, amely magába foglalná Vajdaság autonómiáját is?

JB: A föderalizálás a honpolgárok tudatában a szocialista Jugoszlávia háborús felbomlásához kötődik. Ennyiben a föderalizálásnak Szerbiában nem lehet semmilyen támogatása. Vajdaság autonómiája eddig az uralkodó pártok oligarcháinak zsákmánya volt, a bürokratikus apparátusok és a tartományi közvállalatok bábja. A pártunk feltétlenül a decentralizált államért fog síkra szállni, de egy egységes állam is lehet decentralizált. Több hatalmat lehet átruházni a városokra és községekre, s talán a régióknak szintjére – ha az ott élők igényt tartanak rá.

A hatalomnak a honpolgárokat kell szolgálnia, a népnek önnön részvételével kell megoldania a problémáit. A közvetlen demokrácia mint ideál a legkönnyebben a helyi politikai közösségek szintjén valósulhat meg.

Nagybecskerek vagy Kikinda polgárai jobban tudják, mi kell nekik a vízszolgáltatót illetően, mint a belgrádiak vagy az újvidékiek. Nekik maguknak kell kezdeményezniük, s a városi, községi és köztársasági hatalom a rendelkezésükre állhat. A Duna–Tisza–Duna csatorna nem csupán a Vajdaság gondja, hanem az egész köztársaságnak törődnie kellene vele, amiként a mezőgazdasági területek vízellátásával is (természetesen előbb a nagyüzemeket társadalmi tulajdonná kell tenni, gondot viselve a gazdasági hatékonyságról).

Általában véve a köztársaságnak segítenie kell a helyi önigazgatást, hogy megoldást találjon a lokális és a regionális problémákra, azzal, hogy részt vesz az infrastrukturális munkában, amelyet maguk a helyi közösségek nem tudnak elvégezni.

Másként szólva, a községek és a városok lesznek a legfontosabb politikai közösségek, mert a honpolgárok itt majd kifejezhetik az érdekeiket mint közérdeket. Azért állnak majd rendelkezésre, hogy segítsenek a problémák megoldásában. Ha az egész, viszonylag kicsi köztársaság minden honpolgár és város érdekét szolgálja, akkor a regionalizálás nem is szükséges (amelynek lehetőségéről természetesen kell beszélni), nemhogy a föderalizálás. Mondanom sem kell, a területi szerveződés fontos kérdés, s minden érv és érdek figyelembevételével kell megoldást találni.

LM: Ma roppant aktuális a fasizmus új formáinak kérdése, a mikrofasizmusé (Deleuze/Guattari), a posztfasizmusé (Tamás Gáspár Miklós). Könyvet írtál a szélsőjobboldalról. Hogyan látod a mai szerbiai helyzetét? Szem előtt tartom azt is, hogy nemrégiben a Novi plamenben nagy viták zajlottak arról, hogy a baloldalnak együtt kell-e működnie a „jobboldali populizmussal” (lásd például).

JB: A mai szerbiai szélsőjobboldal nagyrészt Aleksandar Vučić autoritárius-maffiaszerű rezsimjének ellenőrzése alatt van. A hatalommal összefonódó drogkartellek vezetik a Crvena Zvezda, a Partizan, a Rad és más futball- vagy kosárlabdaklubok szurkolóit. Ezekből a „szurkolókból” toboroznak a szélsőjobboldali csoportok. Készek arra, hogy elverjék a hatalom ellenfeleit. Az ellenzéknek tudatában kell lennie és fel kell készülnie, hogy e csoportok az adott pillanatban készen állnak majd, hogy megvédjék a hatalmat. Természetesen kifejezetten a szélsőséges, illetve a radikális jobboldali csoportokkal való együttműködés ellen vagyok – akár a hatalom ellenőrzése alatt vannak, akár ellenzékben. A baloldaliak csak veszhetnek egy ilyen együttműködéssel.

LM: Hogyan tekintetek az orbáni és a vučići rezsim viszonyára, hasonlóságaira?

JB: Mindketten kifejezetten tekintélyelvűek, manipulálnak a nacionalizmussal, kokettálnak a szélsőjobboldallal; igyekeznek az ellenőrzésük alatt tartani ezeket a csoportokat, hogy megvalósíthassák az érdekeiket. Ezek fontos hasonlóságok, és vegyük figyelembe a közelségüket, a szívélyes együttműködésüket. Azonban látnunk kell a különbségeket is. Orbán a szocializmus liberális ellenfeleként lépett fel, Soros-ösztöndíjas volt (a Chevening-ösztöndíj részese), hogy aztán radikális jobboldali legyen, aki konzervatívnak adja ki magát. Egyúttal „nyitott” tekintélyelvű-xenofób nacionalista lehet, aki elüldözi a CEU-t Budapestről (kárt okozva saját hazája akadémiai közösségének). Míg Vučić a szélsőjobboldali Radikális Pártból jön, s mostanság mindenféle megalázást kell eltűrnie (Clinton a vállát veregeti, Blair és Schröder a tanácsadói [csupa olyan politikus, aki hozzájárult Szerbia NATO-s bombázáshoz, amelynek idején a Radikális Párt emberiség elleni bűncselekménnyel vádolta őket – L.M.], s eközben Szerbia de facto gyarmati helyzetbe kerül, a nagykövetségét Tel Avivból Jeruzsálembe helyezik át). Igyekszik tisztába tenni a politikai életrajzát.

A magyar kisebbségi oligarchák a Vajdaságban a két nagy oligarchia közötti hidat képezik. Persze pozitív, hogy mindez tükrözi a „jószomszédi viszonyokat”, de negatív, amennyiben a tekintélyelvű oligarchák szárnya alatt történik. Olyanokról van szó, akik nem ódzkodnak a történelmi revizionizmustól sem [utalás – többek között – a csetnikek, illetve a Horthy-rezsim rehabilitálására – L. M.]. Tudtommal a különbség abban van, hogy Orbán nincs kapcsolatban a maffiával és a narkó-klánokkal, Vučić pedig igen. Orbán kokettál a nagymagyar kényszerképzetekkel, míg Vučić banalizálja a nacionalizmust – megalomán szobrokat és épületeket készíttet, ekképpen igyekszik felcserélni „Nagy-Szerbiát”, a területi terjeszkedés ideológiai ideálját, amelynek 2008-ig híve volt. Ez az „égi Szerbia” peremvidéki-kapitalista trivializálása, amely olyan profithozó fellegekbe kerül, mint a „Belgrád a vízen” projekt.