Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Átmenet a demokráciába: a demokratikus választójog megteremtésének 75. évfordulójára

Ki tudja, meddig maradhatott volna fenn a Horthy-rendszer, ha nem söpri el a második világháború? Jól berendezkedtek, egy gazdasági világválságot is viszonylag könnyen átvészeltek, az agyakat játszi könnyedén átmosták az irredenta érzelmekkel és vágyképekkel, a kultuszok mindent átitattak, az államfelfogást ugyanúgy történelmi-vallási alapokra helyezték, mint a megosztott társadalomképet.

A fenn és a lenn, az urak és szolgáik világa természetességgel volt jelen, mint a főlépcső és cselédlépcső a tehetősek házaiban. Azért jól működött a politikai rendőrség és a csendőrpertu sem a barátság jele volt. A rebellitásra hajlókat megfegyelmezték. Nemcsak a kommunistákat üldözték, de a köztársaság párti politikai agitáció is be volt tiltva. Őfőméltósága személyét nem illethette semmiféle bántás. Volt némi igazság abban, hogy az uralkodó osztály tagjai közül tömegesen a végletekig ragaszkodtak ehhez a konstrukcióhoz.

Hogyan bukott meg a rendszer? Hangsúlyozom, hogy nem a kormány, nem a rezsim, hanem a Horthy-rendszer. Őfőméltósága átadta a hatalmat Szálasinak. Igaz, hogy nem önként, hanem kényszerből, de hát Horthy nem volt egy önfeláldozó ember, ahhoz elkényelmesedett. Ahogy a lemondását ellenjegyző Lakatos Géza miniszterelnök is, mondván, ha már a főnök aláírta, akkor ő minek akadékoskodjon. Ő sem volt egy mártír típus, mint mondjuk Bajcsy-Zsilinszky Endre.

Ennek következtében nem a kormány, hanem az egész államépítmény megmaradt a németek szövetségében. Szálasiék a végsőkig való ellenállást választották, egészen az abszurdumig, vagyis a tömeges kitelepítésekig, legszívesebben az egész országot elvitték volna Németországba a győzelem önbecsapásának vakreményében. Vonatra raktak minden értéket, kitelepítették az Országgyűlést, vagy például egyetemeket, egyetemistákat – műszakiakat, gyógyszerész és orvostanhallgatókat – szőröstől-bőröstől.

Szálasi magával hurcolta az országhatáron kívülre a Szent Koronát, pedig az tiltott dolog volt, csak azért, hogy ostoba hitében ott tudja az országot, ahol ő és társai vannak. A pártszolgálatosok a megmaradt zsidóságot és az ellenszegülőket kínozták, gyilkolták. A nemzetvezető Ausztriában osztogatta a parancsait, ülésezgetett kormányával. Egy félig megbomlott elméjű, eszelős őrült őrjöngésének voltunk tanúi, de ez a figura vezette Magyarországot.

A Tiszántúlról és a Duna-Tisza közéről nagyrészt követték a helyi hatalom exponensei, és persze a hadseregek, vagyis az egyetlen szervezett erő is. Ilyen még nem fordult elő a magyar történelemben, hogy az állam elhagyja saját országát és hivatalait. Feladták a szuverén magyar államiságot. A szovjetek – nem oroszok! – által megszállt területen nem maradt állam! Merőben más volt a helyzet, mint az időben átnyergelt Bulgáriában és Romániában.

Mit lehetett tenni ebben a tragikus és különös helyzetben 1944 végén? Adódott a szovjet katonai közigazgatás bevezetése, de még javában folyt a fegyveres harc, így ezt tartósan nem vállalhatta a Vörös Hadsereg. Sztálin kitalálta, hogy új magyar államiságot kell létrehozni; ideiglenes parlamentet, ellenkormányt, központi és helyi igazgatást, katonai egységeket azzal, hogy részt vesznek a szövetségesek oldalán a háborúban.

Magát a kormányt is ideiglenesnek tekintették, de azért el kellett köteleznie magát a szovjetek oldalán, teljesíteni a feltétel nélküli fegyverszünet minden előírását. Nem a legrátermettebb emberekből verbuválódott, mégis a semmiből, egy fillér nélkül, sőt a mínuszból el kellett kezdeni saját szervezeti hálója kiépítését.

Eleinte teljes mértékben a megszállókra támaszkodott, aztán lassan megszerveződött. Helyiségeket, épületeket kellett a minisztériumoknak biztosítani, először Debrecenben, aztán 1945 áprilisában Budapesten. Szóval lassan kiépültek a minisztériumok, a helyi szervek, a rendfenntartás, a sajtó, és mindez nem úgy, mint korábban, hiszen a kormányt alkotó pártok Horthyék ellenzékéből szerveződtek.

Megindult a közlekedés, elkezdte működését a posta, 1945 májusától a visszaszolgáltatott készülékeken keresztül megszólalt Budapesten a rádió, megkezdte működését a jogszolgáltatás, volt romeltakarítás, miközben málenykij robotra hurcoltak embereket a szovjetek. Miniszteri biztosok álltak az ipari termelés élén, lassan szerveződtek a munkások, értelmiségiek, polgárok.

Milyen politikai és társadalmi rendszerben indult meg az élet? A háborús diktatúra sok szempontból érvényesült, de béke volt, és érezhető a munkások, a parasztok és a kisegzisztenciák számára, hogy a régi világ nem tér vissza. A pártok nem győzték hangoztatni, hogy azoknak lesz szavuk, akik eddig alul voltak. Ezt nehéz volt megérteni, egyáltalán felfogni, megszokni,

Illyés Gyula szerint eleinte a parasztok grófjukat „kegyelmes uramnak” és „elvtársnak” vegyesen szólították.

Lépten-nyomon arról lehetett hallani, hogy demokrácia van, vagy ahogy a Kisgazda Párt politikusai mondták, demokrácia lesz. A parasztpártiak, kommunisták viszont arról beszéltek, hogy ez a demokrácia nem tiszta, nem liberális, hanem népi lesz.

Annyi bizonyos, hogy a helyzet rendkívüli volt. Háborús, aztán posztháborús hónapokkal telt az idő. Csak felsorolásként: nyomor, éhínség, erőszak, csavargó, árva gyereksereg, menekültek, egzisztenciális-etnikai gyűlölködés, bűnözés, rejtőzködő nyilasok, és tetejében a Vörös Hadsereg. Ilyen körülmények között tiszta demokráciát teremteni nem lehetett. Ezt a mércét utólag sem állíthatjuk az ország vezetőivel szemben. Tanulni a demokráciát!– azt talán meg lehet próbálni.

Annál inkább, mert volt egy másik, legalább annyira fontos feladat. Lépésről lépésre, centiméterről centiméterre kellett visszaszerezni az önállóság jogát és képességét: a szuverenitást. Ezt szolgálta a jóvátételi alkudozás, amit magyar részről egy hazafi vezetett, bizonyos Pokorny Hermann.

Elbuktak, de látnivaló volt, hogy a béna Ausztriát és Romániát leszámítva, csupa éhes, barátságtalan, fölényes pozícióba helyezkedő ország vett minket körül: Csehszlovákia, Jugoszlávia, Ukrajna, és mindezek tetejébe a Szovjetunió. Ukrán és jugoszláv önkéntesek, visszaélve a katonai fölényükkel igyekeztek lecsípni Magyarországból egy-egy nagyobb darab földet. Úgy kellett a szövetségeseknek visszaparancsolni ezeket a csapatokat.

A jóvátételi tárgyalásokon alul maradtunk, de a gazdaság jó része mégis visszakerült hozzánk. A földosztás sem volt éppen szakszerű, de a katonai és egzisztenciális kényszer körülményei között meg kellett csinálni. A magyar parasztság nagy tömegei levegőhöz jutottak.

Önszerveződő mozgalom vett erőt a társadalmon. Soha nem látott létszámok verbuválódtak a szakszervezetekben, a Parasztszövetségben és más szervezetekben. Tömegpártok jöttek létre, a Független Kisgazdapárt egyedül annyi taggal rendelkezett, mint a többiek együttvéve. Láthatóan lépések történtek egy önrendelkező társadalom felé.

Bibó István A demokratikus Magyarország államformája című írásában ezt az állapotot a demokrácia mércéjét állítva így jellemzi: a kormány törvényes, egyrészt, mert rajta kívüli másik hatalom teljesen csődbe jutott. Másrészt teljesítménye legitimálja, azaz a fegyverszüneti szerződés, a földreform és az, hogy „egy háborútól elpusztított országrészben, közlekedési eszközök nélkül, posta nélkül, rádió nélkül, karhatalom nélkül mozgósítani tudta a nemzet demokratikus erőit, és össze tudott hozni egy nemzetközileg is komolyan vehető nemzeti képviseletet.”

Idővel aztán le kellett venni az ideiglenesség rongyait, és tisztes ruhába kellett öltözni. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945. szeptember 5–13-a között ült össze, és egyazon ülésszakon belül törvénnyé emelte a korábbi rendeleteket, és megalkotta a rövidesen kiírásra kerülő választások érdekében a választójogi törvényt.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés első üléseiről szóló korabeli filmhíradókat itt érdemes megnézni.

A szovjet főhatalom, azaz a Szövetséges Ellenőrző Bizottság és teljhatalmú elnöke, Vorosilov marsall a pártok választójogi alkudozásába nemigen szólt bele. Az elkészült és a parlamentben megvitatott törvényjavaslat (1945. évi VIII. tc.) a magyar történelemben először hozott létre általános, egyenlő, közvetlen, titkos és arányos elveken nyugvó választójogot. Különösen az arányosság biztosítása jelent mára is megszívlelendő tanulságokat.

Az általánosságot korlátozó politikai megkötések a történelmi helyzetből és a nemzetközi követelményekből adódtak. A történettudomány által elfogadott egyetlen nyomós kritikai megjegyzés a német nemzetiség kizárására vonatkozik a választójogból. Manapság azonban mind a választójogot, mind a választást igyekeznek sárba rántani egyes kormánypárti történészek, és a kizárási passzust próbálják felnagyítani.

Megfeledkeznek arról, hogy jóval korábban, az 1945. július 17. és augusztus 2-a között ülésezett potsdami értekezleten a szövetséges nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország területéről ki kell telepíteni a német nemzetiségű lakosságot. Ez megfellebbezhetetlen ítélet volt.

Ennek kezdete azonban nálunk a választás, a kormányalakítás, no meg a technikai nehézségek miatt 1946 elejére tolódott, vagyis a választójogi törvény előkészítésének időszakában úgy vélték, hogy a német etnikum tagjai rövidesen elhagyják Magyarországot, azaz nem tekinthetők magyar állampolgárnak. (Az egy más, és meg nem magyarázott kérdés, hogy miért tekintette a mainstream magyar politika bűnbaknak a németséget a háborús pusztulásért.)

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés második, szeptemberi ülésszaka ezzel együtt betöltötte hivatását, és jelentős lépést tett önmaga, vagyis az ideiglenesség állapota felszámolására, egyben a népképviseleti parlamentáris hatalomgyakorláshoz való átmenet egyik legfontosabb feltételének megteremtésére.

Az ülésszak minden ellentmondásossága és gyengesége ellenére a többpárti parlamenti demokrácia irányába mutató előrehaladás fontos állomása volt, amelynek befejezésekor rendelkezésre álltak a jogi és politikai feltételek egy tartalmában népképviseleti és céljaiban alkotmányozásra is alkalmas nemzetgyűlés megválasztására és összehívására.

Az 1945-ös hatalom minden elemében a korábbi rendszerhez kötődött, annak tagadásaként jött létre, és legitimitását is ez a viszony határozta meg. Az 1945. november 4-i önkéntes, szabad választásokon több mint 5 millió magyarnak volt joga véleményt nyilvánítani. A joggal éltek az emberek, a részvételi arány 93%-os volt. Ez a legutóbbi, 1939-es választáshoz képest több mint 86%-os növekedést jelentett.

Szavazólap 1945-ben / Wikipedia.

Ezt a részvételt azóta sem sikerült túlszárnyalni választásokon. A szovjet megszállás és főhatalom keretein belül az 1945. novemberi esemény a magyar szuverenitás látványos megnyilvánulása volt, egyben a létrejövő négy párti kormánynak hatalmas tekintélyt kölcsönzött, és súlyt adott Magyarország érdekei képviseletére. Nagy reményekkel nézett az ország a jövő felé.

Tévedés tehát azt állítani, hogy az első szabad választás 1990-ben zajlott. Erre már 1945-ben sor került szorongatott helyzetünk ellenére.