Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A dolgozók hatalma a belarusz felkelésben

A múlt heti belarusz tiltakozások fókusza nyilvánvalóan kitágult, az eleinte a választásokra koncentráló tüntetések mára a városi középosztály és a dolgozók növekvő ellenállási mozgalmává alakultak át.

Az Open Democracy oldalon megjelent cikkemben nemrég megpróbáltam magyarázatot adni arra, hogy az uralkodó elitből származó ellenzéki jelöltek és a „kreatív osztály” eddig nem látott mennyiségű támogatóra leltek, ami az országban évtizedekig nem tapasztalt tüntetésekhez vezetett. Amellett érveltem, hogy a belarusz társadalomban a 2009-es gazdasági válság óta fortyogó tiltakozó hangulat jutott forráspontra, amely alulról szerveződő populista tüntetések formájában már 2017-ben is megnyilvánult, akkor Lukasenka lealacsonyító retorikáját kifogásolták.

A mostani tüntetések előtt a legfőbb kihívó, Szvetlána Tyihanovszkaja a rendszer tekintélyelvűségét támadó, populista szólamai egy vállalkozókból, fiatal szakemberekből és dolgozókból összeálló, osztályokon átívelő szövetség számára bizonyultak vonzónak.

A szöveg angol változata a Lefteasten jelent meg, a portál a kelet-európai régiót érintő, kritikai megközelítésű elemzéseket, riportokat és interjúkat közöl.

A Lukasenka rendszere elleni tiltakozási hullámot folyamatosan követjük a Mércén, cikkeinket itt olvashatod.

Ebben a cikkben a korábban felvetett kérdésekre reflektálok: milyen szerepet játszanak vezetők és tömegek a jelenleg folyó tüntetéseken, milyen formában szerveződnek a tiltakozások, és hogyan reagál a belarusz állam?

Reflexióim a cenzúra, a folyton zavart internet és a propaganda által szőtt ködön átszűrődő információmorzsák hatnapos maratoni emésztésének és a Belaruszban tartózkodó elvtársakkal folytatott beszélgetéseimnek eredménye. Ezen túl támaszkodom a 2015 és 2017 közt szociálantropológusként folytatott terepmunkára, amelyet belarusz dolgozók és szakszervezeti aktivisták közt töltöttem.

Augusztus 9-én, egy feszült választási nap után, mely során megfigyelők a szavazóhelyiségekben előforduló számos szabálytalanságra hívták fel a figyelmet, a kormánypárti exit-pollok Lukasenkának megadták a hagyományos 80%-os támogatottságát, míg Tyihanovszkaját kevesebb, mint 7%-kal díjazták.

A „Mi vagyunk a 97%” szlogen alatt egyesülő  ellenzéki szimpatizánsokat ez feldühítette, hisz alternatív számításaik szerint Tyihanovszkaja 45%-ot kapott. A két fél konfrontációra készült: Minszk központját kordonokkal zárták el, az internetes és mobilkapcsolatokat lekapcsolták, az utcákon rabomobilok és rohamrendőrök jelentek meg. Mind Tyihanovszkaja, mind Lukasenka törvénytisztelő magatartásra és az erőszak kerülésére szólította fel a beloruszokat, miközben az állami tévécsatornák a tüntetőket provokációk előkészítésével vádolták, és az ellenzéki Telegram csatornákon a rendőrséggel szembeni ellenállásra szólítottak fel.

A választás éjszakáján az emberek nem Tyihanovszkaja mellett, hanem Lukasenka ellen vonultak utcára. Az ellenzéki vezető és támogatói közt nem működött az összhang: a jelölt nem szólított fel tiltakozásra, inkább a hivatalos választási eredmények jogi és hivatali úton való megkérdőjelezését hangsúlyozta.

Miután leadták szavazatukat, az emberek gyülekezni kezdtek Minszkben és más városokban, még az alternatív eredmények bejelentése előtt. A hivatalos számok azt üzenték, hogy Lukasenka 1994-es első megválasztása óta semmi lényeges nem változott, holott addigra már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy sok minden nagyon is megváltozott.

Tömegrendezvényeket ritkán engedélyeznek Belaruszban, és ezen az estén szó sem lehetett ilyesmiről. Emberek ezrei özönlöttek Minszk különböző városrészeiből az erőddé alakított belvárosba, ahol villanógránátokkal, vízágyúkkal és gumilövedékekkel találták magukat szembe. Néhány csoport, mindenféle koordináció nélkül, barikádok építésébe kezdett. Az elnyomás módja példa nélküli volt, Minszk célzott őrizetbevételekhez, gyors tömegoszlatásokhoz szokott, nem pedig katonai műveleteket idéző villanásokhoz és robbanásokhoz. Több vidéki kis- és nagyvárosban is komoly összecsapásokra került sor, számos településen a második világháború óta nem történt ehhez hasonló.

A választásokat megelőző mozgósítás társadalmi sokszínűségét illusztrálta a felkelés földrajzi elterjedtsége, amely kezdettől fogva megfigyelhető volt. Az összes régiós központban több százan mentek ki az utcára, ahogy számos más településen is, gyakran első ízben egy emberöltő óta. Szintén a kezdetektől megfigyelhető volt, hogy a lenyűgöző méretű tömeg kaotikusan hömpölygött a városokban, miközben a rohamrendőrség megpróbálta kiszorítani az embereket a közterekről. A rendőri erőszak, a tüntetések ideológiai és stratégiai vezetést nélkülöző jellege, és a tiltakozás decentralizáltsága meghatározta a későbbi fejleményeket.

Posztmodern partizánok?

Úgy tűnik, a legtöbb tüntető először vett részt ehhez hasonló eseményeken: elemzők az utcára vonuló fiatalokat a „veretlen” generáció névvel illetik. Nem voltak egységes, szervezett csoportok, amelyek komoly taktikai manővereket tudtak volna végrehajtani – pl. kormányzati épületek elfoglalása, „black bloc” szervezése, a rendőrség lefegyverzése, fenntartható úttorlaszok vagy sátortáborok létesítése, improvizált fegyverek használata stb.

Ennyiben a tüntetések nagyon eltérnek a korábbi választásokat övező tüntetési hullámoktól 2001-ből, 2006-ból és 2010-ből, amelyek a szerbiai, ukrajnai és grúziai „színes forradalmak” bevált mintázatait ismételték. Az állam ugyanakkor megmutatta, hogy képes a nyugaton megszokott tömegoszlató módszerek használatára, amikor ezek segítségével szorította vissza a tömeget.

Noha Belaruszra gyakran elnyomó államként hivatkoznak, a könnygázgránátok, vízágyúk, gumilövedékek és villanógránátok „párizsi arzenálját” először vetették be tömeges mértékben. Az erőszak nyugaton alkalmazott technikáit a rendőri brutalitás hagyományos poszt-szovjet eszközei egészítették ki: véletlenszerűen kiválasztott emberek ütlegelése és fogva tartása, a börtönökben kínzás, megalázás és olykor nemi erőszakkal való fenyegetés, újságírók levadászása stb.

Az állam meg sem próbálta legitimitását enyhébb eszközökkel igazolni. Az állami média inkább csak elhallgatta a tömeges elégedetlenséget, az alternatív számítások Lukasenka számára kedvezőtlen  eredményeit ignorálta, és rituálisan ismételgette a külföldi beavatkozásról szóló szólamokat. Lukasenka megritkuló szereplései miatt megindult a szóbeszéd, mely szerint egészségügyi problémái miatt Törökországba kellett utaznia. A tiltakozásokra adott reakciója – a „társadalmi parazitizmussal” kapcsolatos korábbi értekezései mintájára azt tanácsolta a tüntetőknek, hogy „nézzenek békében munka után”, és ne az utcákon és sétányokon flangáljanak – csak tovább hergelte a tüntetőket.

A következő órákban és napokban nyilvánvalóvá vált, hogy a rezsim a rendőrterror eszközeihez folyamodik. Augusztus 10-e után Minszkben valóságos ostromállapot állt be: a közterek blokád alatt, a központi metrómegállók zárva, az internet hozzáférés korlátozva (Lukasenka azt állította, külföldiek felelősek a leállásért), a városközpontban estére néhány vállalat is leállt.

Noha a tüntetők nem kívánták a Majdant imitálni, ahol 2014 februárjának utolsó napjaiban polgárháborúra emlékeztető jelenetek zajlottak, a belarusz állam azt próbálta szuggerálni, hogy nem Minszkben, hanem Kijevben vannak. A rendőrségi fegyverek morajlása és villanásai arról hivatottak győzködni a tiltakozókat, hogy minden tüntetés elkerülhetetlenül az ukrán katasztrófához vezet. Az állami ideológia tartalmi kiüresedése nyomán az erőszak maradt a rendszer egyetlen ideológiája.

A biztonsági erők által demonstrált erőszak és a tüntetők fejletlensége miatt az utcai jelenlét mértéke csökkenni kezdett, noha az elégedetlenség a nép körében csak nőtt. A rendőrség hamar megtanulta követni a tüntetőket a nyílt Telegram csatornákon keresztül, a tüntetők mégsem váltottak stratégiát (illetve nem dolgoztak ki semmiféle stratégiát).

Az ellenzéki mozgalom teljesen amorfnak bizonyult, sem felülről, sem alulról nem álltak vezetők az élére. Mindeközben az uralkodó elit egységes, a biztonsági apparátus és a bürokrácia általában lojális maradt, noha az alsóbb és regionális szinteken megjelentek a bizonytalanság jelei (a közmédia néhány újságírója és néhány rendőr is felmondott).

A mozgósításnak ebben az öt napjában a belarusz városokban kibontakozó ellenállás a megszólalásig hasonlított a posztmodern anarchisták által elképzelt decentralizált, horizontális, vezetés nélküli hálozatok ellenállására. Az ellenzék részt sem vett a tüntetéseken, Tyihanovszkaját és kampányfőnökét pedig a belarusz hatóságok Litvániába szállították. Mivel Tyihanovszkaja férjét és néhány kollégáját fogva tartják, a jelölt tartózkodik a radikális állításoktól. Augusztus 10-i videójában ijedtnek és lehangoltnak tűnt, azt mondta, hogy „egy élet elvesztését sem éri meg, ami történik”, és a gyerekeit ért fenyegetésekre utalt. (Később a jelölt is tüntetésre biztatta a népet – a ford.) Férje Telegram csatornája, amely a választási mozgósításban kulcsszerepet játszott, nem mutat világos irányt, nem vállal koordináló szerepet, és híradás tekintetében is más, anonim szociális hálók mögött kullog. Az ellenzéki vezetőket fogva tartják, vagy elhagyták az országot.

A tiltakozásnak nincs koordinációs központja, nincsenek helyi központok, nincsenek látható vezetők az utcán, és nincsenek azonosítható politikai csoportok sem. Feltételezem, hogy korábban létrejött politikai csoportok részt vesznek ugyan a tüntetéseken, de nem válnak láthatóvá mint különálló „taktikai egységek”. Vagy irányzék nélkül mozognak, vagy jól álcázzák magukat, esetleg csak egyénekként vesznek részt.

Ezt persze részben a szükség hozza így, hiszen ha valakit az a gyanú érne, hogy a tüntetéseket vezeti, azonnal letartóztatnák, és minden személyes találkozót ellehetetlenítenének. Minszkben ezekben a napokban elképzelhetetlen egy „Occupy” vagy Gezi Park típusú tiltakozás, hiszen a főbb utak el vannak torlaszolva, és a rendőrség ellenőrzése alatt állnak. A barikádok kérészéletűek, állami vagy kormányzati épületek elfoglalása szóba sem jöhet.

Részben azonban a korábbi mozgósítási hullámok hagyatékáról van szó. A Nexta_live nevű, két éve egy Lengyelországban élő belarusz újságíró által alapított Telegram csatornának csaknem két millió követője van, vagyis annyi, ahány lakosa a fővárosnak. Radikális retorikája ellenére a tartalom lényegében videókból, fotókból és a feliratkozók által az ország különböző részeiről kontextus nélkül szolgáltatott információkból áll. Ugyanez igaz még egy tucat tiltakozási csatornára, amit követek. Az üzenetek gyakran félrevezetőek, ellentmondásosak és ellenőrizetlenek. Ésszerű feltételezni, hogy a csatornák egy részét a különleges biztonsági egységek használják arra, hogy provokációkra bújtsanak fel, és információkat gyűjtenek a tüntetők terveiről.

Sokan vontak párhuzamot a jelenlegi tüntetések és a második világháború dicsőséges belarusz partizánmozgalma közt. Ez természetesen túlzás, hiszen a partizánok utasítási lánc szerint működtek, ideológiai és stratégiai irányítás alatt. Tudtak erőforrásokat tartalékolni és relatív biztonságos helyen tárolni őket, taktikát dolgoztak ki és végrehajtották őket, amíg a reguláris hadseregre vártak. A jelenlegi posztmodern felkelésben ilyen jelek nem mutatkoznak. A hadsereg egyre erőteljesebb jelenlétével és brutális eszközeivel szemben a tüntetők alkalmanként véghez vittek erőszakos akciókat petárdák, botok, elvétve molotov koktélok használatával, néhány rozoga barikád is felépítésre került. A válasz a megszokott volt: elzárás, ütlegelés, sérülések és egy (megerősített) haláleset.

A döntő fordulat hagyományosabb eszközök alkalmazásával következhet be. A tiltakozás részeként augusztus 11-re általános sztrájkot hirdettek. A lehetséges következmények mindenki számára nyilvánvalóak, akinek rémlik az 1991 áprilisi belarusz sztrájk, százezer munkás látványa, amint a minszki Lenin téren, a konstruktivista kormányépület előtt tiltakoznak. Az eseményt egy hétig tartó sztrájkhullám és tömegtüntetések követték, amelyek több mint 80 nagyvállalatot érintettek, szerte az országban. Az események megrendítették a Belarusz Kommunista Pártot, ami előrevetítette a Szovjetunió összeomlását.

1991-ben ugyanakkor léteztek kormányellenes dolgozói sejtek, amelyekhez néhány hivatalos szakszervezet is csatlakozott, Ukrajnában, Oroszországban és Kazahsztánban pedig sikeres bányászsztrájkok mutatták az utat. A Kommunista Párt irányt vesztett a moszkvai viszályok miatt, létezett egy parlamenti ellenzék, amely képviselni kívánta a dolgozókat, a rendőrségnek megtiltották, hogy beavatkozzon, és némely nagyvállalat vezetése a dolgozók mellé állt. A helyzet ma nyilvánvalóan merőben más, mire számíthatunk tehát?

Melyik oldalon állnak a dolgozók?

Aki szkeptikus a munkásosztállyal kapcsolatban, annak érdemes meghallgatnia a belarusz Mises Center [1] vezetőjét. „Amíg a munkásság nem csatlakozik, semmiféle tiltakozás nem fog történni”. Ez annak köszönhető, hogy akárcsak a „régi szép időkben”, most is a munkásoknak van a legtöbb erőforrásuk arra, hogy békésen gyülekezzenek, anélkül, hogy a mostanra már szinte elérhetetlenné vált internetre kelljen támaszkodniuk, vagy hogy a letartóztatástól kelljen tartaniuk.

Emellett ők az egyetlen osztály, amely amellett, hogy konkrét materiális kárt képes okozni Lukasenka rendszerének, ideológiai kihívást is támaszthat. A belorusz ipari munkásságnak jelentős tapasztalata van a koordináció és együttműködés terén, valamint a bürokratikusság ellenére mégiscsak ők rendelkeznek komolyan vehető szervezeti struktúrával, és követeléseiket jellemzően világosan fogalmazzák meg.

A belorusz munkások és szakszervezeti aktivisták mellett 2015 és 2017 között végzett terepmunkám tapasztalatai óva intenek attól, hogy túlbecsüljem a munkásszerveződések erejét, de ha valóban van remény a holtpontra jutó tiltakozások békés és progresszív továbblendítésére, az csakis egy olyan munkásságnak lesz köszönhető, amely jól szervezett, tisztában van az érdekeivel, ki tudja fejezni és meg is tudja védeni azokat.

Elszórtan már most is számos jelentős állami vállalatból (mint a minszki autógyár, a bányadömper -gyártásban világelső BelAz vagy a Grodno Azot nevű vegyipari vállalat) érkeznek beszámolók ellenálló munkásokról. Ez ugyanakkor távol sem egyenlő az általános sztrájkkal, és én óvatos lennék azzal kapcsolatban, hogy az valóban be fog-e következni. A belarusz munkásosztály igencsak atomizált, és komoly függési viszonyban van az egyes gyárak vezetőségével. Nagyobb méretű sztrájkra a kilencvenes évek óta nem került sor, az államtól nem függő szakszervezetek szűkölködnek erőforrásokban, és taglétszámuk alacsony, körülbelül 9000 fő. Ez is magyarázza, hogy a korábbi spontán sztrájkok miért kerültek mind rövid úton elfojtásra.

Egy „politikai sztrájk” most jó ötletnek tűnik, mivel az állam továbbra is vezető szerepet tölt be a gazdaságban, és az ország munkaerejének 45 százalékát foglalkoztatja. Ugyanakkor már nem 1991-et írunk, amikor az akkor még relatíve komoly autonómiával rendelkező gyári munkások a saját hasznukra fordíthatták a politikai elit belharcait. A munka jelenlegi szabályozási környezete a szovjet éra utolsó éveinél kevésbé kedvez a dolgozóknak, hiszen azon időszak „bürokratikus despotizmusát” a jelenkori kapitalista berendezkedés „piaci despotizmusával” vegyíti.

Ugyanakkor azt gyanítom (és remélem), hogy üzemi szinten igenis formálódnak spontán szerveződések, ahogy ez látszik azokon a videókon, amelyeken munkások százai gyűlnek össze, hogy előadják feletteseiknek a követeléseiket, amelyek a következők: a szavazatok újraszámolása, garancia arra, hogy az utcai tiltakozásokban résztvevők nem lesznek elbocsátva, a fogvatartottak szabadon engedése, az internethozzáférés visszaállítása. A dolgozók ezekkel a tiltakozásokkal a hivatalos szakszervezetekkel szembeni bizalmatlanságukat is kifejezik.

Ezek a politikai követelések ugyan az utcai tüntetések nyomán terjedtek el a munkásság körében, ám a gyárak falain megjelentek azok a plakátok is, amelyek konkrét gazdasági követeléseket fogalmaznak meg. Ehhez álljon itt egy igencsak beszédes példa a Minszki Traktorgyárból:

A gyár továbbra is működik, hála a munkásoknak!

Nincs esztergakés? Menj és vegyél egyet Zsdanovicsiban (egy Minszkhez közeli, nehezen megközelíthető falu). A főnököd nem adott neked munkaruhát? Szarok rá, majd megveszem a piacon. Közli a főnököd, hogy túlóráznod kell, mert „hozni kell a darabszámot”. Megkapod a fizetésedet, és rájössz, hogy átvertek. Panaszt akarsz tenni a szakszervezetnél, de már úgyis tudod a választ. Munkahelyi balesetet szenvedsz, de beírod munkahelyen kívülinek, „mert tudod, hogy megy ez…”.

Kurvára eleged van már ebből, mi?

A főnököd akkor hallgat majd rád, ha sztrájkolsz. Nem kell hozzá kimenni a térre és a járdához csapkodni a sisakodat. Elég, ha az előírásokat komolyan veszed. Követeld, hogy a munkafolyamat minden lépése az előírásoknak megfelelően legyen elvégezve. Ehhez jogod van. Akárcsak a rendes fizetéshez és a tiszta választásokhoz, amiket szintén elvettek tőled.

Szeretnél csatlakozni, de félsz, hogy kirúgnak? Ne feledd, a seggfej ideológusok nem állnak be a helyedre a gép mellé.

Lukasenka uralma a karhatalmisták és a sztrájkoló metróvezetők közötti véres összecsapással kezdődött 1995-ben – a tiltakozást brutálisan feloszlatták, a dolgozókat megverték és elbocsátották. Uralmát az ország felett azután tudta megszilárdítani, hogy térdre kényszerítette az egykor óriási befolyással bíró Szakszervezetek Szövetségét, amelynek vezetője volt a kihívója a 2001-es elnökválasztáson.

A „belorusz modell” a proletariátus megosztására, elnyomására, megvesztegetésére és identitásától való megfosztására épült. Osztálytudatuk feladásáért cserébe a rezsim munkahelyeik megőrzését, a közösségi élet kommercializálódásának korlátozását, alacsony rezsit és egy „rituális ígérettel” 500 dolláros fizetést ajánlott. Gramsci szóhasználatával élve, ezt Belarusz „passzív forradalmaként” jellemezném: a posztszovjet átalakulás autoriter módjának, amelynek alapja az egymástól eltérő érdekű társadalmi osztályok spontán kialakuló konfliktusaitól való félelem. A munkásság saját öntudatának visszaszerzésén keresztül talán megváltoztathatja ezt a folyamatot, ám ez nem fog egyik pillanatról a másikra bekövetkezni. A jelenlegi holtpontról azonban más kiút nem létezik.

Meg vagyok róla győződve, hogy csakis a szervezett munkásság (nem pedig a vezető nélküli, decentralizált tiltakozások) képes eredményesen fellépni a hatalommal szemben. Érdemes egy pillantást vetnünk arra a videóra, amin a Belaz gyár munkásainak és Zsodino város polgármesterének augusztus 13-i találkozása látható. Az ebédidő alatt több száz munkás gyűlt össze a gyár bejáratánál, hogy találkozzanak a vezetőséggel, valamint a település polgármesterével. A találkozó feszült, ám tiszteletteljes hangvételű volt, a polgármester pedig igencsak félszegnek és zavarodottnak tűnt. A dolgozók kollegáik és családtagjaik előzetesből való szabadon engedését, a szavazatok újraszámlálását, valamint a különleges katonai alakulatok kivonulását kérték („Minek nekünk fizetés, ha megvernek minket?”).

A polgármester, miközben nyilvánvalóan nem tudott semmi konkrétat ígérni, biztosította róla a munkásokat, hogy este a gyár előtt találkozik velük, és megtárgyalják a követeléseiket. A munkások „Köszönjük!” és „A polgármester a néppel van!” felkiáltásokkal búcsúztak a város vezetőjétől. Miközben a gyár nem állt le, a videót látva már kevésbé vagyok szkeptikus egy elhúzódó sztrájk kivitelezhetőségével kapcsolatban. Mint látszik, helyi szinten csak a szervezett munkásság útján lehet nyomást gyakorolni a döntéshozókra. Ha pedig a központi kormányzat ellehetetlenítené ezt a csatornát, azzal csak maga alatt vágja a fát.

A polgármester végül valóban találkozott a BelAz dolgozóival és helyiekkel. Hanggránátok és gumilövedékek záporesője helyett egy hosszú és nem túl előremutató vita következett a választási adatok meghamisításáról, a rohamrendőrök által alkalmazott erőszakról, valamint azoknak a fogvatartottaknak a szabadon engedéséről, akik közül sokakat egyébként a fővárosból szállítottak át Zsodinóba.

Lukasenka a szokásos „ingujjakat feltűrni és munkára fel” szlogenjével válaszolt, emellett „meghallgatta a dolgozói kollektívák véleményét”, és ígéretet tett arra, hogy foglalkozik a rendőri erőszakkal, amiért már az országos rendőrfőkapitány is elnézést kért. Ezután a hatóságok visszavettek az erőszakból, ám ez nem volt elég a tiltakozóknak, így a megmozdulások tovább folytatódnak.

Amint – augusztus 14-én – a cikk utolsó sorait írom, a Minszki Traktorgyár dolgozói megmozdultak. Az azt megelőző nap a munkások kissé tanácstalannak tűntek, nem tudták, mikor és hogyan gyülekezzenek, és mit tegyenek. Ám végül többezren indultak meg a városközpont felé, velük együtt vonultak a korábban már említett „modern partizánok”. Az események békések maradtak, mivel a rendőrség nem oszlatta fel a tüntetőket, csak kíséretet biztosított. A menet útvonala ugyanaz volt, mint 1991-ben: a Partizán nevű ipari negyedből indult a Függetlenség Tér felé, amely egykoron Lenin térként volt ismert.

Fordította: Czékmán Bendegúz és Papp Gáspár.

[1] – A szabadpiaci ideológia mellett elkötelezett kutatóközpont.