Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem érdekelnek a szobrok!

A George Floyd amerikai rendőrök általi meggyilkolása nyomán elindult tüntetéshullám részeként Észak-Amerika és Nyugat-Európa számos pontján demonstrálók rongáltak meg vagy döntöttek le olyan szobrokat, amelyek szerintük valamilyen formában az adott országok rasszista múltjának is emléket állítanak. A művelt közvéleményben automatikusan elindult a stilisztikai vita arról, hogy ez azért mégsem olyan szép dolog, nem elfogadható viselkedésforma, és így tovább.

De alapvetően most nem erről szeretnék beszélni, sőt itt most azt sem szeretném megítélni, hogy kinek van igaza – ebben a kérdésben inkább ajánlom Vonnák Diána cikkét a Mércén.

Meg kell ugyanis vallanom, hogy nem érdekelnek a szobrok sorsai, a szobrok miatti érzelmes aggodalom és a szoborrongáló hevület egyformán hidegen hagy, mindkettő szimbolikus pótcselekvés csupán, amelynek adott helyen és időben lehet – van? – társadalmi-politikai funkciója ugyan, de a nagykép tekintetében, az okok és okozatok világában irreleváns lábjegyzet.

A szobrok és más kulturális tárgyak szétzúzása, ledöntése, eltemetése vagy megrongálása végigkíséri az emberi társadalmak évezredes történelmét, ezeknek az akcióknak a megítélése pedig tér és idő függvényében jelentősen változik. Ahogyan mást jelent Winston Churchill alakja az általa elnevezett Vasfüggöny tövében született kelet-európainak, és mást egy egykori brit gyarmatról származónak, úgy van ez minden szoborral és kulturális tárggyal is.

Sztálin szobrának ledöntése az 1956-os forradalom keretén belül a magyar történelem egyik méltán felemelő pillanata. Valószínűleg nincs olyan magyar, aki a Petőfiék által a magántulajdon szentsége ellen elkövetett 1848. március 15-i (igaz, a nyomdatulajdonos Landerer Lajos burkolt beleegyezésével is elkövetett) „szörnyű vétséget” elítélné.

De vannak ám kevésbé szépemlékű rombolásaink is. Gondoljunk például a Kolosváry-Borcsa Mihály nevével fémjelzett nagy könyvégetésre, amelynek keretében majdnem félmillió magyar könyvet semmisítettek meg.

Vagy gondoljunk csak a 16. századi magyar protestáns fanatikusok akcióira: református prédikátorok tanait követve csak úgy pusztultak a csodaszép szárnyas oltárok és kegytárgyak a Tiszántúlon és Erdély-szerte, de bizony a templomok felgyújtása és a katolikus plébánosok, szerzetesek meggyilkolása sem volt példa nélküli ebben az időben. A „magyar civilizáció”, köszöni szépen, végül nem rokkant bele a gótikus szárnyas oltárok tömeges pusztulásába, de műkedvelőként és katolikusként sem gondolom, hogy ez a fajta destruktív fanatizmus a kedvemre való lenne.

De persze ettől még a reformáció a magyar történelem fontos és értékelt részévévé vált, szóval bonyolult ez a világ, ellentmondásos és kusza.

Akik most – mint maga Orbán Viktor is – a Nyugat hanyatlását látják bele ebbe a jelenlegi szobordöntögetésekbe, azoknak megjegyezném, hogy semmi specifikusan „nyugati”, vagy „euro-amerikai” nincs ebben a sztoriban. Kevesen tudják, de a Húsvét-szigetek ikonikus szobrai ma azért láthatók, mert utólag kiásták őket és helyreállították, miután a helyi lakosság valamikor az 1750-es és az 1860-as évek között eltelt száz évben szándékosan ledöntötte és eltemette azokat.

Ez utóbbi szoborrombolások kapcsán valószínűleg a legtöbben semmit nem gondolunk a jó-rossz morális mátrixában.

Végső soron ugyanis nem a változó morális ítélkezés az érdekes. Ítéletet mondani könnyű, és bizonyos földrajzi vagy időbeli távolságból pedig tét nélküli is.

Ami sokkal érdekesebb kérdés, hogy a mostani tüntetéshullám megmutatta újra, amit azért már jó ideje hangsúlyoznak sokan, és amiről sokan pedig tudomást sem akarnak venni. Hogy az európai és észak-amerikai társadalmak különböző törésvonalaik mentén szakadnak szanaszéjjel.

A társadalmat integráló alapelvek mindegyikéről sorra bizonyul be, hogy hamisak és emberek jelentékeny csoportjai durván nem hisznek bennük.

Amikor az átlagemberek reálkeresete lassan negyven éve stagnál vagy csökken, a világ vagyonának pedig egyre nagyobb része egyre kisebb csoport kezében koncentrálódik, akkor ki hisz már abban, hogy tisztességes munkával boldogulni lehet?

Amikor egy-egy milliárdos teljesen fölösleges egotripjére elmehet annyi pénz, amennyiből emberek millióit ki lehetne emelni a szegénységből, ki hisz még abban, hogy a szabad piac a javak elosztásának legjobb lehetséges módja?

Amikor választott vezetők a közpénzt fegyvergyárosok zsebébe tömködik, de elzárkóznak a legalapvetőbb közszolgáltatások fejlesztésétől, akkor ki lelkesedhet még a politikai képviselet eszménye iránt?

Amikor egy bőrszíne által meghatározott kisebbségi kétszer olyan valószínűséggel végezheti egy rendőrgolyó áldozataként, mint más bőrszínű polgártársa, akkor a jogállam eszméjében ki bízna tovább?

Amikor a globális szabadkereskedelem rendszerébe egyre szorosabban bevont országban egyre rémisztőbb totális, mindent ellenőrző diktatúra fejlődhet ki, ki hinné el azt, hogy a szabad piac és a gazdasági szabadság a demokrácia és a politikai szabadság erősödéséhez vezethet?

Amikor tanárok, ápolók és orvosok tömegei nem képesek kifizetni lakhatásukat, akkor ki dől be a közösségi szolidaritás szólamainak, ki hiszi el, hogy nemzete, társadalma meghálálja a közösségnek tett szolgálatot?

Amikor legintimebb titkaink, legszemélyesebb tulajdonságaink adás-vételére multimilliárdos ipar épülhet, mit mondhatunk az emberi jogokról, az egyén elidegeníthetetlen önrendelkezési jogáról?

Nem érdemes úgy tennünk, mintha ezek a jelenségek most, egyik napról a másikra jelentek volna meg. Valójában sok esetben évszázados, más esetekben pedig évtizedes távlatokban jelentkező problémákról van szó.

A rasszizmus például egy olyan jelenség, amely abból az időből maradt ránk, amikor az európaiak által újonnan felfedezett földrészek természeti és emberi erőforrásainak pofátlan lenyúlására kellett valamilyen igazolást fabrikálni (lásd a civilizációsan „alsóbbrendű”, „barbár” színesbőrűek toposzainak kortárs variánsait). Az egyének legintimebb jegyeinek árucikké változtatása vagy a virtuális megfigyelés ennél jelentősen fiatalabb probléma.

Mindenesetre a társadalmi, gazdasági, politikai valóság és a különböző imént felsorolt ideák (emberi jogok, képviseleti demokrácia, szabad piac) közötti ellentmondásokat hosszú ideig menedzselni tudta a rendszer, kordában tudta őket tartani. Most azonban úgy látszik, ennek a menedzselésnek a feltételei és erőforrásai kifulladtak az nyugat-európai és észak-amerikai társadalmak jelentős részében.

Magyarország speciális ebből a szempontból, hiszen itt a 2000-es évek végének dezintegrációját egy jobboldali kulturális hegemóniát és autoriter kapitalizmust kiépítő NER – a jutalmazás és fenyítés bonyolult elegye által – visszájára tudta fordítani, legalább ideiglenesen. És ez a modell más hasonló társadalmak esetében is alternatívaként jelent meg.

Ami persze örömmel annyira nem tölthet el, de jól érzékelteti, hogy igenis lehetne keresni alternatívákat, sőt olyanokat is, amelyek nem a hierarchiát és a kisemmizést használják a társadalom egyben tartására.

Ebben az egyenletben pedig az, hogy áll-e még Thomas Jefferson valamelyik szobra, meglehetősen irreleváns kérdés. A megoldás felé vezető úton pedig egy-egy szobor ledöntése – bármilyen fontos vagy nem fontos szimbolikus üzenetet is közvetít – szintén eléggé gyengécske lépés.