Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Oligarchák védelmében: miért támadja a kormány az EU mezőgazdasági reformterveit?

Korábban azért kritizáltuk az európai Green Deal tervezetét, mert azt bizonyítja, hogy az EU klímavédelmi stratégiája továbbra is károsanyag-kibocsátásának kiszervezésén alapul. Szóvá tettük azt is, hogy a biológiai sokféleség (biodiverzitás) védelme csak szlogeneket érdemel a deklarációban, konkrét vállalásokat nem. Most úgy tűnik, valódi tartalommal próbálják meg feltölteni a szép ígéreteket.

Egy tervezet szerint a mezőgazdaságban felhasznált vegyszerek mennyiségét a felére kell csökkenteni, míg az ökogazdálkodásba bevont, mezőgazdasági hasznosítású területek arányát 25%-ra kell növelni 2030-ig. El kell ismerni, hogy ha ez valóban megtörténne, akkor az jelentős mértékben csökkentené a mezőgazdaság környezetterhelését, és legalább esély nyílhatna arra, hogy elkerüljük az ökoszisztémák összeomlását, amely az élelmiszertermelés jelentős részének megszűnésével is járna. Hiszen beporzó rovarok nélkül a haszonnövényeink jelentős részének (paradicsom, paprika, uborka, tök, cukkini stb.) megtermelése már lehetetlen lenne.

A magyar agrárminiszter, Nagy István, határozott elutasítással reagált e tervekre, mondván: ilyen szabályok bevezetése súlyos károkat okozna a magyar gazdáknak, csökkenne a termelés, a bevétel, az élelmiszerárak pedig nőnének, és veszélybe kerülhet a „termelés biztonsága”.

Tehát egyfelől az ökogazdálkodással szembeni szokványos érvelést húzta elő, és termeléscsökkentéssel kezdett riogatni. Azért helyes itt a riogatás szót használni, mert az ország búzából és kukoricából is a saját szükségletének kétszeresét termeli meg jelenleg, tehát még a termésátlagok felére csökkenése esetén sem kell tartanunk attól, hogy nem lesz mit ennünk.

Másrészt pedig a termésátlag és a megtermelt abszolút mennyiség, csak az egyik jelzőszáma (kéne, hogy legyen) a mezőgazdaság teljesítményének, másik a termés beltartalmi értéke (amelyet az emberi szervezet számára létfontosságú ásványi elemek és a vitaminok mennyisége és aránya határoz meg).

A termésátlagok fetisizálása és a beltartalmi értékek zuhanásának elhallgatása, szinte titkossá minősítése a kapitalista élelmiszertermelés sajátja, annak természetéből fakad. A profitráta ugyanis annál magasabb, minél nagyobbak a termésátlagok, ezért alapvető érdeke, hogy ennek árát ne vegyük számításba.

A miniszter e tekintetben nem is tesz mást, csak felmondja a leckét. Emellett viszont azzal is érvel, hogy a megdráguló európai élelmiszertermelés elveszítheti belső piacait (is), és teret nyerhetnek a főleg az amerikai kontinensről származó GMO-termékek. Jelen körülmények közt ez már valóban veszély.

Éspedig azért, mert már megszületett a Mercosur, az EU és dél-amerikai államok közt kötött szabadkereskedelmi egyezmény, amely lehetővé teszi, hogy Dél-Amerikából nagy mennyiségű élelmiszert és takarmányt exportáljanak Európába. Amikor ezt az egyezményt megkötötték, a Fidesz nem tiltakozott, és a magyar kormány is aláírta azt. De nem képviselnek markáns álláspontot a magyar kormány képviselői az EU-USA közti szabadkereskedelmi egyezmény jelenleg is zajló tárgyalása során sem.

Zöld oldalról a Greenfo.hu-n érkezett reakció. A szerző, Darvas Béla számos más probléma mellett joggal hánytorgatja fel, hogy miért is muszáj duplaannyi gabonát és kukoricát termelnünk, mint amennyire szükségünk van, csak sajnos nem bontja ki e kérdés részleteit. Megtesszük helyette.

Ma már a termőterület kb. 80%-a a nagybirtok állományához tartozik, és csak néhány száz, esetleg egy-két ezer család kezében koncentrálódik. A magyar gazdák érdekei alatt főleg az ő érdekeiket értette a miniszter. Gabonát, kukoricát, napraforgót, repcét termelnek főleg (összesen a termőterület kb 70%-át használva e 4 haszonnövény termesztésére), hatalmas, monokultúrás táblákon, fele részt exportra.

Ebből az exportból azonban rajtuk kívül haszna másnak alig van. Az adóterheik minimálisak, ők is nagy haszonélvezői annak, hogy Magyarországon rekordalacsony a céges profitra kivetett társasági adó, alkalmazottakra pedig a mezőgazdaság ezen területein már alig van szükségük. A termelés totális gépesítése és automatizálása itt már szinte befejezett tény. Mindezeken túl a nagybirtokosok söprik be az EU-s földalapú és fejlesztési támogatások nagy részét is.

Az ökogazdálkodásra való átállás – még ha csak részleges is – ezt a folyamatot mindenképp visszájára fordítaná, és az ágazat profitját nagy mértékben csökkentené.

Ha viszont elmarad a zöld fordulat, akkor tovább csökken az élelmiszer beltartalmi értéke, és hamarosan már csak az üres kalóriákat vásárolhatjuk meg majd a boltokban, a szervezetünk számára szükséges tápanyagokért már a patikákban fogunk sorba állni. Ha pedig az ökoszisztémáink összeomlása is bekövetkezik, akkor a haszonnövényeink egy jelentős része is eltűnik. Egy szűk réteg érdekei állnak tehát szemben a környezet és a társadalom nagy többségének érdekeivel.

A 200-250 ezer magyar gazdálkodó („őstermelő”) túlnyomó része a termőterület 10-20%-át műveli csak, és jellemzően zöldség és gyümölcs termesztésével foglalkozik. A vegyszermennyiség kötelező csökkentése számukra is nagy gondokat és anyagi nehézségeket is jelenthet. Ezek azonban a megfelelő szakmai és pénzügyi támogatással jelentősen csökkenthetőek lennének.

Ráadásul, számukra a legnagyobb fenyegetést mindeddig a külföldről, elsősorban a Nyugat-Európából érkező import jelentette. Ez általában azért lehetett így, mert a nyugatiak tőkeerősebbek voltak, ezért több vegyszert és több műtrágyát tudtak felhasználni, és így olcsóbb (ámde silányabb) termést tudtak a piacra dobni.

Ha viszont az új szabályok csökkentenék és maximalizálnák a vegyszerfelhasználást, akkor a hazai gazdák versenyhátránya is csökkenne, hosszabb távon tehát nekik is érdekük a zöldítés – feltéve, hogy nem kell szembenézniük nekik is az Unión kívülről érkező olcsó konkurrenciával.

Nagyon félrevisz viszont a szerző érvelése, mikor a vegyszerhasználat és a genetikusan módosított növények (GMO) veszélyeit veti össze. Szerinte érdekes, hogy a minisztert csak a GMO zavarja, a vegyszerhasználat pedig nem, holott a vegyszer egészségre gyakorolt negatív hatása tény, míg a GMO esetében ez nem bizonyított. Formálisan igaza van, a lényeget tekintve viszont nagyon nincs.

Az amerikai kontinensen ugyanis a haszonnövényeket épp azért módosítják genetikailag, hogy ellenállóak legyenek olyan gyomirtóknak, mint pl. a glifozát, amely minden növényi életet elpusztít, és rákkeltő hatású. A glifozát egyelőre még Európában is legális többnyire, de csak korlátozottan használható mindent elpusztító hatása miatt. Amíg nem érett be a haszonnövény, nem vethető be, csak akkor, ha a (megfelelő) GMO-vetőmagot használták.

A GMO legalizálása tehát elsősorban azért veszélyes, mert a legkártékonyabb, az emberi egészségre is bizonyítottan veszélyes vegyszerek korlátlan használatát teszi lehetővé.

Ezeket az összefüggéseket valamiért a miniszter sem boncolgatta, csak általában beszélt arról, hogy a GMO- termékek terjedése „nagyon nem jó irány”, és hogy sok gazdát is tönkretehet az olcsó konkurencia. Ebben igaza van, és egyáltalán nem meggyőző a Greenfo szerzőjének az az érve, hogy „a RASFF[1] rendszere különösképpen kiélezett az Európai Unión kívülről beszállított élelmiszerekkel szemben.”, hisz pontosan tudjuk, hogy hogyan termelik meg azt a brazil szóját vagy azt az argentin kukoricát, melynek behozatalát engedélyezte az EU. És könnyen elképzelhető, hogy a szabadpiaci keretek közt zajló zöldítésből megint csak a környezetszennyező termelés nagy részének kiszervezése lesz.

Európa ökoszisztémái megmenekülhetnek az összeomlástól, az Amazonas-medence dzsungelét viszont tovább irtják, és az argentin pampákból sivatagot csinálnak, ahol csak GMO-kukorica nő. Európában az egészségtudatos, jól informált, tehetősebb rétegek bioélelmiszerre váltanak, a szegényebbeknek pedig marad a mostaninál is egészségtelenebb szemét.

Valóban zöld és egyben igazságos döntés csak az lehetne, ha a vegyszerhasználatot és a távolsági élelmiszer-kereskedelmet egyszerre kezdenék el korlátozni.

Ha Európába nem lehetne GMO-termékeket szállítani, ugyanakkor megfeleződne a felhasznált vegyszer mennyisége és 25%-ra nőne az ökogazdálkodásba bevont termőterületek aránya, az már jelentős lépés lenne a fenntarthatóság irányába. De tennivaló így is maradna bőven elég.

A műtrágya használatát is korlátozni kellene – és ezzel szoros összefüggésben – az állattartás területén is meg kell követelni az ökogazdálkodás 25%-os részarányát. És általában is jóval szigorúbb állatjóléti szabályokat kell bevezetni, előírni, biztosítani a megfelelő almozást és trágyakezelést, korlátozni az antibiotikumok használatát stb. Így a mezőgazdaság károsanyag-kibocsátása is jelentősen csökkenthető lenne, és a szegényebbek is egészségesebb élelmiszerhez juthatnának.

Ilyen mértékű változások elérése azonban az EU-ban egyelőre lehetetlennek látszik. Egy ekkora méretű piacon ugyanis szükségszerű az erőteljes tőke- és a birtokkoncentráció a termelésben, a feldolgozásban és a kereskedelemben is, ezért olyan erős ágazati szereplők vannak jelen, akiknek az érdekeit nem lehet egykönnyen lesöpörni az asztalról (mint láthatjuk, a szűk magyar oligarcha-réteg érdekképviseletét pl. a magyar kormány látja el).

Somogytúr, Virágzó kajszibarack-ültetvény Somogytúr közelében 2019. március 24-én.
MTI/Varga György

De ökológiai szempontból még a nemzetállami keretek is túl tágak, mert a nemzetállamokon belüli egységes piac is a régiók közti munkamegosztáshoz és ezáltal monokultúrák kialakulásához vezet (pl. Szabolcsban csak almát, máshol meg csak barackot termesztenek).

A valóban fenntartható mezőgazdaság ökogazdálkodáson alapulhat csak, ennek elterjedésére viszont csak a helyi közösségek élelmiszer-önrendelkezésének érvényesítése, és az egységes európai élelmiszerpiac apró darabokra tördelése mellett van esély.

Egyrészt azért, mert az élelmiszer utaztatása, akár nemzetállami szintű forgalmazása is olyan tőkeerős cégek megjelenéséhez vezet, amelyek érdekeit letörni nagyon nehéz, másrészt azért, mert minden tájegység természeti adottságai mások, a termelést pedig ezekhez és a helyi igényekhez kell igazítani, és nem egy sokmilliós piac diktátumaihoz.

Az pedig már egy másik kérdés, hogy a helyi gazdaságokon belül megmaradhat-e a piaci alapú elosztás vagy valami gyökeresen másra lenne-e szükség annak érdekében, hogy megelőzzük a szűkre szabott piaci keretek közt is megjelenő tőke- és birtokkoncentrációt, amely előbb-utóbb ismét szétfeszíti majd a természet által megszabott kereteket.

A cikk eredetileg a szerző blogján jelent meg.

[1] – A RASFF az Európai Unió élelmiszer- és takarmánybiztonsági riasztási rendszere (Rapid Alert System for Food and Feed).

Kiemelt kép: MTI/Varga György