Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A sebességkorlátozási tervezettel végre látszik, tényleg új vezetése van a fővárosnak

Megér-e két perc menetidő-difit a biztonságosabb, barátságosabb város? Megér-e még pár másodpercet, hogy újra szívesen engedjük ki gyerekeinket legalább a kisebb utcákra? Vagy dacoljunk a nemzetközi trendekkel, maradjon minden úgy, ahogy már megszoktuk: uralják az autók még pár évtizedig a fővárost? Nagyjából így foglalható össze a kérdés, ami most az asztalra került.

Budapest, 2017. november 27.
Forgalmi dugó Budapesten, a Hungária körúton 2017. november 27-én.

„Na végre!”

– mondtuk ki sokan, akik vártak már egy világos állásfoglalásra, arra, hogy végre látszódjon, tényleg új vezetése van a fővárosnak, és nem csak gyámoltalanul sodródunk a Tarlós-éra öröksége mentén, ahol az autózás minden más közlekedési és köztérhasználati mód fölé volt emelve.

Ezzel persze nagyjából el is árultam, hogy ebben a kérdésben melyik oldalon állok – de azt hiszem, jobb is így. Ahogy jobb az is, hogy végre kezdenek mutatkozni a különbségek: újabb sávok és újabb parkolóhelyek helyett biciklisávok és sebességkorlátozások a nem autóval közlekedők védelmében.

Hiszen mi végre választanánk új vezetést, ha az aztán ugyanazt csinálja, mint elődei?

Természetesen közlekedésszakmai érvek is vannak amellett, hogy a forgalmat valamelyest korlátozni szükséges – rendkívül sokan és sokat írtak már az élhető városról, és azon belül arról, milyen összefüggések vannak egy útszakasz kiépítése, a rajta elérhető sebesség és az út két oldalán élők életminősége (pl. balesetek súlyossága, zaj, „születni kell a másik oldalra” – azaz elvágóhatás) között. Nem véletlenül a forgalomcsökkentés és a közterek humanizálása a trend immár világszerte, még az autó őshazájának számító Egyesült Államokban is. A számokkal ugyanis nehéz vitatkozni: miközben Amerikában 4000 gyermek hal meg évente közlekedési balesetben, Norvégia 2019-re elérte, hogy egyetlen 15 év alatti gyermek sem halt meg az utakon.

A világtrendek mellett két egyszerű tényre szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik a menetidő kérdése. Az „50-nel tötyörgésen” már most idegeskedők vajon belegondoltak-e abba, hogy ha épp nincs a koronavírus miatti forgalomcsökkenés, akkor az átlagosan 10 kilométeres budapesti autós utazások – amiknek amúgy bőven nem 100%-a zajlik emelt sebességű főutakon – csúcsidőben milyen hosszú ideig tartanak és hányszor lehet közben 50-nél gyorsabban haladni? De még ha teljesen dugómentes és zöldhullámban gazdag haladást is feltételezünk, valamint azt, hogy a megtett távolság kétharmada 70-es útszakasz, akkor is maximum 2 perc különbségről lenne csupán szó. Ez azért nem tűnik nagy árnak egy élhetőbb városért.

A másik kérdés a mellékutcákra vonatkozik és még egyszerűbb: vajon ma szívesen kiengedjük-e a gyermekeinket az utcára játszani? És vajon az, hogy nem, természetes-e, el kell-e fogadni? Igaz, nem a fővárosban nőttem fel, de gyerekkoromból nekem még olyan emlékeim vannak, ahol a külvárosi mellékutca nem egyértelműen autók uralta terület volt. Simán lehetett lábteniszezni („tengózni”), vagy tollasozni az utcán, és ha néha arra is járt egy-egy autó, nem éreztették velünk, hogy takarodjunk, itt nekünk semmi keresnivalónk. Miért alakult ki mára az, hogy még a mellékutcákat is olyan természetességgel uralják az autók, mintha sosem lett volna másképp? És miért ne lehetne ezen változtatni – első lépésként legalább a sebességet korlátozva 30 km/h-ra? Ez egyébként menetidőben szinte tényleg semmi különbséget nem jelent, tekintve, hogy a mellékutcákat hosszabb haladásra úgysem használjuk.

A most napvilágra került tervek, tehát a 30 km/h engedélyezett sebesség a mellékutcákban és az 50 km/h engedélyezett sebesség a városon belüli főutakon (nyilván lesznek azért – logikus – kivételek, pl. vasútvonalak mellett futó főutak) és az ezeket kiegészítő intézkedések egyszerű üzenetet közvetítenek: mindenki számít, legyünk tekintettel végre azokra is, akik nem tehetik meg, vagy nem akarják megtenni, hogy autóval járják a várost.

Egy közösség vagyunk, autósként el kell tudjuk fogadni, hogy a nem autósok érdekei is fontosak – idős rokonaink és gyerekeink talán még hálásak is lesznek, ha a napi pár perces menetidő-növekedésért cserébe biztonságosabb, barátságosabb utcákat és kevesebb balesetet kapnak.

 

A szerző a BKV Zrt. igazgatósági tagja, a főpolgármester delegáltja.

Címlapkép: MTI Fotó: Mónus Márton