A városok veszélyessé válnak – egyrészt az egyre nagyobb és gyorsabb kocsik miatt, másrészt azért, mert kevesebb ember van az utcákon.
Az értékesítés csökkenése átalakulást hozhat az európai autóiparban, ugyanakkor a profitérdekelt közlekedési ipar zöldre festett kimentése nem oldja meg annak alapvető problémáit.
Egyre hatékonyabb a gyártás, úgy tűnik, ezzel azonban nem mindenki jár jól.
A járvány elleni védekezés elégtelen volt a CGT szerint, a bíróság pedig helyt adott a szakszervezet keresetének.
Végre nem csak gyámoltalanul sodródunk a Tarlós-éra öröksége mentén, ahol az autózás minden más közlekedési és köztérhasználati mód fölé volt emelve: az enyhe menetidő-növekedés nem nagy ár egy biztonságosabb, élhetőbb, emberibb városért.
Csak Garancsi emberének cégénél lehet, kizárólag Suzukira költeni az állami segítséget.
Íme a gépjármű paradoxona: látszólag határtalan szabadságot biztosít a tulajdonosának, lehetőséget adva arra, hogy bárhol és bármikor nagyobb sebességgel utazzon a vonatnál is. A látszólagos függetlenség felszíne alatt azonban radikális függőség rejtőzik.
Sajnos nem a munkavállalók jóléte érdekében került bevezetésre a csökkentett munkaidő.
A növekvő lakáskeresletre felkészülve egy nagyüzem létrehozásakor részben az önkormányzatnak, részben a plusz keresletet generáló vállalatnak új bérlakásokat kell építenie.
A világ leggazdagabb emberének cégénél embertelenek a munkakörülmények, a fizetés pedig nem elég egy lakás fenntartásához.