Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Koronavírus: a globalizációs álomvilág vége?

Valami olyasmit élünk meg most, mint amikor egy optikai illúziónál „átkapcsol” az agyunk: ami végig a szemünk előtt volt, csak most válik láthatóvá.

Politikai ízléstől szinte függetlenül az utóbbi évtizedek tendenciáit a legtöbben úgy éltük meg, mint valami természettörvényt: folyamatosan bővülő nemzetközi kereskedelem, olcsóbbá váló utazás, instant elektronikus kommunikáció és áru-elérhetőség. Azoknak, akik 1989 után nőttek föl, szinte megszűnt a világtörténelem: bár egyre komolyabb zavarok léptek föl a rendszerben – 911, az USA közel-keleti háborúi, majd a 2008-as krach – ezek a globalizált kapitalizmuson belüli zavarok maradtak. Az, hogy a globalizáció rendszere mint olyan összeomolhat, eddig csak elméleti lehetőségként merült föl, még 2008 után is.

De mi van, ha az utóbbi 30 év egyfajta álomvilág volt, nem pedig egy visszafordíthatatlan tendencia, vagy az alternatíva nélküli örök normalitás?

Érdemes ránézni a globalizáció nagyságrendi változásaira ahhoz, hogy intuíciónk legyen arról, időben mennyire koncentrált – és talán kérészéletű – az egész jelenség.

Maga a globális lakosságszám robbanása is rendkívül koncentrált: a legtöbb elérhető becslés szerint időszámításunk kezdete és 1500 között lassú, lineáris növekedés volt csak, kb. 200-ról 500 millióra nőtt a Föld népessége. Újabb 300 év kellett ahhoz, hogy megduplázódjon ez a szám és elérje az 1 milliárdot 1820-ban. A következő 1 milliárdhoz csak 100 év kellett (1930: 2 milliárd), majd 30 év (1960: 3 milliárd). Innentől kezdve kb. 12 évente nőtt egy milliárddal a lakosságszám a mai 7.8 milliárdra. Az utóbbi 2000 év növekedésének kb. 90%-a az idő utolsó 10%-ába (1820-2020) sűrűsödött.

A gazdasági növekedés esetében az időbeli koncentráció még sokkal erősebb. Angus Maddison becslései szerint a 200 évvel ezelőtti globális GDP a mainak kb. 0.5%-a lehetett, 1900-ban kb. 2-3%-a, és még 1960-ban is csak 10%-a. Csak a rendszerváltás (1990) óta a globális GDP kb. megkétszereződött. Tehát a gazdasági növekedésnél a teljes növekmény kb. 90%-a az utóbbi 60 évbe koncentrálódik, és a növekedés fele az utóbbi 30 évbe.

Az árukereskedelem globalizációja még ennél is meredekebb felfutású folyamat: a globális exportvolumen 1960 óta kb. tizenötszörösére nőtt, 1980 óta ötszörösére és 1990 óta háromszorosára (más becslések még meredekebb növekedést mutatnak). Röviden: a globalizáció döntő része az utóbbi 30 évben történt. A késő tizenkilencedik századi globális árukereskedelemmel való összehasonlítások, amik a korai globalizációs irodalomban gyakran megjelentek, elfedik azt a tényt, hogy a világkereskedelem volumene közben kb. három nagyságrenddel, azaz ezerszeresére nőtt.

Az utóbbi 30 évben minden nemzetközi tranzakció „felrobbant”, korábbi volumenének öt-tízszeresére nőtt: a nemzetközi akvizíciók, a közvetlen tőkebefektetések (FDI), a portfólióbefektetések, a nemzetközi turizmus, az internet-felhasználók száma.

Aki negyven évnél fiatalabb, más történelmet nem is ismer, mint az exponenciálisan bővülő globális tranzakciók „történetét”. Ebbe a mátrixba ágyazódott be egyre több ember életformájának egyre nagyobb része: online rendelés, utazás, internet, külföldi tanulás, külföldi munka, távkapcsolatok sokasága.

Az ennél idősebb generációk még szemtanúi voltak a rendszeralternatíva (Szovjetunió) megszűnésének, és annak, ahogy a globalizáció kiépül a kapitalista világpiac példátlan kibővülésével 1990 után. De az ő perspektívájuk bizonyos értelemben még speciálisabb tapasztalatokra épül és emiatt potenciálisan még torzabb. A legtöbb ország mai vezetői a második világháború utáni 5-10 évben születtek. A fejlett országokban (más formában a volt szocialista blokkban is) ez a korosztály a (gyakorlatilag) teljes foglalkoztatás kontextusában kezdett dolgozni. A legtöbb nyugati országban és a szocialista blokkban ingyenes és bővülő felsőoktatási rendszer segítette az elhelyezkedést. A reáljövedelmek a késő hetvenes, kora nyolcvanas évekig folyamatosan emelkedtek, amikor a munkanélküliség újra megjelent. A nyolcvanas évekig alacsony kamatok (ergo jelzálogkölcsönök) és elérhető ingatlanárak segítették az ingatlanvásárlást.

A nyolcvanas évek gazdasági fordulata címszavakban a következő változásokat jelentette: magas munkanélküliség, stagnáló reálbérek, a feldolgozóipari foglalkoztatás leépülése, szakszervezetek visszaszorítása/szorulása, a befektetési ráták süllyedése. A növekvő jövedelmek és a befektetések szerepét egyre inkább minden szektor (háztartások, vállalatok, állam) általános eladósodása és az egymást követő eszközár-buborékok (asset inflation) vették át. A nyolcvanas évek szuverén adósságválságát (vö. Volcker-sokk) és a vállalati kötvények, majd ingatlanok még szerényebb árbuborékát, a kilencvenes (1992-2000) és a kétezres (2001-2008) évek két hosszú üzleti ciklusa követte. Ha megnézzük a fejlett államok makroszámait, ezek az üzleti ciklusok abnormálisak.

A kilencvenes években óriási részvénybuborék, a kétezres években példátlan méretű ingatlanbuborékok alakultak ki és hajtották a növekedést, miközben a háztartások és a vállalatok adósságai meredeken nőttek, minden korábbi szintet meghaladva. A 2008-as válságot követően az államok magukra vállalták a bankrendszer adósságállományát és újratőkésítését, ami az államadósságok válságához, majd, különösen Európában, egy évtizednyi megszorítási politikához vezetett. A 2009-től máig tartó üzleti ciklus nem volt fényes: több dél-európai országban az egy főre eső GDP 2018-ban alacsonyabb a 2000-esnél, de még a relatíve sikeresnek tartott Nagy-Britanniában sem érte el a mediánjövedelem 2018-ban a válság előtti, 2008-as szintet. A jövedelmek ilyen hosszú stagnálása illetve visszaesése az ipari kapitalizmus 200 éves történetében példátlan.

A globalizáció mint rendszer ugyanebben a harminc évben épült ki. Láthatóan a politikai osztály tagjai, csakúgy mint a mainstream média vezéralakjai és a gazdaságpolitikát domináló közgazdász-elit számára a viszonyítási pont a kilencvenes-kétezres évek „aranykora”. Az utóbbi évek baloldali kísérletei (Sziriza, Corbyn, Sanders) elleni hisztérikus és végül sikeres médiakampány a liberális mainstream (a jobboldalt hagyjuk is) részéről ezt jól megmutatta.

Nem egyszerűen a világnézetről van szó, ez mélyebb: sokszor mintha hipnózissal lenne dolgunk.

Az elit és a felső-középosztály, sőt a középrétegek jelentős részének idősebb tagjai épp, hogy nem tapasztalták meg a neoliberális korszak gazdasági következményeinek a negatívumait. Olcsón megvásárolt (gyakran privatizált) ingatlanok, megtakarítások, kiszámítható karrier. A hetvenes évek után született generációk voltak helyettük azok, akik belezuhantak a neoliberális fordulat utáni realitásba: méregdrága felsőoktatás (ergo eladósodás), a permanens vagy stabil munkahelyek megszűnése, tervezhetetlen jövő, stagnáló vagy süllyedő jövedelmek, kifizethetetlen ingatlanárak és lakbérek. A nyugati világ (és ebben a tekintetben Kelet-Ázsia ugyanaz) nagyvárosai, ahol a lakhatási költségek mára gyakran az átlagos jövedelem felét is felélik, a pénzügyi rendszer új eszközei (securitization stb.) által megtámogatott ingatlanspekuláció terepévé, a városcentrumok pedig egyre inkább a nemzetközi ultragazdag jet-set játszóterévé váltak.

De a New York Times vagy a CNN „talking head”-jei, vagy akár a hajdanvolt magyar szociálliberális politikai/kulturális elit számára a kilencvenes és kétezres évek a „globalizáció aranykoraként” éltek tovább, amikor végső győzelmet arattak mind a baloldali utópiákkal, mind az „elavult” jobboldali sovinisztákkal szemben. Kétségbeesett a vágy, hogy fenntartsák vagy visszahozzák ezeket az éveket, annak egykori emblematikus vezetőit (Hillary Clinton, Biden, Blair, Gyurcsány stb.) vagy azok gondolkodását, akármilyen népszerűtlenné, vagy bizonyos esetekben akár beszámíthatatlanná is váltak mára.

Most kezd csak derengeni, hogy amit örökké tartó „end-of-history” globalizációs idillnek láttak (valamennyire még ennek a gondolatnak a kritikusai is), az visszatekintve fenntarthatatlan adósság- és árbuborékok sorozata volt stagnáló reáljövedelmekkel, amit lehetetlen megismételni.

2020-ból visszanézve az 1990-2008 korszak nagy centrista „realistái” és világnézeti gurujai a pénzügyi spekuláció hullámait meglovagoló, rövidtávon gondolkodó opportunisták voltak, nem realisták. Ami „kőkemény” poszt-utópikus, alternatíva nélküli és mindörökké tartó realitásnak volt deklarálva, valami egészen más volt: instabil, fenntarthatatlan, mesterségesen gerjesztett – bizonyos értelemben egy álomvilág. A 2008-as makrogazdasági megroppanást egy évtizednyi válságkezelés követett, aminek a végére a politikai centrum a legerősebb államok jó részében vagy többé-kevésbé megsemmisítette magát, súlyos vereséget szenvedett az új szélsőjobboldallal szemben, vagy belső puccsokkal masszívan jobbra tolódott (Nagy-Britannia).

Ez a dolog makrogazdasági és politikai oldala, a centrumállamok felől nézve. De 1990 és 2008, majd 2009-2020 között a gazdasági növekedés nagy része nem a centrumállamokban realizálódott, hanem elsősorban Ázsiában, illetve valamilyen mértékben Afrikában és Latin-Amerikában. Ennek a növekedésnek nagy részére nem lehet azt mondani, hogy csak a pénzügyi spekuláció hajtotta volna, hiszen óriási új ipari kapacitások és infrastruktúrák épültek ki, mindenekelőtt Kínában (bár az eladósodottság ott is masszívan nőtt) – amit nem lehet egyszerűen buboréknak nevezni.

De itt van a probléma másik aspektusa, ami talán még a centrumállamok fenntarthatatlan buborék-konjuktúráinál és politikai legitimitásválságánál is súlyosabb. A fejlődő országok nagyon is valós iparosodása és jövedelemnövekedése óriási mértékben függött (és még most is függ, bár mára kevésbé) a nyugati fogyasztói piacoktól. A nyolcvanas, majd főleg a kilencvenes években meglóduló tőkeexportot egyszerre hajtotta a bérleszorítás és a munkaerő megfegyelmezésének motivációja Nyugaton és a magasabb profitkilátások Keleten és Délen. A termelési láncok kontinensekre terültek szét és az életformák is gyorsan követték ezt: a légiközlekedés általánossá válása, kínai, indiai, kelet-európai mérnökök és természettudósok tízezrei Nyugaton, óriási belső migráció a fejlődő országokban az új nagyvárosokba (vö. Shenzhen-nel, a 14 milliós kínai nagyvárossal, ami 20 év alatt épült föl).

Nyilván a világgazdaságot domináló nagyvállalatok feedback-mechanizmusokat építettek be termelési láncaikba, hogy az esetleges zavarokra reagálni tudjanak, a különböző származékos pénzügyi termékek is részben ennek a megnyilvánulásai (árfluktuációk elleni védekezés). De ezek a mechanizmusok kisméretű zavarokra vannak kalibrálva: arra, ha például lokálisan elakadások vannak a rendszerben egy ponton (pl. egy adott piacon recesszió van), hogyan lehet minél gyorsabban kompenzálni a kiesést.

A globális termelési láncok, a turizmus, a légiközlekedés hálózatai totálisan függenek a rendszer egészétől, miközben minimális helyi autonómiával rendelkeznek: a hálózat bármelyik alrésze összeomlik, ha a kívülről érkező input-jainak vagy fogyasztói keresletének az egésze leáll.

Emiatt valószínűleg képtelenek egy rendszerszintű sokkra reagálni: mi van ha az egész hálózatot le kell kapcsolni és/vagy a kereslet egyszerűen megszűnik? 2008 is rendszerszintű sokk volt, s bár más jellegű, volt egy hasonlóság: a bankrendszer általános és hirtelen megbénulása szintén amiatt történt, hogy bizonyos (különösen az amerikai) ingatlanpiacok kockázatai értékpapírokként az egész rendszeren szétterjedtek a 2001-2008 ciklusban. Amikor ezeknek a pénzügyi eszközöknek a valós (azaz gyakran zéró) értéke nyilvánvalóvá vált, a sokk vérmérgezésként terjedt végig pillanatok alatt a rendszeren. De mivel a fizetésképtelenség mégis a gazdasági rendszer egy lokalizált részébe (ti. bankrendszerbe) koncentrálódott, az állami beavatkozás – aminek az árát aztán a lakosság fizette meg – meg tudta akadályozni a teljes gazdasági rendszer leállását, bár a csődhullám és a kereslet-kiesés súlyos recessziót okozott.

Amit most élünk át, valami másnak tűnik. Annak a döntő részét, amit „gazdaságként” ismerünk, először valószínűleg en bloc hónapokra, majd periodikusan akár másfél évre fel kell(ene) függeszteni, ha a vezetők nem akarják, hogy a lakosság akár 1%-a, vagy még több, ha az egészségügy nem bírja a terhelést, meghaljon a járványban.

A globálisan megszervezett termelési láncok a különböző karanténok miatt a kínálati oldalon bénulnak meg, majd ezután jön a következő hetekben, hónapokban a keresleti hatás a bérjövedelmek és a befektetések jelentős részének megszűnése miatt.

A rendszer alapjai kérdőjeleződhetnek meg. Nem csak Magyarországon nincsenek a lakosság többségének pénzügyi tartalékai, hanem az Egyesült Államokban sem: még a leggazdagabb társadalmakban is a lakosság kb. fele teljesen proletarizált (csak a munkajövedelme van). Az állam nem hagyhatja a lakosság jelentős részét jövedelem nélkül hónapokra, nem beszélve egy évről.

De a munkakényszer a tőkés rendszer alapja és amikor a nyugati államok sorra lépik meg az alapjövedelem-szerű intézkedéseket, kérdés, hogy mennyire lehet a szellemet visszakényszeríteni a palackba.

Évek óta téma a technológiai fejlődés gerjesztette strukturális munkanélküliség miatt az alapjövedelem szükségessége, és nagyon elterjedt az érzület, hogy a szolgáltatói szektor jelentős részének a tényleges funkciója inkább a szociális kontroll (‘bullshit jobs’), mintsem valami esszenciálisnak az előállítása. Ha most ezek a szektorok hónapokra, vagy akár egy évre a „mélyhűtőbe”, alkalmazottaik pedig állami segélyekre kerülnek, vissza lehet ezeket a változásokat még fordítani? Mennyi idő lesz, amíg a tömeges turizmus, a mega-sportrendezvények stb. újraindulnak? A félelem az állam vezetőinek részéről valószínűleg nem annyira az, hogy ha egyfajta hadigazdaságot vezetnek be, a lakosság nem fogja elfogadni: hanem, hogy mi lesz, ha elfogadja, hozzászokik, és majd egy adott ponton el kell venni tőle a kibővített állami segítségnyújtást?

Nem csak a munkakényszert felpuhító alapjövedelem-szerű intézkedésekről és a jelzálogkölcsön-, esetleg lakbér-felfüggesztésekről van szó. A fiskális ortodoxiát, aminek a nevében egy évtizeden át kínozták az európai társadalmakat (különösen Dél-Európát), az államok minden valószínűség szerint kénytelenek lesznek félresöpörni, hatalmas deficiteket engedélyezve, esetleg közvetlenül a jegybankhoz fordulva kötvénykibocsátás helyett. Sőt, az állami termelés, rekvirálás és importhelyettesítés is elkerülhetetlen lesz. Mindezeket a lépéseket az uralkodó ideológia az utóbbi negyven évben lehetetlennek és ördögtől valónak nyilvánította, most Goldman Sachs-pénzügyminiszterek kénytelenek meglépni.

Az eddigi jelek arra mutatnak, az őket támogató neoliberális médiakonglomerátum követni fogja őket, a szabadpiaci mantrákat a nacionalista intervencionizmus csatakiáltásaira lecserélve.

Nyilván nem szabad lebecsülni a status quo erejét: sokan gondolták 2008 után, hogy az addig uralkodó gazdaságpolitikai ortodoxia megtörik, ezzel szemben a bankrendszerre koncentráló válságkezelés után minden addiginál brutálisabb formában állt vissza a deficitmánia és a megszorítások politikája (ami saját kritériumai szerint nem volt irracionális), egy elveszett évtizedet produkálva Dél-Európában. De ahogy a kilencvenes évek „globalizációs aranykora” nem hozható vissza, a 2010-es évek megismétlése is nehezen elképzelhető. Egyrészt a politikai legitimitásvesztés, amibe az utóbbi évtized került már így is kritikus: a saját állammal való szolidaritás, a vele szembeni bizalom kritikus szintre süllyedt rengeteg országban (lásd pl. a francia sárgamellényes mozgalomnál megnyilvánuló elementáris megvetést az állam és a média irányában), nem beszélve az EU támogatottságáról. Másrészt az emberveszteség és a testi-lelki szenvedés a koronavírus-járvány végére egy háborúhoz lesz fogható. Nem a legjobb pillanat, hogy újabb megszorításhullámot zúdítsanak a lakosságra, főleg, amikor jelentős részének már nincsen hova lecsúsznia.

Mindez azt valószínűsíti, hogy ez a szituáció vagy diktatórikus szélsőjobboldali fordulattal, vagy a válság alatt bevezetett újraelosztó intézkedések állandósításával lesz csak kezelhető. A háborús és fasiszta forgatókönyvek valószínűsége nyilván megnőtt, az utóbbi különösen azokban az országokban, ahol már eleve évek vagy évtizedek óta a diktatúra felé sodródó autoriter jobboldali vezetés van.

A globalizáció eddigi rendszere nem biztos, hogy helyreállítható. Felépítésének gazdasági alapjai jelentős részben fenntarthatatlanok voltak, a létrehozott hálózatai pedig most láthatjuk, hogy – valószínűleg – képtelenek kezelni egy szisztemikus sokkot. A koronavírus-járvány „csak” a karanténok, a félelem, az emiatt kieső termelési input-ok és kereslet miatt bénítja meg a globalizált világgazdaságot. Ez még mindig egy minimális zavar a klímaváltozás miatt várható hatásokhoz képest: egész régiók művelhetetlenné és/vagy lakhatatlanná válása a hőség miatt, óriási lakosságmozgások, nagyvárosok evakuációja, élelmiszerhiány, valószínűleg további járványok. A mobilitás és termelés eddigi rendszere egyre nyilvánvalóbb, hogy fenntarthatatlan.

A status quo-hoz való kétségbeesett ragaszkodás (nevezhetjük Biden-szindrómának[1]) egy olyan ember szituációjához hasonlít, akinek le kell mondania addigi életformájáról és ezzel identitásáról, mert az lehetetlenné vált, de ennek megemésztésére képtelen, így a tagadásba menekül. Ez a mély válság nem csak azokat érinti, akik a globális kapitalizmus világnézeti hívei. Valószínűleg még azoknak is egy súlyos identitásválság lehet, akik már Seattle (1999) óta szembehelyezkedtek a tőkés globalizációval világnézetileg: ha elleneztük is, legtöbben nem gondoltunk bele, hogy az utóbbi harminc év világa, amiben felnőttünk, lehet hogy nem fog örökké tartani.

Ha ez így van – ami nem biztos[2], de közel sem kizárt – és lehetséges, hogy a globalizációt a közeljövőben elsöprik a járványok és a klímaváltozás sokkal elementárisabb erői, akkor az első kérdés, amit sokunknak fel kell dolgoznunk, talán nem is a „mit tegyünk?” lesz, hanem ennél elemibb: ha nem lehetünk tovább a „globális falu” polgárai, akkor kik leszünk?

A cikk hosszabb, február végén íródott angol nyelvű változata itt olvasható.

[1] – Nyilván nem Joe Biden korán akarok viccelődni. A személyével és a teljes gondolati ürességével van a gond.˛

[2] – Az alternatív legoptimistább forgatókönyv valami ilyesmi lenne: a COVID19 elleni vakcina vagy antivirális gyógyszer a vártnál gyorsabban elérhetővé válik, a recesszió hatékony kezelése fiskális eszközökkel, a válság alatti szociális intézkedések megtartása és az emiatti demokratikus legitimitás kihasználása a gazdasági rendszer gyors dekarbonizálására. Kontrollált klímaváltozás mellett, fenntartható energetikai és közlekedési rendszerrel a globalizáció tovább folytatódik és minden eddigi szintet meghalad. Ennek a forgatókönyvnek a valószínűsége egy külön téma. Nyilván számos köztes forgatókönyv is elképzelhető az összeomlás és a techno-megváltás között.

Kiemelt kép: MTI/Kovács Tamás