Miként arról a Mérce is beszámolt,  az Alkotmánybírósági Törvény (2011. évi CLI. tv.)  kedden a fideszes parlamenti többség által elfogadott módosítása   szerint a közhatalmat gyakorló szervezetek alkotmányjogi panasszal fordulhatnak az Alkotmánybírósághoz, vagyis maga a szervezet is lehetne az alapjogvédelem alanya. „Így azonban előfordulhat, hogy ha a rendes bíróság nem a közigazgatási szerv javára dönt egy jogvitában (például választási, gyülekezési, rendőrségi, menekültügyi kérdésekben), akkor az a tisztességes eljáráshoz való jogának sérelmére hivatkozva alkotmányjogi panaszt nyújt be” – írja fent hivatkozott cikkében Diószegi-Horváth Nóra. Sőt, tegyük hozzá, az adott szerv hatáskörének korlátozása is ilyen panasz alapját jelentő indok lehet, ha az működésének súlyos zavarához vezetne vagy Alaptörvényben foglalt hatáskörét csorbítaná. 

Helyesen érvelt Diószegi-Horváth Nóra az előbb említett írásában, amikor leszögezte, hogy „bár látszólag ez az alapjogvédelem erősítésének tűnhetne, a fentiek fényében inkább tekinthető annak, hogy a kormány a felállítani tervezett, miniszteri igazgatás alatt működő közigazgatási bíróságok helyett azt az utat választja, hogy a politikailag kényes ügyekben megnyitja a már korábban kormányzati befolyás alá került Alkotmánybírósághoz fordulás lehetőségét is.”

Megállapítása annak ellenére is helytálló, hogy Karsai Dániel véleménye szerint     a közhatalmi szervek indítványozási joga elvben nem ördögtől való módosítás, hiszen maga a neves alkotmányjogász ügyvéd is az „itt és most” elfogadhatatlanságra figyelmeztet. Karsai is veszélyt lát abban, hogy a fehér holló ritkaságú „súlyos működési zavar” esetkörét a nem túlzott autonómiájáról híres Alkotmánybíróság kibővítené, még ha „azt sem szabad feledni, hogy ha az állami szervek végül – alapjogokat sértő módon – megnyerik az AB segedelmével a pert, az érintett magánszemély még mindig Strasbourghoz fordulhat.”

Magam hangsúlyosabbnak ítélem, hogy a salátatörvény egyes más fondorlatos elemei is a rendes bíróságokat leigázni nem tudó végrehajtó hatalom új harci taktikáját igazolják.

A handói önkényes, erőszakos represszió részleges kudarca, az EU fokozódó figyelme más felfogásra kényszerítette a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, nevezetesen a Stumpf István  távozásával végleg egyszínűvé vált Alkotmánybíróság szuperbírósági szerepének erősítésével. Nem másról van szó, mint hogy a gazdaságilag, politikailag érzékeny ügyek könnyebben kerüljenek a taláros testület elé, hogy az AB formális, akár eljárásjogi jogászkodással meghekkelhesse a manapság még a kelleténél gyakrabban előforduló igazságos ítéleteket.

Nem nehéz belátni, hogy ez a szempont annak ellenére is fontos a rezsim számára, hogy – a politika iránt intenzíven érdeklődő jómódú polgárok közkeletű tévedése ellenére – a kiszolgáltatott tömegek jogainak védelmében a bíróságok nem teljesítenek jól, s nem is teljesítettek 2011 előtt sem, noha sok önmagában is médiaképes ügyben dicséretes módon viszont (ma még ?) igen. A kevésbé nyílt akaratérvényesítés jele a Handó Tündének küldött selyemzsinór, és az utódlás tekintetében korábbi Fidesz-prominenssel fennálló rokonsága miatt sem szerencsés, „héja” OBH-elnökhelyettes, dr. Répássy Árpád elnöki kinevezésének elmaradása, valamint a „galambnak” tűnő új OBH-elnök jelölése is.

Az államnak tetsző bírói döntések gyakoriságát erősíti a törvénymódosítás a tekintetben is, hogy az általános öregségi nyugdíjkorhatárt elérő alkotmánybíró alanyi jogon kérheti kúriai tanácselnökké kinevezését, hiszen ítélkezési tevékenységével minden valószínűség szerint az Alkotmánybíróság kormányhű gyakorlatának megfelelést szolgálná, s ne feledjük, hogy végső soron politikai kinevezett (alkotmánybíró) kerül ilyenkor a legfelsőbb bírói fórumra.

Eközben a bíróságokat látszatra békén hagyják, elviselik, hogy kevésbé fontos ügyekben a bírák viszonylag szabadon dönthessenek, sőt még egy kis ügyelosztási rendreformra is futja a törvényjavaslatban a  törvényes bíróhoz való jog – egykor handói ügyáthelyezésekkel sértett – fokozottabb biztosítása végett (de véletlenül sem a jogegységi tanácsokra vonatkozásában) és ezt lehet majd mutogatni az EU vizsgálóinak és az Európai Néppárt három bölcsének is . Nem árt egy kevéssel több rendes bírósági demokrácia, legfeljebb az AB-t is be kell vetni olykor-olykor – mondhatják a rendszer káderei. 

A cselvetés azonban a jogegységi panasz bevezetésével teljes !

Valójában ugyanis a bíróságokon belül is erősítik a legfelsőbb szakmai szint vezetőinek egészségtelen  befolyását a salátatörvénnyel. A jogegységi panasz tanácsa döntésétől (Bszi. 41/A. §-a) ugyanis éppen a renitens kúriai bírák félhetnek, ha eltérnek a „Kúria közzétett határozatától úgy, hogy az adott eltérésre az alsóbb fokú bíróságok határozatában nem került sor”. Akkor is tehát, ha e döntésük nem kedvezett a „közel állóknak”. Gondoljuk arra is, hogy a botrányos devizahiteles jogegységi határozatokat a Wellmann György által ügyelosztási rend nélkül kijelölt kúriai bírák hozták , hamarosan pedig a „jogegységi panasz tanácsot a Kúria elnöke vagy elnökhelyettese vezeti. A jogegységi panasz tanács az elnökből és további 8 tagból áll, a tagokat az elnök a Kúria kollégiumaiból jelöli ki úgy, hogy minden kollégiumból legalább 1-1 tagot ki kell jelölni.”

Tévedés ne essen: a kúriai jogegységi és jogegységi panasz tanácsok bíró tagjait illetően az ügyelosztási rend, de minimum annak összeállításakor az előírások ezután is alig kötik meg a tagokat kijelölő vezető kezét (Bszi. módosított 10. §-ának (2) bekezdése).

Az összhatás miatt nem lesz már szükség olyan drasztikus módszerekre a renitens kúriai bírák megregulázása céljából, mint a vezetőnek nem kedves ítéletek honlapról letörlése, s mint az Országos Bírói Tanács és újabban a Magyar Bírák Egyesülete közvetve a szabad ítélkezésre is kiható ellenállásának letörése.

Amikor mégis szükség lenne, mert veszélyesen jó és demokratikus ítélet született, akkor meg MINEK ? Végső soron még mindig ott van a Kúria Jogegységi és Jogegységi Panasz Tanácsa és persze elsősorban az Alkotmánybíróság…