Az elmúlt hetekben-hónapokban a világ több pontján is kitörtek nagyszabású tüntetések, tiltakozások, melyek néhol kikezdeni látszanak a fennálló rendszert, míg máshol inkább elkeseredett próbálkozásnak tűnnek. Az azonban közös bennük, hogy a nép egy szignifikáns része mást gondol az ideális társadalmi, gazdasági berendezkedésről, mint a hatalom birtokosai.

Ebben a cikkben összegyűjtünk néhány országot, ahol a társadalom széles rétegei nem értenek egyet a rendszerrel, és kísérletet teszünk rá, hogy bemutassuk, miért küzdenek az emberek, akár az életük árán is, és legfőképp azt gyűjtjük össze, mit követelnek, hogy ezáltal láthatóvá váljanak a megmozdulások különbségei, valamint hasonlóságai.

Amiben mindenesetre biztosak lehetünk, hogy a világon végigsöprő elégedetlenségi hullám, melyet változatos módon igyekeznek a különböző állami szereplők kezelni, jelentős részben valamilyen módon a helyi vagy globális szintű társadalmi elnyomásra vezethető vissza.

Most pedig lássuk, miről cikkeztünk az elmúlt időszakban. A tudósításokban előkelő helyen szerepelt

Dél-Amerika,

ahol több országban is az utcára vonultak az emberek, nem egy helyen a kormány bukását okozva.

Chile

A Dél-Amerika nyugati partszakaszát igen hosszan, de annál keskenyebb csíkban lefedő országban október 7-én kezdődtek a tüntetések, melyek hamar utcai összecsapásokká fajultak a tiltakozók és a hatóságok között.

Habár a felgyülemlett feszültséget begyújtó szikra a santiagói metrójegyek árának emelése volt, korántsem ez a népharag valódi oka – hanem a tőkés társadalmi berendezkedésből fakadó, szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek, melyek még az országban 1973-1990 között fennálló katonai diktatúráig vezethetők vissza.

Az ország a kapitalista közgazdaságtan szerint a régió éltanulója: az egy főre jutó GDP (ha nem számoljuk az adóparadicsomokat és miniállamokat) a legmagasabb a szubkontinens országai között, és egészen a legutóbbi időkig szépen nőtt is, hála a neoliberális gazdasági berendezkedésnek, melyet még a Pinochet-diktatúra idejében honosítottak meg, és azóta is meghatározó.

Épp ebből fakadóan a rengeteg vagyonból nagyon kevesen profitálnak, és a társadalom jelentős része szinte semmit sem lát a vagyonból, melyet munkájával megtermel. Ezért tüntetnek Chilében. Minőségi állami szolgáltatásokért, mint az oktatás és az egészségügy, magasabb bérekért és nyugdíjért és jobb szociális rendszerért, valamint egy alkotmányért, mely ezeket biztosítja, nem a magántulajdon és a tőke védelmét, és mely nem utolsó sorban nem a tőkés diktatúra idejéből származik – mint a jelenlegi.

Az országot 2010 és ‘14 között, majd 2018 óta újra irányító elnök és 2,8 milliárd dolláros vagyonnal rendelkező nagyvállalkozó, Sebastián Piñera a tiltakozáshullám kirobbanása óta permanens visszavonulóban van, a kezdeti agresszív fellépésétől mára már eljutott odáig, hogy ígéretet tett az ország alaptörvényének újraírására.

Bolívia

Az andoki országban – mely Dél-Amerika legszegényebb országa, és melyben a legmagasabb az őslakosok népességaránya, szám szerint 55 százalék – szintén október elején kezdődtek tüntetések, itt azonban azért vonultak utcára az emberek, mert elégedetlenek voltak Evo Morales elnök klímapolitikájával, miután hónapokon keresztül lángoltak az erdők az országban.

A társadalmi elégedetlenség hatására pedig az elnökválasztás október 20-i első fordulóján – még ha nem is szerzett többséget – megerősödött a korábbi jobboldali elnök, Carlos Mesa pozíciója, Morales elnök azonban kétes körülmények között bejelentette győzelmét.

Innentől pedig elszabadult a pokol, miután az Amerikai Egyesült Államoktól erősen befolyásolt Amerikai Államok Szervezete (OAS) és több nemzetközi szervezet (tk. EU) elkezdtek nyomást gyakorolni a választások megismétlése érdekében, több hetes tüntetéshullám után a hadsereg gyakorlatilag puccsot hajtott végre.

Azóta is rendszeresek az összecsapások, az országban gyakorlatilag polgárháborús állapotok uralkodnak, tucatnyian meghaltak és rengeteg a sérült, Morales pedig Mexikóba menekült, ahol menedékjogot kapott.

A vidéki lakosság a volt elnököt támogatja, aki szocialista programjával milliókat emelt fel a szegénységből, azonban a nemzetközi tőke érdeke, hogy az ország vezetése kiszolgáltassa a centrumországok cégeinek az ország gazdag lítiumkincsét, mely az elektronikus eszközöktől a villanyautókig rengeteg ipari termék akkumulátoraihoz elengedhetetlen.

Egyelőre nem tudni, az átmeneti kormány mennyire lesz átmeneti, mindenesetre se annak nincs jele, hogy kiírnák valamikor a beígért új választásokat, se annak hogy akadályokat gördítenének a nagy cégek elé, melyek a bolíviai föld kincseiből és az olcsó munkaerőből kívánnak tőkét kovácsolni. Ezért a volt elnök támogatói Morales visszatérését, és a baloldali kormányzás folytatását követelik, valamint nem utolsósorban, hogy az ország első őslakos elnöke és kormánya helyébe lépő vezetők ne nyomják el módszeresen az indián népességet.

Ecuador

Az ország szintén gazdag nyersanyagokban, melyeket hosszú ideig a tőke érdekeinek megfelelően aknáztak ki, azonban a 2007-től 2017-ig hatalmon lévő Rafael Correa elnök hivatali ideje alatt egy Venezuelához hasonló gazdasági berendezkedésre állította át az olajkitermelő országot.

Lenín Moreno, az őt követő elnök azonban jobboldali-konzervatív fordulattal lepaktált a Nemzetközi Valutaalappal, és egy sor liberális gazdaságpolitikai intézkedést jelentett be szociális juttatások megvágásáról, a nemzeti vagyon privatizálásáról és az állami szféra leépítéséről.

Ráadásul miközben az országot kiléptette az OPEC-ből, az olajkitermelő országok szövetségéből, hogy több olajat termelhessenek ki az országban, így rövid távon nagyobb bevételeket lehessen realizálni, egy húzással százhúsz százalékkal emelte meg az üzemanyag árát, és ez volt a szikra, mely berobbantotta a gyúlékony elegyet, melyet egyéb intézkedéseivel sikerült előállítania.

A kormánynak a megszorítások elleni tiltakozások hatására el kellett hagynia a fővárost, a parlament pedig leszavazta Moreno tőkét kiszolgáló gazdasági intézkedéscsomagját, azonban korántsem biztos, hogy a nemzetközi tőke és érdekvédelmi szervezetei, mint az Amerikai Államok Szervezete vagy a szubkontinensen előszeretettel beavatkozó CIA szó nélkül fogják hagyni.

Haiti

1804 óta független köztársaság, de az Egyesült Államok a huszadik század elején két évtizedig megszállás alatt tartotta, és gyakorlatilag azóta is gyarmati függésben tartja.

2018-ban a Nemzetközi Valutaalappal kötött megállapodás jegyében jelentősen emelték az üzemanyag és alapvető élelmiszerek árát, ennek nyomán robbantak ki tüntetések az év júliusában, melyek kisebb-nagyobb intenzitással a mai napig tartanak, októberben pedig ismét erőre kaptak.

Az országban jelenleg éhínség fenyeget, akadozik az energia- és üzemanyag-ellátás, zárva vannak, vagy jelentősen csökkentett kapacitással működnek az oktatási és az egészségügyi intézmények, a politikai elit pedig korrupciós vádakkal kénytelen szembe nézni, miközben nem tartották meg az októberben esedékes választásokat.

Ennek megfelelően a tiltakozók Jovenel Moïse elnök és kormánya lemondását, szociális ellátást és biztonságot, valamint működő közszolgáltatásokat, és a külföldi, jellemzően észak-amerikai tőke helyett a nép érdekeinek a szolgálatát követelik.

Afrika

Algéria

Miután a heteken át tartó, rendszerváltást követelő tüntetések – és a hatalmat de facto gyakorló hadsereg – nyomására az országot két évtizeden át irányító Abdel-Azíz Buteflika elnök áprilisban lemondott, az ország irányítását nyíltan is átvette a katonaság, mely a választásokat december 12-re tűzte ki.

Az elnök lemondatásához hozzájárult az általános sztrájk is, melyben részt vettek az állami gázipari vállalat munkásai is, ami már csak azért is fontos, mert az ország gazdasága jelentős mértékben függ a gázexporttól – melynek gyümölcséből természetesen legnagyobb részt az uralkodó osztály tagjai részesülnek.

A tiltakozók kétségbe vonják, hogy a hadsereg és a korábbi elit által dominált választásokon valóban érvényesülhet a nép akarata, ehelyett szeretnék, ha független szervezetek bonyolítanának le egy valóban tiszta választást. Követelik a politikai foglyok szabadon engedését, az idegen gazdasági érdekek és a neokolonialista érdekek kiszolgálásának befejezését, és szabadságot, függetlenséget, valamint társadalmi igazságosságot általánosságban. Mivel a követelések teljesülésére nem sok esély mutatkozik, a szakszervezetek hangsúlyos jelenlétével szervezett milliós tüntetések továbbra is folytatódnak.

Etiópia

A kelet-afrikai országban 2018-ban bukott meg az addigi vezető erő, az Etióp Népi Forradalmi Demokratikus Front, mely 1991 óta volt hatalmon – azonban a széleskörű, kezelhetetlenné váló társadalmi elégedetlenség miatt kiegyezéssel távozott, és maga jelölte ki az ország új vezetőjét, Adij Ahmed miniszterelnököt.

Az új vezető valóban végrehajtott reformokat, melyek csökkentették az elnyomást, politikai foglyokat engedtek ki a börtönből, és csökkent a különböző népcsoportokra nehezedő állami elnyomás, azonban az etnikai ellentétek ismét fellángoltak az országban október második felében, miután a hatóságok egy ellenzéki médiatulajdonos és aktivista ellen kezdeményeztek eljárást. Az ezt követő, etnikai alapú összecsapásokban csaknem százan vesztették életüket, miközben az elnök az ellenzék ellen hangolta híveit.

A feszültségeket szítja az országot sújtó vízhiány, mely a klímaváltozás mellett egyes régiókban a folyókra épített villamos erőművek hatásai is súlyosbítanak – ezeket pedig az országba települt, javarészt európai és kínai iparvállalatok energiaéhsége miatt kellett felépíteni.

Szudán

A romló gazdasági körülmények és a társadalmi egyenlőtlenségek miatt december óta az utcákra vonuló tüntetők áprilisban távozásra kényszerítették a harminc éve hatalmon lévő, a Nemzetközi Büntetőbíróság által a darfúri népirtás miatt körözött Omar al-Basírt, a katonaság pedig puccsal vette át a hatalmat, majd ígéretével ellenben nem vonta be a tárgyalásokba az ellenzéki pártokat és a mozgalmi ernyőszervezet, a Szabadság és Változás Erőit.

Ezután a társadalmi ellenállás tovább folytatódott, immár a hadsereg ellenében, eleinte békés, majd egyre inkább elmérgesedő formában, melyet jellemzően nem az időnként több százezres tüntető tömegek eszkaláltak, hanem a katonaság, mely adott esetben nem átallott éles lőszerrel halomra lőni embereket, nőket erőszakolni és gyerekeket bántalmazni.

Noha a tüntetések szimbólumaivá váltak a szónokló nők, akik a világgazdaság perifériáján elhelyezkedő szudáni társadalomnak is a kiszolgáltatottabb csoportjai közé tartoznak. A szeptemberben felálló átmeneti kormánynak mindössze két női tagja van, és kritikusai attól tartanak, hogy nem fogják megfelelően kivizsgálni a korábbi hónapokban végrehajtott bűncselekményeket, ahogy azt is kétségbe vonják, hogy valóban végrehajtják a demokratikus átmenetet.

Az ügy külön pikantériája, hogy az al-Basír elnökkel a darfúri népírtásban korábban részt vevő milíciák azok, akik mára az országot ellenőrzésük alá vonták, és erőszakosan lépnek fel a szabadságért és demokráciáért tüntetőkkel szemben, miközben élvezhetik az Európai Unió közvetett anyagi támogatását is, vagyis azoknak a pénzeknek az előnyeit, amelyeket az EU az Afrika szarvából induló menekültek megállítása érdekében juttat Szudánba.

Közel-Kelet

Libanon

A több, mint 2 millió szíriai menekültet is befogadó, számos kulturális-vallási törésvonal mentén megosztott kis, közel-keleti államban 15 éve nem látott nagyságú, egységes tüntetéshullám tört ki októberben, melynek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a WhatsApp telefonos csevegőprogram hanghívásait is megadóztatnák, mivel a kormány terve szerint „nem fair”, hogy a hagyományos telefonhívásokkal szemben ez nem kerül semmibe jelenleg.

Ez azonban – ahogy a fentiekben több helyen is láthattuk – csupán az utolsó lökést adta meg a széleskörű tiltakozáshoz, melynek okai alapvetően a Szaid Hariri miniszterelnök után Hariri-csomagnak nevezett megszorító intézkedések, és a benne részletezett 2020-as költségvetés voltak.

Habár a kormány a tüntetések hatására visszavonta a költségvetés tervezetét és reformcsomag címén egy szociális és társadalmi szempontból hasznos kiadásokat növelő, a társadalmat sújtó megszorításokat és a politikusok, miniszterek fizetéseit csökkentő tervezetet vázolt fel, ez nem volt elegendő a korábban nem látott összefogással járó társadalmi mozgalom megfékezéséhez, így Hariri kénytelen volt távozni posztjáról.

Az ország lakosságát sújtó általános szegénység és nélkülözés etnikai-vallási helyett materiális törésvonalakra helyezte az országot megosztó konfliktus alapjait, a BBC-nek egy helyi tüntető úgy nyilatkozott erről,

„az emberek rájöttek arra, hogy egy mélyszegénységben élő keresztény egyáltalán semmiben sem különbözik egy mélyszegénységben élő szunnita vagy síita muszlimtól.”

A miniszterelnök távozása és a belengetett reformcsomag nem elegendő az azóta is folyamatosan az utcán lévő tiltakozóknak, akik a korábbi politikai vezető réteg teljes távozását, valamint rendszerváltást követelnek, hogy egy igazságosabb társadalomban élhessenek a jelenlegi állandó, és a rendszer által fenntartott nélkülözés helyett. Ennek megfelelően nem hagyták, hogy a parlament összeüljön a soron következő ülésszakra, konkrétan nem engedik be a képviselőket a parlamentbe, a fővárosban, Bejrútban pedig szögesdrótok, barikádok színesítik az utcaképet.

Irak

Az olajban gazdag országban, melynek kormányát és közigazgatását – a frissen kiszivárgott titkosszolgálati dokumentumok tanúsága szerint – gyakorlatilag totálisan átvette a szomszédos Irán (mely két ország történelme során a régió egyik legviharosabb „se veled, se nélküled” típusú bántalmazó kapcsolatát mutatta be az elmúlt évtizedekben) október elején Szaddám Husszein bukása és a 2003-as amerikai megszállás óta nem látott mértékben vonultak utcára az emberek.

A vallási és etnikai szempontból rendkívül sokrétű, javarészt fiatalokból álló tömeg visszafordíthatatlanul beleállt az osztályharcba és kulturális különbségeiket félretéve ugyanazért küzdenek: tisztességes béreket, szociális biztonságot, jól szervezett és emberhez méltó közszolgáltatásokat követelnek.

A tüntetők barikádokat emeltek több városban is, elfoglalták a jegybankot és akadályozzák a forgalmat Umm Kaszr kikötőjét is, mely az ország egyik legfontosabb gazdasági csomópontja és a nemzetközi kereskedelem szempontjából létfontosságú, így ott csapnak oda a hatalom birtokosainak, ahol az a legjobban fáj nekik. Emellett Kerbelában megrohamozták az iráni konzulátust is, hogy az iráni befolyás ellen tiltakozzanak, és az iráni zászló helyére az irakit tűzték ki.

A hatóságok minden eszközt bevetettek a tiltakozás megfékezésére, többek között kijárási tilalmat rendeltek el, erősen korlátozták az internet elérését, és a kormányhoz hű milíciák és a kormányszervek tüntetők százait mészárolták le, ezzel azonban nem tudták elvenni a tiltakozás erejét, ahogy azzal sem, hogy Ádil Abdul Mahdi miniszterelnök hajlandó lemondani, amennyiben a pártok képesek megegyezni az utódjáról.

A nélkülözésbe, silány szociális ellátásba, munkanélküliségbe és korrupcióba belefáradt hatalmas és színes néptömegek ennyivel nem elégszenek meg, a politikai rendszert és az uralkodó osztályt egy az egyben kívánják leváltani. Ezzel látják elérhetőnek céljukat, mely az imént felsorolt állapotok megszüntetése, méltó élet és jólét elérése.

Irán

Pénteken Irakhoz hasonlóan Iránban is kormányellenes megmozdulásokban nyilvánul meg a kormány- és rendszerellenes elégedetlenség, és sok más országhoz hasonlóan itt is az üzemanyagárak radikális növelése, ezzel párhuzamosan pedig a fejadagok csökkentése volt a tiltakozás közvetlen kiváltó oka.

Eleddig 21 városból 106 halálos áldozatról tudunk, de számuk folyamatosan növekszik, tekintve hogy a rezsim nem bánik kesztyűs kézzel a tüntetőkkel, ugyanakkor ehhez azt is érdemes hozzátenni, hogy az információ lassan szivárog az országból, mivel az internetet szinte teljes egészében lekapcsolták a hatóságok.

Ahogy Irakban, Iránban is az általános elégedetlenség kifejeződéséről van szó, mely az országot sújtó kereskedelmi szankciók miatti megszorítások ellen szólnak, ezen megszorítások legfrissebb látványos megnyilvánulása az üzemanyag radikális drágulása, ahogy sokan adnak hangot elégedetlenségüknek az ország teokratikus berendezkedése miatt is.

Európa

Katalónia

Európában a leginkább említésre méltó, hosszabb ideje zajló tüntetési hullám a katalán függetlenségi mozgalomhoz köthető, Spanyolország leggazdagabb, részlegesen autonóm tartományában október 18-án kezdődött az általános sztrájk és az azóta is rendszeres tömegtüntetések. Ezek kiváltó oka, hogy a spanyol Legfelső Bíróság összesen több mint 100 év börtönbüntetést osztott ki a 2017-es katalán függetlenségi népszavazás megszervezésében részt vevő 16 katalán politikai vezetőre.

A sztrájk hivatalos indoka az volt, hogy a spanyol kormányzat régóta nem teljesíti a minimálbér emelésére és az egyenlőtlenségek csökkentésére vonatkozó követeléseiket, ám a szakszervezetek jelezték, támogatják a katalánok nemzeti önrendelkezését is.

Az elmúlt bő hónapban rendszeresek az út- és autópálya-blokádok és a tömegtüntetések, melyeken nem ritka, hogy spanyol állami vagyon esik áldozatul a népharagnak, a rendőrség pedig nem egyszer lépett fel erőszakkal, könnygázt és gumilövedékeket is bevetve a függetlenségpárti tömegek ellen. A tüntetők követelik a szerintük illegitim módon bebörtönzött vezetők szabadon bocsátását, jelentős részük ezzel párhuzamosan a függetlenedést Spanyolországtól.

Ázsia

Pakisztán

Október végén törtek ki kormányellenes tüntetések Pakisztánban, és azóta is tartanak Iszlamabádban és az ország több pontján a térfoglalások, melyeket támogatnak az iszlamista ellenzéki pártok és több vallási vezető.

Az elégedetlenséget szítja a gazdaság gyenge teljesítménye, valamint az országban elszabadult infláció, miközben az ellenzék szerint a 2018-as választásokat meghekkelték – nemzetközi megfigyelők szerint ugyanakkor a választások nem voltak problematikusabbak, mint általában, Imran Khan elnök támogatottságát pedig továbbra is magasnak szokták mérni.

A tiltakozók az elnök és a kormány távozását követelik, valamint a társadalom széles rétegeinek érdekét szolgáló gazdasági berendezkedést és kormányzást, ugyanakkor nem elhanyagolható, hogy a tiltakozás Maulana Fazlur Rehman, iszlamista ellenzéki vezető és pártja erős befolyása alatt fut.

Hongkong

Még júniusban kezdődött a tüntetési hullám, melynek során hongkongiak milliói vonultak az utcákra először a kiadatási törvény ellen tiltakozva, melynek fényében félelmeik szerint kiadhattak volna Kínának embereket, akiket ott törvényszegéssel vádolnak – magyarán rengeteg, a kínai politikával és rendszerrel egyet nem értő hongkongi állampolgárt.

A tüntetések -habár a kiadatási törvényről Carrie Lam kormányzó kijelentette, hogy „halott” – folytatódtak és csakhamar általános rendszer- és elitellenes tiltakozássá terebélyesedtek, melynek során a kormányzó lemondását és több csoport a Kínától való elszakadást követelte.

A tüntetéseken a társadalom valamennyi szegmense képviseltette magát, és többször is megbénították a város közlekedését, az utaktól kezdve a metrón keresztül egészen a reptérig.ár a kínai hadsereg nem lépett fel a tiltakozókkal szemben, felvonultak a városban (hivatalosan hogy romokat takarítsanak, azonban ezt sokan nyílt fenyegetésként fogták fel).

Miközben a tiltakozás kisebb-nagyobb hőfokon azóta is folyamatos, az események október közepén durvultak el igazán, mikor a rendőrség napokon keresztül tartotta ostromzár alatt a hongkongi műszaki egyetemet, melynek kampuszán több száz tiltakozó, javarészt diákok barikádozták el magukat.

Nagyjából ötezer embert tartóztattak le a hatóságok a tiltakozási hullám során, és nem úgy tűnik, hogy bármelyik fél – vagyis a Kínát kiszolgáló kormányzat, vagy a rendszer ellen tiltakozók – komolyabb engedményeket tennének követeléseik terén, vagyis kérdés, mi lesz a társadalmi mozgalom eredménye hosszabb távon, valamint hogy mit hoznak a vasárnap esedékes helyhatósági választások.

Listánk természetesen nem teljes, és nem is lehet az, mindenesetre a fenti gyűjteményben röviden tárgyalt megmozdulások jellemzően a népet sújtó gazdasági elnyomásból, nehézségekből fakadnak, miközben ez több helyen súlyos politikai elnyomással is társul.

Ahogy azt is láthatjuk, hogy a tőkés világgazdasági rendszert sújtó nehézségeket a globális tőkés elit jellemzően a népre hárítja különböző megszorító politikák formájában, az ebből fakadó elégedetlenség pedig változatos, a politikai rendszertől függő formákban bukik felszínre,

az egyes rendszerek pedig berendezkedésüktől függő mértékben gyakorolják a véreskezűséget polgáraikkal szemben.

Habár egyértelműen nem beszélhetünk világforradalmi hullámról – tekintve hogy a közös pontok mellett rengeteg különbözőséget is fel lehetne sorolni, gondoljunk csak a chilei és a hongkongi tüntetések hangsúlykülönbségeire – több ország esetében is láthatjuk, hogy a társadalom eljutott a tűréshatáráig, és olyan eszközökhöz nyúlt, melyek korábban nehezen lettek volna elképzelhetők.