Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Újraírná Chile alkotmányát az elnök, de a nép nem véletlenül van még mindig az utcákon

Három hétnyi tüntetés, utcai harcok, a súlyos rendőri és katonai brutalitás, a szükségállapot és a kijárási tilalom be- majd kivezetése után a chilei politikai vezetés úgy tűnik belátta, hogy a nép megnyugtatására nem lesz elegendő, ha a korábbi szintre csökkentik a metrójegyek árát, de komolyabb reformokra lesz szükség, amennyiben nem vasvillára hányva kívánják befejezni ciklusukat.

Ezért beleálltak a tüntetéssorozat első napjaiban megalakult helyi tanácsok egyik legfontosabb követelésébe, és belengették, hogy új alkotmányt iktatnának be a jelenlegi helyett.

De hogy miért fontos ez?

Az eddigi alkotmány még az Augusto Pinochet nevével fémjelzett, 1973-as, a demokratikusan megválasztott Salvador Allende elleni puccsal kezdődő, katonai erővel fenntartott tőkés diktatúra idejéből származik, és habár többször kiegészítették, továbbra is vannak úgy szimbolikus, mint nagyon is gyakorlati szempontból súlyosan problémás szakaszai.

A Pinochet-féle diktatúra ugyanis eleve azért jött létre, hogy kiszolgálja az Amerikai Egyesült Államok és a befektetők, elsősorban a nemzetközi de mellette a chilei nagytőke érdekeit is. A puccsot végrehajtó Pinochet, Allende vezérkari főnöke a részletekről hosszasan egyeztetett a CIA-vel, éveken keresztül küldött jelentéseket az ügynökségnek, így az USA érdekeinek kiszolgálójaként élvezhette az imperialista nagyhatalom bizalmát és támogatását.

A chilei rézbányászat és feldolgozóipar ugyanis igen fontos volt az USA számára: észak-amerikai cégek birtokában volt az említett termelőegységek 80 százaléka, Allende más gazdasági és társadalmi reformok mellett azonban célul tűzte ki ezek államosítását is, hogy a nagytőke helyett a nép érdekében működjenek.

Ha pedig valamit nem szeret az Egyesült Államok, az az, hogy ha határain túli, tőle gazdasági függésben lévő és gátlástalanul kizsákmányolt országok népei úgy döntenek, inkább mégse a nagytőkét kívánják kiszolgálni, hanem leráznák a gyarmati láncokat, ez ugyanis kiemelkedően negatív hatást gyakorol az illető cégek és befektetői csoportok profitrátáira.

Arról nem is beszélve, hogy ha valahol elkezdődik ez a folyamat, akkor ki tudja hol a vége. Amikor Allendét – aki ellen már korábban merényletet szándékoztak elkövetni – megválasztották, a CIA, valamint az Egyesült Államok vezetőinek emlékezetében még élénken élt a kubai forradalom emléke, és egyáltalán nem állt szándékukban tétlenül nézni egy újabb baloldali fordulatot a szomszédban.

Így építve a hagyományokra, nem láttak más megoldást, minthogy megrendezzék a puccsot, melynek során Allende elnök öngyilkosságot követett el, miután a hadsereg elkezdte lőni az elnöki palotát.

A puccs másnapján, 1973 szeptember 12-én baloldaliakat és baloldali szimpatizánsnak gondoltak ezreit vették őrizetbe, sokakat bestiális módon végeztek ki – közülük a leghíresebb talán Victor Jara kommunista zeneszerző és énekes, akit miután levágták az ujjait, arra szólították fel a katonák, hogy gitározzon a stadionban, ahova a kivégzendő embereket begyűjtötték.

Azonban a tizenhét év, ami a barbarizmus ezen fékevesztett tombolása után következett, csak módszereiben különbözött némiképp a puccs idején elkövetett kegyetlenségektől. Ráadásul lényegét az 1980-ban elfogadott alkotmányba is beleírták.

Amit azóta hiába változtattak meg többször is, a benne foglalt gazdasági alapvetések megmaradtak, és továbbra is biztosítja a magántulajdon extrém széles körű védelmét, miközben a nép szociális jogai nincsenek belefoglalva, így az ország gazdasági berendezkedése fundamentálisan piacpárti.

Ami nem is csoda, tekintve, hogy annak idején Pinochet gazdaságpolitikájához Milton Friedman, a hírhedt neoliberális közgazdász adott tanácsokat és sorvezetőt, a „chicago-i fiúk”, vagyis a neoliberális közgazdasági iskola chilei, de Chicagoban végzett követőinek hathatós közreműködésével, és ennek megfelelően alakították ki az ország politikai berendezkedésének alapjait meghatározó alkotmányt.

Az eredmény pedig?

A sokkterápia, vagyis a szociális intézmények és a piacot kordában tartó szabályozások rohamléptű leépítése miatt elképesztő tempójú elszegényedés, a társadalmi olló tágra nyílása, és ezzel párhuzamosan – ami miatt Chilét sikertörténetként szokás értékelni az uralkodó gazdasági paradigma megközelítése alapján – növekvő GDP és szélsőségesen piacközpontú, szárnyaló gazdaság.

Ez a kétes sikertörténet pedig a mai napig tart és ennek megfelelően, habár Pinochetet és bandáját 1989-ben népszavazással küldte el a nép melegebb éghajlatra, ugyan bevezették a többpártrendszert, de az ország gazdasági berendezkedése lényegében nem változott, ahogy rengeteg, korábban tisztséget viselő ember, köztük a diktátor is megúszta a komoly felelősségre vonást. (Jellemző, hogy Victor Jara meggyilkolása ügyében csak a 2010-es évek elején hoztak ítéletet.) A jelenlegi elnök pedig – aki a világ egyik leggazdagabb embere – egyetemi oktatóként és üzletemberként már a diktatúra idején is elismert figura volt, a politikai rendszerváltás után pedig Pinochet pénzügyminiszterének kampányát támogatta.

Az egyenlőtlenségekből fakadó társadalmi feszültség elemi erővel tört fel októberben, mikor a metrójegyárak emelése volt az utolsó csepp a pohárban, és a társadalmi tapasztalatok, a silány szociális ellátások, az alacsony nyugdíjak és bérek, valamint a közszolgáltatások privatizációja utcára vitte a népet.

Ami, ahogy már korábban is írtunk róla, világosan mutatta meg, hogy a szélsőségesen piacpárti chicago-i iskola ideológiája miért nem szolgálja valójában a társadalom érdekét, a liberális közgazdaságtan fetisizált mérőszáma, a nemzeti össztermék, vagy annak egy főre eső mértéke, és a szintén fetisizált gazdasági növekedés miért fest hazug képet egy ország állapotáról.

Ugyanis egy olyan szélsőségesen egyenlőtlen társadalmi-gazdasági berendezkedésben, mint a chilei, a vagyon és a jólét túlnyomó része a gazdasági elitnél csapódik le – melynek nem mellesleg Piñera elnök is része.

Miközben pedig a pénzügyi elemzőintézetek szerint Chile Dél-Amerika éltanulója (hát hogyne lenne az azok szerint az intézetek szerint, melyek a gazdaság teljesítményét a tőke gyarapodása alapján mérik) azok az emberek, akik most lázadnak, kik a társadalom túlnyomó részét képviselik, hiába dolgoznak a nemzeti össztermék és a tőke gyarapításáért, munkájuk gyümölcséből vajmi keveset látnak viszont.

Az alkotmány módosítása pedig fontos lépés (lehetne) afelé, hogy ez másképp legyen.

Ez már csak abból is látszik hogy a nemzetközi gazdasági elit máris pánikol, hogy mi lesz, ha újraírják a chilei alkotmányt – érdemes elolvasni a Financial Times Piñera elnököt mosdató cikkét, majd nem sokkal későbbi írásukat, melyben a lap arról számol be, hogy a chilei tőzsde bezuhant az alkotmány megváltoztatásával kapcsolatos hírekre.

Egyébként a tőkés intézmények hozzáállására jellemző, hogy a sokszor idézett, és mérvadó forrásnak tartott Világbank elemzése konkrétan trükközött a chilei gazdaságot vizsgáló statisztikákkal, mikor az országnak nem radikálisan piacpárti, hanem enyhén baloldali(bb) vezetése volt, hogy ezzel járassa le a kormányt.

És habár az elnök bejelentette az új alkotmányt, a nép és a tüntetők korántsem lehetnek elégedettek a fejleményekkel, mivel – a szocialista Kuba új alkotmányának megalkotásával szemben – nem a nép tesz javaslatokat, nem alkotmányozó nemzetgyűlés útján fogják megalkotni az új szöveget, hanem az „alkotmányozó kongresszus” javaslatát fogják a nép elé terjeszteni, hogy szavazzon róla.

Vagyis javaslatuk alapján a jelenleg hatalmon lévők fognak egy olyan szöveget megírni, mely az ellenzék és a tüntetők szerint nem valószínű, hogy tartalmazná azokat a fundamentális változásokat, melyekre szükség van, hogy egy igazságosabb társadalmi-gazdasági berendezkedést, egy új Chilét építsenek fel.

Isidora Cepeda Beccar santiago-i politikai aktivista szerint, aki a Jacobin magazinnak nyilatkozott,

„egy teljesen új alkotmányra van szükségünk, melyet a teljes társadalmat lefedő képviselőkből álló alkotmányozó nemzetgyűlés alkot meg. Ez valódi hatalmat adna az embereknek, és bátorítaná az oly szükséges új részvételi kultúrát, és a politikai szféra iránti társadalmi elköteleződést. Az elnök, a parlament, napjaink politikai pártjai nem képviselik a nép hangját. Évtizedekig nem tették, miért most kezdenék el?”

Ha a chilei puccsról olvasnátok azt itt, ha pedig a jelenlegi események és a helyzet értékelése érdekel, azt itt meg itt találjátok.

Címlapkép: Twitter.
Olvass tovább!