Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Veszélyes játékot űznek a demokraták az impeachmenttel

Az elmúlt hetekben az Amerikai Egyesült Államok közbeszédét tulajdonképpen egyetlen téma uralta: Donald Trump elmozdítása az elnöki pozícióból. A Trumppal nem szimpatizáló közvélemény egy jelentős része szinte már az elnök 2017. januári beiktatása óta kardoskodik az impeachment, vagyis az alkotmányos vádeljárás megindítása mellett, mivel szerintük a republikánus politikus vélt vagy valós szerepe a 2016-os elnökválasztásba történő orosz beavatkozásban, a személyes üzleti érdekeinek összeférhetetlensége az elnöki poszttal és az olyan botrányai, amikben felmerült a hatalommal való visszaélés gyanúja, alkalmatlanná teszik a New York-i milliárdost az ország vezetésére.

Az impeachment mellett a leghangosabban kiálló demokraták eddig nehezen találtak fogást az elnökön, köszönhetően a Republikánus Párt összezárásának Trump körül, illetve a Mueller-jelentés kvázi sikertelenségének, amely bár egyértelműen nem mondta ki Trump ártatlanságát, de nem tudta minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy az elnök nem kért orosz segítséget a megválasztásához, illetve hogy nem élt vissza a hatalmával.

Az impeachmenthez való hozzáállás sokáig megosztotta a Demokrata Pártot: az elnök hivatalból való eltávolítását kezdetben elsősorban azok a frissen megválasztott, progresszív, karakteres baloldali üzeneteket megfogalmazó demokraták támogatták, akik gyakran helyezkednek szembe azzal a Nancy Pelosi képviselőházi elnök vezette pártelittel, amely óvatosságra intette a demokratákat.

Pelosiék arra hívták fel a figyelmet, hogy az az alkotmányos vádeljárás könnyen a visszájára fordulhat és nehéz helyzetbe hozhatja a párt kemény újraválasztási küzdelemre készülő tagjait.

Ám a kezdeti progresszív slágertémát rövid időn belül átvették a mérsékeltebb demokraták is, nem beszélve a párt elnökjelölti előválasztásán résztvevő közel 20 politikusról, akik közül tulajdonképpen mindenki támogatja Trump elmozdítását. Így Pelosi kénytelen volt beadni a derekát és szeptember 24-én bejelenteni, hogy a demokrata többségű Képviselőház Igazságügyi Bizottsága hivatalosan is megkezdi az impeachment szükséges vizsgálatokat.

A pártból érkező nyomás mellett a Képviselőházat vezető Pelosiék ölébe esett egy friss Trump-botrány is, amely szintén megkönnyítette az eljárás elindításának indoklását. Történt ugyanis, hogy Trump a nyár folyamán felhívta a frissen megválasztott ukrán elnököt, Volodimir Zelenszkijt, hogy segítsen neki fő demokrata riválisáról, Joe Biden korábbi alelnökről és a Biden-család ukrajnai üzleti érdekeltségéről terhelő információkat szerezni.

Ez újabb eset, amin keresztül a demokraták szeretnék példázni, hogy miért van igazuk akkor, amikor azt mondják, hogy Trump viselkedése, kicsinyessége, korrupt jelleme alkalmatlanná teszi őt arra, hogy a világ első számú szuperhatalmát vezesse.

Donald Trump találkozik Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel (Fotó: WIKIMEDIA COMMONS / UKRAJNA ELNÖKI HIVATALA)

Ám a korábbi példákkal ellentétben – James Comey FBI-igazgató kirúgása, Trump nyári interjúja az ABC-nek, amelyben arról beszél a riporternek, George Stephanopoulos-nak, hogy nem utasítana vissza olyan külföldi forrásokból származó információt, amit felhasználhatna a politikai ellenfeleivel szemben – a demokraták most már bizonyítani is tudják, hogy Trump törvénytelenséget követett el (vagy legalábbis próbált meg elkövetni), hála annak a titkosszolgálati forrásnak, aki napvilágra hozta a történetet.

Ami miatt érdemes beszélni az impeachmentről az az, hogy kétségtelenül jelentős hatása lesz az amerikai politika elkövetkezendő egy-másfél évére, és az elnökválasztási harcban is megkerülhetetlen kérdés lesz.

Ez annak ellenére is így van, hogy nehéz elképzelni, hogy ez az eljárás Trump bukásával végződne. Ugyanis hiába van meg a demokratáknak a többsége a Képviselőházban az impeachment megindításához, a Szenátusban a republikánusok vannak többségben, és nehéz elképzelni, hogy húszan közülük csatlakoznának a 47 fős demokrata frakcióhoz, hogy garantálják az elnök lemondatásához szükséges 67 szavazatot.

De még a láthatólag biztos végkimenetel ellenére is többélű fegyver ez az eljárás a demokraták kezében, amely ugyanúgy hozzásegítheti őket a szavazótáboruk energizálásához a következő választáson, mint ahogy mártírt faraghat az elnökből, aki sikeresen vádolhatja meg az ellenzékét azzal, hogy a pártjuk érdekeit előrébb helyezik az országénál. Ezért a következőkben érdemes sorra venni, mik lehetnek az előnyei és buktatói az impeachment eljárásnak, figyelembe véve a jelenlegi ügy jellemzőit és a történelmi példákat.

Főbenjáró bűnök és vétségek

Az amerikai demokrácia stabilitásának egyik alapvető forrása a személyek, pártok helyett az intézményekre helyezett hangsúly. Ezt kívánja biztosítani a hatalmi ágak határozott szétválasztása, amely elviekben megteremti a lehetőségét annak, hogy a törvényhozó és végrehajtó hatalom egymás dominálása és elnyomása nélkül dolgozhasson.

A végrehajtó hatalom vezetőjének személye nem befolyásolja olyan szinten a törvényhozás működését, mint a parlamentáris demokráciákban, ahol sok esetben a parlament első számú célja a kormány akaratának a szentesítése. De ugyanez igaz fordítva is, a kongresszusi többség elvesztése nem vezet automatikusan az elnök lemondásához, az államfő ugyan a többség hiányában kénytelen kompromisszumokat kötni a legtöbb politikai törekvésében, de számos olyan jogosítványa van, amivel a törvényhozástól teljesen függetlenül élhet.

Az amerikai alkotmány igyekezett biztosítani, hogy az elnöki hivatal felette álljon a pillanatnyi politikai csatározásoknak, ezért kikötötte, hogy a törvényhozás csak akkor buktathatja meg az elnököt, ha az elköveti a következő, az alkotmány egyes cikkelyében felsorolt bűncselekmények egyikét: árulás, megvesztegetés, vagy egyéb „főbenjáró bűnök és vétségek”.

Azzal, hogy az elmozdítás feltételeként súlyos bűncselekmények elkövetését szabták, papíron kizárták azt, hogy az ország vezetőjének holmi pártcsatározások miatt kelljen távozni a hivatalából.

Így az USA soha nem lett egy Ausztrália-szerű hely, ahol jobb-és baloldalon egyaránt kedvelt elfoglaltsága a politikai osztálynak, hogy előrehozott pártelnök-választásokkal puccsolják meg a miniszterelnöküket, ha kell a választások előtt két hónappal (az elmúlt 9 évben egész konkrétan 8 ilyen eset volt, ami négyszer az akkori kormány bukásához vezetett).

Ugyanakkor az olyan egyértelmű bűnesetek, mint az árulás vagy megvesztegetés mellett ott vannak azok az „egyéb főbenjáró bűnök (high crimes and misdemeanors), amelyeket az alkotmány pontosan nem részletez.

Így tulajdonképpen az USA-ban is bármilyen okra hivatkozva el lehet távolítani az elnököt a hivatalából, csupán megfelelően kell tálalni az ellene felhozott, elsősorban politikai vádakat. Mert az érdemes leszögezni, hogy bár maga az impeachment eljárás egy bírósági tárgyalásra hasonlít, nyomozati, vádemelési szakasszal (amelyet a törvényhozás alsóháza tesz meg), tárgyalással (amely a Szenátusban folyik, az ország legfőbb bírójának, a Legfelsőbb Bíróság elnökének a vezetésével), de ez elsősorban egy politikai semmint egy jogi procedúra.

Ezt az eddig két teljes egészében lefolytatott impeachment eljárás is jól példázza.

Hangos elnök kontra dühös Kongresszus

Az első kísérlet egy amerikai elnök törvényi úton történő elmozdítására 1868-ban történt, az ország 17. elnöke, a polgárháború győzelme után néhány nappal merénylet áldozatául eső Abraham Lincoln utódja, Andrew Johnson ellen. Johnson négyéves elnöki ciklusát a Kongresszussal és az azt uraló republikánusokkal való feszült viszony jellemezte. A Lincoln által alapított pártban komoly befolyása volt azoknak a radikális csoportoknak, akik az Unióból kiváló rabszolgatartó déli államok móresre tanítását akarták elérni, így érthetően nem nézték jó szemmel, hogy Johnson, követve elődje példáját, békülékenyebb hangot ütött meg a konföderációs államokkal és az Unióba való minél előbbi visszavételük mellett kardoskodott.

1867-re annyira elmérgesedett a viszony az elnök és a republikánusok között, hogy az utóbbiak törvényben tiltották meg Johnsonnak, hogy a Szenátus beleegyezése nélkül leváltsa a saját kormányának a tagjait. Miután az elnök fittyet hányva erre a törvényre leváltotta a republikánus hadügyminiszterét, Edwin Stantont, a Kongresszus megkezdte az elmozdítási eljárást.

A Képviselőház 11 vádpontban találta bűnösnek Johnsont, amelyek között a hadügyminiszter elmozdítása mellett olyan, finoman szólva is megkérdőjelezhető bűnök is helyett kaptak, mint hogy az elnök

„az Úr ezernyolcszázhatvanhatodik évében augusztus havának 18. napján egy hangos, féktelen, gyújtó hangvételű és megbotránkoztató beszédben támadta a Kongresszust és annak törvényeit”.

A nyilvánvaló politikai indíttatás ellenére a republikánusoknak kis híján tényleg sikerült megbuktatniuk Johnsont: csupán egy szavazat hiányzott ahhoz, hogy az akkor 54 tagú Szenátus eltávolítsa az elnököt a hivatalából. Az impeachment kudarca azonban hosszú időre elkedvetlenítette a kongresszusi politikusokat attól, hogy az elnökkel való konfliktusukat annak megbuktatásával rendezzék le.

Az arkansasi Casanova kontra frusztrált Kongresszus

A következő impeachment eljárásig egészen pontosan 130 évet kellett várni, amikor is a republikánusok megpróbálták lemondatni Bill Clintont a Monica Lewinsky-vel kapcsolatos szexbotránya miatt.

A 20 évvel ezelőtti helyzet a sok meghatározó különbség ellenére nagyban hasonlít a mostanihoz: adott egy, a képviselőházi többséget sokévnyi (a demokraták esetében 8, a republikánusokéban 40) ellenzékben töltött idő után visszaszerző párt, amely egy olyan elnökkel néz szembe, akin látszólag képtelenek fogást találni, annak ellenére, hogy szerintük alkalmatlan az ország vezetésére.

Akárcsak most a demokratáknak Trumppal, a republikánusok egyetlen lehetőségét arra, hogy borsot törjenek Clinton alá a kongresszusi vizsgálóbizottságok jelentették. Hasonlóan a mostani helyzethez, a republikánusok több kérdésben is vizsgálatot indítottak azért, hogy fényt derítsenek az elnök szerintük törvénytelen tevékenységére.

Aki a demokratáknak Robert Mueller, az a republikánusoknak Kenn Star különleges ügyész volt, aki több súlyos vádpontban is vizsgálódott a demokrata elnökkel szemben a kilencvenes évek második felében. A vádak között szerepeltek korrupciógyanús ingatlanügyek Clinton arkansasi kormányzósága idejéből, a Fehér Ház hivatásos utazásait szervező ügynökség munkatársainak sokat kritizált kirúgása (amely közvetve hozzájárult Clinton egyik tanácsadójának, Vince Foster öngyilkosságához, aki nem bírta elviselni a sajtó vele szemben megfogalmazott kritikáját az ügy kapcsán), és az elnökkel szembeni szexuális zaklatási vádak.

Bill, Hillary és Chelsea Clinton a Fehér Ház udvarán 1998-ban (Fotó: U.S. National Archives)

Ezek helyett azonban a figyelem elsősorban Bill Clintonnak egy Fehér házi gyakornokkal, Monica Lewinskyvel folytatott afférjára terelődött, főleg azután, hogy kiderült, hogy a viszony tényéről emlékezetes módon nyilatkozó Clinton eskü alatt hazudott, mikor megpróbálta letagadni az ügyet, ezzel súlyos bűncselekményt követve el.

A republikánusoknak több sem kellett, a hamis tanúzás és az igazságszolgáltatás akadályozása miatt vádemelési eljárást kezdeményeztek az elnök ellen.

Ám a tervük balul sült el, mivel a figyelem elsősorban nem arra irányult, hogy az Egyesült Államok elnöke eskü alatt hazudott, hanem a házasságon kívüli viszony tényére.

Bill Clinton és Hillary Clinton first lady (akikről sokak szemében élt az álompár képe a kilencvenes években) könnyedén fel tudta használni a republikánusok vehemenciáját arra, hogy az egész ügyet egy a sokat megélt, jóban-rosszban kitartó kapcsolatuk elleni támadásként kommunikálják, amit csak pártpolitikai érdekek motiválnak.

A közvélemény az elnök mellé ált: a 1996-ban a szavazatok csupán 49 százalékával újraválasztott Clintonról ‘98-ban és ‘99-ben a megkérdezettek 73 százaléka pozitívan nyilatkozott. Tette mindezt annak ellenére is, hogy a többségük nem tartotta megbízhatónak és őszintének. A republikánusok alaposan megsínylették az impeachment eljárást: pitbullmentalitású vezetőjüknek, Newt Gingrich házelnöknek távoznia kellett a hivatalból, miután az elbukott vádemelési eljárás után nem sokkal megtartott félidős választáson öt képviselő helyet is elveszítettek a demokraták javára.

A fő indok, amiért a republikánusokból, nem pedig a bizonyítottan hazudó Clintonból lett a rosszfiú egyaránt köszönhető a korszellemnek és az amerikai társadalom politikához való hozzáállásának. 20 évvel ezelőtt valószínűleg máshogy vélekedett a közvélemény a megcsalás etikusságáról, és éppen ezért nem tudtak igazán neheztelni Clintora, amiért nem vallotta be egy kongresszusi vizsgálóbizottságnak az egyik „hódítását”.

És az USA nem Európa, ahol a politikai szereplők közötti ellenszenv gyakran vezet kormányok bukásához. Így a választók számára unszimpatikus volt, hogy a republikánusok a Clintonnal szembeni gyűlöletükben képesek voltak a szó legszorosabb értelmében spermafoltos kosztümök között turkálni, csak hogy megbuktassák az elnököt.

Kétélű fegyver

Ez a két eset jól példázza, hogy a kongresszusi többséggel megnyíló vádemelési lehetőség egyáltalán nem egy megkérdőjelezhetetlen aduász a demokraták kezében. Az impeachment eljárás kezdete után a figyelem az ügy minden részletére fog irányulni, beleértve a Biden-család ukrajnai érdekeltségeit is. Mert bár azt nem sikerült rábizonyítani Joe Bidenre, hogy alelnökként kirúgatta azt az ukrán ügyészt, aki annak az energiaipari cégnek az ügyében nyomozott, amiben Biden fia, Hunter igazgatótanácsi tag volt, de az ügy így is felvet kérdéseket.

Az például semmiképpen sem etikus, hogy Hunter Biden kihasználva az apja politikai befolyását és ismertségét beül egy földgázzal foglalkozó cég igazgatótanácsába a világ másik végén, havi potom 15 millió forintért. Amennyiben Trump sikeresen irányítja rá a figyelmet erre az ügyre, azzal rettentő nehéz helyzetbe hozza a demokratákat. Ugyanis ebben az esetben nem lenne más választásuk, mint teljesen összezárni Biden mögött – beleértve azokat a progresszív politikusaikat is, akik renoméjukat a Biden által is fémjelzett, korruptnak tartott pártelit működésének elutasítására építették fel.

Emellett fontos figyelembe venni, hogy a demokraták a vádemelési eljárásnak csupán a kezdeti, a Képviselőházban lefolytatott szakaszát tudják irányítani, a Szenátusban a jobboldali többségre vannak utalva, amely, ha elkaszálja az indítványt, könnyedén kihúzhatja a szőnyeget a lábuk alól.

Persze az az érvelés is helytálló lehet, hogy ha a republikánus szenátorok kiállnak azon párttársuk mellett, akiről a törvényhozási vizsgálatok alapján egyértelműen kiderül, hogy bűnös, azzal saját magukat hozzák kellemetlen helyzetbe.

Így fontos, hogy a demokraták az igazságügyi bizottságban szilárd lábakon álló vádakat fogalmazzanak meg, mert azzal több esélyük van meggyőzniük az álláspontjukról azt a közvéleményt, amely jelenleg igencsak megosztott az impeachmenttel kapcsolatban.

De őszintén, kicsi az esély arra, hogy az elkötelezett Trump-támogatók az elnök ellen forduljanak a vádak hatására. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy bár az elnök a teljes lakosság körében népszerűtlen, sikeresen megtartotta a jelentős méretű keménymagját. Akik pedig már kezdetben sem tartották szimpatikusnak az elnököt, azoknak nem változtatta meg a véleményét az elmúlt közel hároméves ténykedése.

Így jelenleg nem áll fenn az, mint Richard Nixon esetében, aki kevesebb mint két évvel a földcsuszamlásszerű, 60 százalékos újraválasztása után sikeresen maga ellen hangolta az amerikaiak kétharmadát a Watergate-üggyel.

Akkor sok Nixon-szavazó érezhette magát becsapva, hogy bizalmat szavazott annak az embernek, akiről úgy tűnt, megváltozott és már nem olyan machiavellista módon áll a politikához, mint korábban, amikor megkapta a „Trükkös Dick” gúnynevet.

A Watergate-botrány kapcsán annyira nyilvánvaló volt az elnök bűnössége és a közvélemény akarata, hogy Nixon még azelőtt lemondott, hogy kezdetét vehette volna az impeachment eljárás. Így nincs is értelme párhuzamot vonni az akkori és a mostani helyzet között.

Persze még korai lenne messzemenő következtetéseket levonni Donald Trump elmozdításával kapcsolatban, hiszen egy több hónapos eljárásnak nézünk elébe. Nem kizárt, hogy a közvélemény jelentősen elmozdul egyik vagy másik irányba, ami reagálásra készteti majd a jelenleg támadó demokratákat és a védekező republikánusokat.

De ha ez meg is történik, nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy jelenleg nagyon úgy néz ki, a 2020-as elnökválasztás elsősorban nem a jelöltek programjairól, Amerika és a világ jövőéről alkotott elképzeléseikről, hanem 2016-hoz hasonlóan Donald Trump személyéről fog szólni. Ez pedig könnyedén semmissé teheti azt a sokéves munkát, amely a Demokrata Pártban sokan arra áldoztak fel, hogy olyan politikákat dolgozzanak ki, amellyel a párt visszaszerezheti azokat munkásosztálybeli, az amerikai gazdasági rendszer igazságtalanságait megsínylő szavazóit, akik 2016-ban elpártoltak tőlük.

Olvass tovább!