Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A spanyol baloldal az orosz rulettet választotta a közös kormányzás helyett

Hiába nyerte meg a parlamenti választásokat április 28-án a spanyol baloldal, ami öt hónapja még hihetetlennek vagy rossz viccnek tűnt, bekövetkezett: másodszorra is meghiúsult a kormányalakítás, és november 10-én újra az urnákhoz hívják a polgárokat Spanyolországban.

Lássuk, hogy megtanulnak-e végre jól szavazni, ironizált keserűen egy népszerű rádiós műsorvezető múlt kedden este, amikor kiderült, hogy az uralkodó, VI. Fülöp senkit nem tud megbízni a kormányalakítással. Hozzá hasonlóan számos elemző és politikus is hangot adott az utóbbi hónapokban csak növekvő döbbenetnek és ingerültségnek, amit a pártok öncélúnak tűnő taktikázása váltott ki a szélesebb közvéleményben is.

Ahogy egy azóta készült felmérés is illusztrálja, a megkérdezettek több mint 90%-a csalódott, dühös vagy aggódik a helyzet miatt; csaknem 52% nagyon rossz néven veszi, hogy négy éven belül újra parlamenti szavazást tartanak (további 31% csak rossz vagy nem túl jó ötletnek tartja); és 54% állítja, hogy az elmúlt hónapok nyomán rosszabb véleménye lett a spanyol demokráciáról.

¿WTF, Pedro?

Ez a végkifejlet azért is meglepő, mert április 28. estéjén viszonylag egyértelmű volt, hogy a választás nyertesének, a tavaly júniusban egy bizalmatlansági szavazással kormányra került Pedro Sáncheznek és a Spanyol Szocialista Munkáspártnak (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) simán meglehet a többsége. Ehhez csak meg kellett volna állapodnia az Unidas Podemos (UP) baloldali pártszövetséggel – amely alig várta, hogy koalíciót köthessen vele. És közben nem nagyon magára haragítania azokat a kisebb pártokat, a progresszívnek mondható nacionalista erőket a periférián, akik amúgy is kb. biankó csekket ígértek Sáncheznek.

A másik opció ugyanis egy jobbos-szélsőjobbos, spanyol nacionalista és központosító összefogás lett volna, amit érthető módon se a baszkok, se a katalánok, se a valenciaiak és hasonszőrű kisebbségi erők nem néztek volna jó szemmel – leszámítva mondjuk a katalán függetlenséget két éve „kikiáltó” Carles Puigdemontot, aki a minél rosszabb, annál jobb stratégiáját szorgalmazta brüsszeli száműzetéséből.

A kudarc abszurditását tovább fokozza, hogy a baloldal utoljára tizenegy éve nyert parlamenti választást, tavaly júniusban is teljesen váratlanul, csak egy különösen szerencsés konstelláció révén került hatalomra.

És az áprilisi eredmények alapján végre úgy tűnt, hogy megvalósulhat az eddigi kisebbségi kormányzások stabilizációja, lezárva egy immár 4 éve tartó időszakot, ahol a végrehajtó hatalom gyengesége miatt több területen is akadozott az intézményes működés.

Ráadásul az utolsó pillanatig nagyon is félő volt, hogy a kifejezetten uszító és polarizáló, a szélsőséges szavazatokért szégyentelenül rivalizáló jobboldali erők, és a szélsőjobb tavaly önálló erővé előlépett pártja, a Vox kerekednek felül – ezt elsősorban a polgárok kiemelkedő választási részvétele akadályozta meg.

Akkor mégis, WTF, tehetnénk fel a kérdést a spanyolok azon harmadával együtt, akik kifejezetten dühösek a politikai elitre a már idézett felmérés szerint. A magyarázat, akárcsak a felelősség elsősorban három politikai stratégiából vezethető le, amelyet három vezető, Pedro Sánchez mellett a korábban jobbközép, mára magát jobbszélre pozicionáló Albert Rivera, és a Podemos főtitkára, Pablo Iglesias neve fémjelez.

Albert, aki jobbról akart előzni, és megmakacsolta magát

Albert Rivera elnökli 2006-os alapítása óta a Ciudadanos (Polgárok, C’s) pártot, amely egészen mostanáig sikeresen töltötte be a mérleg szerepét, és segítette hatalomhoz a korábban lényegében kétpólusú rendszer két főszereplőjét, a néppártot (Partido Popular, PP) vagy épp – és inkább jobb híján – a szocialistákat.

Jóideig úgy tűnt, hogy a gazdasági elit dédelgetett csapatának missziója a status quo fenntartása, a neoliberális gazdasági és társadalmi program népszerűsítése és lehetőségek szerint megvalósítása. Majd idővel a több sebből vérző PP behelyettesítése egy dinamikus, trendin „patrióta” és konzervatív, plusz féktelenül piacbarát erővel.

A katalán krízis nyomán azonban olyannyira meglendült a katalóniai alapítású Ciudadanos szekere, hogy a Néppárt népszerűségének lekonyulásával párhuzamosan Albert Rivera már tényleg a miniszterelnöki Moncloa palotába képzelte magát – ekkor lépett közbe a sors és Pedro Sánchez bizalmatlansági indítványa.

Forrás: Albert Rivera Facebook

A hoppon maradt Rivera a szélsőjobboldali Vox feltűnése nyomán arra jutott, hogy a felturbózott nacionalizmus, a polarizáció és a korábbi, inkább konstruktív kritika helyett a nagypártokkal való durva konfrontáció az, ami tovább növelheti népszerűségét, és a jobboldal vezető erejévé teheti. Ez a sovén színezetű autoriter hajlam egyébként korábban is fontos jellemzője volt a C’s-nek – ahogy más neoliberális centrista pártoknál is fellelhető – csak épp a liberális máz felhígításával sokkal inkább kiütközött.

A taktika azonban csődöt mondott, a Ciudadanosnak nem sikerült maga mögé utasítania a Néppártot áprilisban, majd a májusi önkormányzati és uniós választásokon sem.

A kudarcot látva a párt eddigi pályája azt indokolta volna, hogy térjen vissza centrális szerepéhez, és az elitek biztató szavára kössön megállapodást Pedro Sánchezzel. Rivera azonban nem volt hajlandó Canossát járni, és hiába bombázták heteken át a „véleményformálók”, hiába hagyta ott a pártot alapító vezetőinek fele, Albert inkább elbújt a nyilvánosság elől, de nem engedett: még csak tartózkodással sem volt hajlandó segíteni a korábban amúgy sárga földig lehordott Sánchezt.

Azaz az elitek kedvenc, és a különféle nagyvállalati érdekképviseletek, pénzügyi nagykutyák stb. által nyíltan is népszerűsített forgatókönyve nem valósulhatott meg.

Pedro, aki a középről álmodik, és megmakacsolta magát

Pedro Sánchezről a Mércén többször is leírtuk, hogy a PSOE bal szárnyának jelöltje, és a radikálisabb, bár egyre konszolidáltabb Podemosszal kötött szövetsége a progresszív politikákra adhat esélyt. Nos, az utóbbi hónapok cáfolták ezt a feltevést, és azt igazolták, hogy a tavaly óta megvalósult, balosabb döntések – mint pl. a minimálbér felemelése 900 euróra, a közhivatalnokok vagy a nyugdíjasok bérének emelése – népszerűsége ellenére Sánchez inkább középre pozicionálná magát.

„Riverával ne!”, skandálták a győzelem estéjén a Sánchezt ünneplők, és annak ellenére, hogy a felmérések szerint a baloldali szavazók relatív többsége is a koalíciót szorgalmazta az Unidas Podemosszal, a PSOE nemcsak ettől zárkózott el, de az elmúlt hónapokban nem is alakított ki érdemi tárgyalási folyamatot annak érdekében, hogy az általa elvben óhajtott portugál modell, azaz kisebbségi kormánya külső támogatása megvalósuljon. Miközben Iglesiasékat többször is megalázó módon kezelték, és jellemzően a médiában való üzengetésben merült ki az „egyeztetés” – a felajánlott és elutasított, illetve vágyott tárcákról -, a többi kis párttal még a forma kedvéért is alig álltak szóba a szocialisták.

A júliusi, első invesztitúra-szavazást megelőző, elég fárasztó és tragikomikus színjátékról részletesen is írtunk, az eseménytelen nyár után nagyjából ugyanez ismétlődött meg a szeptemberi szavazást megelőzően is.

Nyilván akadnak személyes, vagy a helyzet sajátos dinamikájából adódó problémák – így pl. a Sánchez és Iglesias között elmérgesedett viszony; a kiszivárogtatások, kibeszélések miatt megugró feszültség, ahogy az is nyomós érvnek tűnik, hogy a felek fontos témákban nem értenek egyet, így pl. a katalán kérdésben, amit a függetlenségpárti politikusok perében ősszel várható ítélet miatt nem is lenne könnyű kezelni.

De mindez eléggé eltörpül ahhoz képest, amennyire sürgető lenne az igazságosság és az ökológiai átmenet érdekében alakítható politikák megvalósítása, sőt, a normális intézményes működés restaurálása (pl. az autonómiák finanszírozása még az utolsó néppárti költségvetés alapján történik). Vagy éppen a már meghozott, de parlamenti döntés hiányában nem életbe lépett progresszív rendelkezések – az apákat illető szabadság 8 hétre növelése a gyermek születése után, a nők elleni erőszak megelőzésére fordítandó forrásoknak vagy a 130 ezer euró feletti jövedelmek adójának növelése, a dízeladó vagy a női intim higiéniai termékek áfájának csökkentése…

Összességében, a koalíciós kormányzás egyik veteránját, a jobboldali Baszk Nacionalista Párt vezetőjét idézve,

Sáncheznek elég könnyű dolga lett volna. Hogy nem jött össze a kormányzás, az tehát az akarat hiányán múlt.

Az, hogy a kormányfő számtalanszor és az utolsó pillanatig tartózkodásra szólította fel a Néppártot és a Ciudadanost, nemcsak e pártok maradék mérsékelt szavazóinak szóló üzenet volt, a PSOE által pedzegetett program is arra utal, hogy egy átmeneti, szolid balra át után középpártként kívánja folytatni.

Ha lehetséges, egyedül, bízva a közvélemény-kutatásokban, amelyek – egyelőre – további emelkedést jósolnak a pártnak. A tavalyi 83 képviselő, és az áprilisban elnyert 123 szék után akár 132 képviselői helyet.

Forrás: El País.

Sánchez azzal is kalkulálhat, hogy a gyengülni látszó Ciudadanos novemberben már beadhatja a derekát, és tovább eshet az Unidas Podemos népszerűsége. Ráadásul a Podemos egyik alapítója, Iñigo Errejón, és Madrid volt polgármestere, Manuela Carmena által májusban létrehozott regionális erő, a Más Madrid is megméreti magát novemberben. Ezúttal már országosan – a szocik azt remélik, hogy ezzel tovább gyengül az UP, és Errejón kompromisszumkészebb tárgyalópartner lesz.

Inigo Errejón; forrás: Más País Facebook.

A „mestertervnek” persze számos buktatója van. Egyáltalán nem biztos, hogy a mai kutatások jóslata megvalósul két hónap múlva. A legkétségesebb a részvétel – a politikából még nem kiábrándult emberek nagy részének tényleg tele van a hócipője azzal, hogy a pártok képtelenek kezelni, hogy többen vannak, és paktumokat kell kötniük (83,7 százalék az idézett felmérés szerint).

Bár a szocik szerint a távol maradók egyenletesen oszlanak majd el a pártok között, nem kizárt, hogy a jobboldal kerekedjen felül, még akkor is, ha ma ők a gyengébbek – amire hivatkozva mindenkit harcba hívtak áprilisban, ugyebár – szóval ezt már nem lehet még egyszer elsütni.

A szocialisták elveszíthetik a tavasszal visszanyert szenátusi többséget is, és még egy pozitív végkifejlet esetén is előfordulhat, hogy pont ugyanazokkal kell leülniük egy asztalhoz, akikkel az elmúlt hónapokban kudarcot vallottak.

Pablo, aki zsákutcába navigálta a radbalt, és megmakacsolta magát

Ha a kialakult helyzetért, a hatalmi és kormányzati pozíciója miatt is elsősorban a PSOE hibáztatható (a felmérés szerint így véli a megkérdezettek 54,2 százaléka („nagyon”) plusz 21,7 százalék „eléggé”), a Podemos is kivette részét a kudarcból.

Az Unidas Podemos (‘együtt képesek vagyunk rá’) az áprilisi választásokra alakult pártszövetség, amelyet a Podemos „újbaloldali” formáció hozott létre a kommunista párt utódjával (Egyesült Baloldal, Izquierda Unida, IU), és helyi baloldali partnereivel, így pl. a barcelonai polgármester, Ada Colau nevével fémjelzett „comuns”-szal.

Alberto Garzón az IU koordinátora (balról a 2.), Pablo Iglesias és Irene Montero, a Konföderáció parlamenti szóvivője, harmadik gyermekükkel, a klímasztrájk tüntetésen szeptember 27-én. Forrás: Facebook.

A kampányban, akárcsak az azt követő tárgyalások során az UP legfőbb arca és vezetője a Podemos főtitkára, Pablo Iglesias volt, aki a kezdetektől, hangsúlyozottan a koalíciós kormányzásért kampányolt, sőt, kifejezetten erre kérte a szavazatokat. Bár Iglesias érvei azzal kapcsolatban, hogy a progresszív politikák biztosítása érdekében van szükség arra, hogy a kormány tagjai legyenek, majd arra, hogy egy átfogó stratégia jegyében óhajtanak tárgyalni, elvben méltányolható, de a gyakorlatban számos buktató forrása volt.

Ez a taktika nemcsak a PSOE-t ingerelte, de a magasra tett mércével szinte azonnal kialakította a „chicken game” kereteit: a játszma a kezdetektől nem igazán arról szólt, milyen politikákra lenne szüksége az országnak. Hanem arról, hogy beadja-e a derekát a PSOE, vagy sikerül-e megtörni a Podemost.

Az erő- és erényfitogtatás, a másik fél hitelének megkérdőjelezése és a patikamérlegen kimért nyilvános alkudozás ócska és a baloldali szavazók számára kifejezetten kellemetlen látványosságba fordult, amit alig tompítottak a Podemos olyan gesztusai, amikor pl. Iglesias felajánlotta, hogy nem lesz miniszter, ha az az ő személye az akadály (ahogy a PSOE állította).

Bár az utolsó pillanatban még nyitva állt az a lehetőség is, hogy a pártszövetség „ingyen” bizalmat szavazzon a PSOE-nak, amely így napokon vagy heteken belül szembesült volna azzal, hogy az annyira áhított kisebbségi kormánya szinte minden döntését egyeztetnie kell azokkal, akiket korábban ignorált. De az UP végül ragaszkodott a NEM-hez, megkockáztatva az új választáson borítékolható további veszteségeket. Mivel Iglesias kvázi a szavát adta a kampányban, hogy erre a koalíciós kormányzásra kér támogatást, és ha csalódást okoz, akkor „többet ne szavazzanak rá”, ez a döntés védhető. Ugyanakkor hiba lenne nem levonni a konzekvenciákat a kudarcból.

Ha egy párt, amely a kezdeti elitellenes és rendszerkritikus stratégiáját, mozgalmi jellegét letekerve, a parlamenti reprezentáció kereteiben próbálja megszerezni a hatalmat, és ennek rendeli alá belső struktúráját, majd több ízben is olyan célokat hirdet meg, amelyeket képtelen teljesíteni – valami nem stimmel.

Persze nem arról van szó, hogy minden célkitűzésnek sikerülnie kell, de kétséges, hogy a továbbra is elsősorban Pablo Iglesias személyét, a szövetségen belül pedig a Podemos taktikáját előtérbe helyező kampányok jól mérték-e fel a lehetőségeket. Jelen esetben felmerül, hogy a pártvezetés nemcsak a Podemost és szövetségeseit, de a szavazókat is bezárta a „koalíció vagy semmi” dinamikájába.

Ahogy már többször leírtuk, a megalakulása óta szinte folyamatosan kampányolni kényszerülő formációk, amelyek újabb és újabb gigantikus erőfeszítésekkel próbálják kialakítani a radbal számtalan szervezetének, csoportjának fő csapásvonalát választásról választásra, érthető okokból „zsugorodnak”. Az önkormányzati választások nyomán ugyan sikerült megtartani Barcelonát – és Katalóniában is összejöhet még a jövőben egy baloldali összefogás –, ahogy néhány kisebb települést és egy-két régiós koalíciót is, de az állami szintű baloldali politikák esélye újra elnapolódott.

Tavasz óta Madrid több pontján hajléktalan emberek kampányolnak azért, hogy senki ne maradjon fedél nélkül. Elsősorban a városi önkormányzathoz fordultak, amelyet május óta újra jobboldali koalíció vezet – a Vox szavazataival –, de táboroztak minisztériumok előtt is, szeptember közepén pedig a Kongresszus előtt is felállították sátraikat, ahol a törvényhozás legközelebb decemberben ülhet majd össze.

Fotó: Mérce.

A kép tragikusan illusztrálja, hogy a legkiszolgáltatottabbaknak, akárcsak a radikális baloldal által elvileg képviselt sokaságnak nagyon is nagy szüksége lenne arra, hogy az ő érdekükben szülessenek döntések, az ő problémáikat próbálják megoldani.

Azaz a hat hónapon belül harmadik országos kampányuknak nekiinduló baloldali erőknek idővel talán fel kellene tenniük a kérdést: érdemes-e szinte minden energiájukkal a parlamenti képviseletre és versenyre, illetve kommunikációra koncentrálniuk, ha az nemcsak a rendszer megváltoztatására nem ad esélyt, de még a szolid progresszív politikák megvalósítását is elnapolja a végtelenbe.

Kiemelt kép: Facebook
Olvass tovább!