Becsődölt a jobboldali összefogás, de a baloldal sem képes egyelőre kormányt alakítani Madridban

Az elmúlt hetekben a jobboldali pártok üzengetése uralta a spanyol belpolitikai hadszínteret: a tavaszi országos parlamenti, majd önkormányzati választásokat is elvesztő jobbos-szélsőjobbos összefogás, amelynek sikerült visszaszerezni a fővárost, belefutott néhány kudarcba a régiókban. Kedden azonban a baloldali erők chicken game-e vette át a vezetést a hírekben: a nyilatkozatok durva hangneme azt sejteti, hogy mégsem lesz baloldali koalíció az ország élén.

Szerdán jelölt nélküli invesztitúra-vitát tartottak a madridi régió parlamentjében, ugyanis világossá vált, hogy a szélsőjobboldal nem hajlandó támogatni a konzervatív Néppárt (Partido Popular, PP) és az újjobboldali Ciudadanos koalícióját, azaz nincs kormányképes többség. Egy héttel korábban a néppárti jelölt az ország dél-keleti csücskében található Murciában sült fel csúnyán: hiába bízott a szélsőjobbos Vox ígéretében, a párt mégsem szavazta meg az ottani koalíciós kormányt.

Mindkét régióban a jobboldal kormányoz 1995 óta, és különösen a leggazdagabb, legfontosabb hatalmi központnak számító, 6 és fél millió lakosú madridi önkormányzat elvesztése nagy érvágás lenne a konzervatív erőknek. Ezúttal, a május 26-án tartott autonóm és önkormányzati választásokon ugyan a szocialisták végeztek az élen, de lehetséges partnereikkel nincs kormányzó többségük.

A patthelyzet kulcsa lényegében az, hogy a több éve középpártként működő Ciudadanos stratégiát váltott, és szóra sem méltatja a szocialistákat, hanem kizárólag a jobboldali blokk kormányzását favorizálja. Azonban az európai szinten a liberálisokkal és Emmanuel Macron szövetségeseként üzemelő párt a mesebeli eszes lány módjára fel is öltözne, meg nem is. Azaz nem hajlandó egyeztetni, sőt szóba állni sem a Voxszal, ahogy azt is megvétózta, hogy a párt bármilyen magasabb pozícióhoz jusson az önkormányzatokban.

Az elmúlt hetekben épp ezért a PP tárgyalt a szélsőjobboldali párttal, a Ciudadanos pedig úgy tett, mintha semmi köze nem lenne az egészhez, miközben a Vox, Madridban és Murciában, akárcsak másutt, ahol szükség van a szavazataira, azt követelte, hogy egyenrangú partnerként ismerjék el.

A párt által szorgalmazott program több pontja egybecseng a két nagyobb párt elképzeléseivel, mint pl. az adócsökkentés, vagy a többgyermekes családok adókedvezményei.

Ugyanakkor a Santiago Abascal vezette formáció lobbizott annak érdekében is, hogy a nők elleni erőszak vagy az LMBTQ-emberek jogainak védelme, és más, általa „ideológiailag veszélyeztetettként” azonosított területeken az önkormányzatok leépítsék vagy legalább „átértékeljék” a jelenlegi eszközrendszert. A madridi kormányprogram a szélsőjobb azon követelésének is eleget tesz, hogy a tartózkodásival nem rendelkező külföldiek ne legyenek jogosultak a közegészségügyi szolgáltatásokra. Mindez elég egyértelműen jelzi, hogy a szélsőjobb viszonylag szerény, 10 % alatti választási eredménye ellenére kvázi katalizátorként mozdíthat elő retrográd döntéseket.

Madridban tehát ezúttal elmaradt a szavazás, bár ahogy az alábbi fotón látható, az utolsó pillanatban mégiscsak megtörtént az igényeit egyre lejjebb szállító Vox által reklamált hárompárti leülés, igaz, nem a pártvezetők, hanem csak a helyi jelöltek részvételével:

Ugyanakkor az elemzők nagy része egyetért abban, hogy

a Vox a zsarolással csak megpróbálja felsrófolni saját értékét, de a végén beadja majd a derekát. Választói ugyanis feltehetően szankcionálnák, ha megakadályozná a jobboldali kormányalakítást, és ezért az sem érdeke, hogy új helyi választásokat írjanak ki.

Miközben az elmúlt hetekben a jobboldali blokk harsány kakaskodása uralta a médiát, az önkormányzati és európai csaták és diszkrétebb tárgyalások után újra terítékre került a központi kormányzat kérdése is. Az április 28-ai választások nyomán tovább fragmentálódott a madridi parlament alsóházának összetétele – míg a Szenátusban a szocialistáknak (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) lett többségük.

A 350 fős Kongresszusban 123 képviselőt szerző főtitkár, Pedro Sánchez, aki tavaly egy sikeres bizalmatlansági indítvánnyal ragadta el a hatalmat a PP-től, ráérősen fogott a kormányalakításhoz, és előbb a helyi, régiós és települési meccseket akarta megvívni.

A PSOE egyetlen opciója az, hogy az újbaloldali Unidas Podemos támogatásával kormányozza az országot, de a periféria egyes nacionalista pártjainak (baszkok, katalánok stb.) igen-jére vagy tartózkodására is szüksége van. Most úgy tűnik, hogy sem a PP, sem a Ciudadanos tartózkodására nincs esély: bár az előbbi ugyanezt a gesztust megkapta a PSOE-tól korábban, de a konzervatívok vezére, Pablo Casado ezúttal nem hajlandó rá, ráadásul a közvélemény-kutatások kivétel nélkül azt jósolják, hogy megerősödne egy újabb szavazáson, szóval nem éri meg támogatnia a kormányalakítást.

A Ciudadanos pedig hetek óta ellenáll az óriási külső és belső nyomásnak, amely a PSOE-val való együttműködést forszírozza; a párt több vezetője is a távozás mellett döntött a radikalizálódás és az ebből adódó szövetségi taktika miatt. Azaz furcsa lenne, ha a pártot vezető Albert Rivera most, az utolsó pillanatban húzná be a féket, miután a napokban már beszélgetni sem akart Sánchezzel.

Ez az egyetlen opció, azaz egy baloldali megegyezés esélye azonban komolyan veszélybe került, kedd óta pedig olyannyira eldurvult az egymást kölcsönösen meghazudtoló nyilatkozatok hangneme, hogy a jelenleg legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy a július 23-ra kiírt első invesztitúra-szavazás sikertelen lesz. Ennek nyomán pedig nem lesz második próbálkozás szeptemberben, fenyegetőznek a szocik: hanem Pedro Sánchez egyből új választásokat ír majd ki novemberre.

A kudarc nagy vonalakban annak köszönhető, hogy a PSOE nem hajlandó kormányzati pozíciókat adni az Unidas Podemosnak, a pártszövetséget vezető Pablo Iglesias pedig ennek hiányában nem hajlandó támogatni a szocikat.

Tény, hogy Iglesias a kezdetektől ezzel kampányolt, erre kérte a szavazatokat: a párt álláspontja szerint ugyanis a külső támogatás nem garancia arra, hogy valóban az a balos kormányprogram valósuljon meg, amelyet a két fél aláír. Az is tény, hogy a szocialisták ehhez képest nemcsak az egyedüli kormányzáshoz ragaszkodtak, de több ízben lekezelően nyilatkoztak az amúgy „kedvenc” partnerüknek nevezett Podemosról, amelynek koalíciós helyett kooperációs kormányt ajánlottak, és azt, hogy független jelöltekkel esetleg előállhat egyes tárcákkal kapcsolatban.

Kedden egyértelművé vált, hogy a két formáció már a kudarc narratívájáért harcol, és a másikra akarja kenni a felelősséget – így pl. a szocik szerint Iglesias az egyik kormányfő-helyettesi pozíciót akarta, vagy semmit. Ugyanakkor a nyilvánosságra került információk alapján nem látszik olyan fajsúlyosabb engedmény, amire Sánchez hajlandó lett volna azért, hogy a Podemos számára vállalhatóvá tegye a kompromisszumot: hiszen sem a „székek”, sem a program tekintetében nem láthattunk gesztusokat.

E merevség nyilván fontos ideológiai különbségekből is adódik: a PSOE nemcsak a katalán és baszk ügyekben képvisel gyökeresen más álláspontot, de gazdasági-társadalmi kérdésekben is mérsékeltnek mondható, miközben a pártvezetésben ma is jelentős befolyása van a neoliberalizmussal és spanyol nacionalizmussal készséggel kiegyező erőknek. A Podemosszal kötendő paktumért nemcsak az azt továbbra is nyíltan ellenző gazdasági elitekkel kéne tehát szembeszegülni, de a párton belül is meg kellene érte harcolni, amire, az elmúlt hetek alapján úgy tűnik, Sánchez nem áll készen.

A kutatások szerint ráadásul a PSOE tovább erősödne egy újabb választáson – amit egyébként már a helyi nagyvállalati, pénzügyi érdekképviselet is szorgalmaz -, bár egyedül továbbra sem lenne többsége.

Alig két hete van rá a baloldalinak mondható erőknek, hogy kompromisszumra jussanak. Ennek, vagy a jobboldal által nyújtott mentőövnek, esetleg egy csodának hiányában ősszel újra az urnákhoz hívhatja a polgárokat a kétpárti rendszer felbomlását szemlátomást nehezen feldolgozó spanyol politikai elit.

Olvass tovább!