Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A Fidesz-propaganda cáfolata nem elegendő

Ismét rákapott egy új témára a kormánypropaganda, nyilván tesztelik a reakciókat és, ahogy lenni szokott, megint felhorgad a kormánnyal kritikus értelmiségiek kuruc vére és ingerülten magyarázni kezdik, hogy miért nincs rendben az, amit Orbán Viktor, Kövér László, Kásler Miklós mondanak.

Igazuk van? Igazuk. Jól teszik, hogy mondják? Szerintem nem. Nem csak azért, mert azokra úgysem hatnak az érvek, akik ezt a rendszert hatalomban tartják, hanem azért is, mert miközben a pusztába kiáltják ellenérveiket, megfeledkeznek valamiről, ami sokkal fontosabb, mint az, hogy a világháborúk polgárháborúk voltak-e, vagy hogy az európai demográfiai folyamatok pontosan milyen kapcsolatban vannak a világháborúkkal (hogy a többi hülyeségről szó se essék).

Ez a valami pedig az, hogy van-e bátorságunk ezek helyett a valójában egyáltalán nem fontos dolgok helyett elképzelni és el is mondani, milyen világban szeretnénk élni, ehelyett a mostani, szabadságellenes, korrupt rendszer helyett.

Megértem persze, miért nem erről beszélünk, hanem a szégyentelenül abszurd kormánypropaganda legújabb képtelenségeiről: hiszen mégiscsak ők vannak hatalmon, ugye. Meg aztán mégse lehet, hogy ne legyen benne valami, hiszen olyan sikeresek és népszerűek. És hát úgyse számít, amit mi mondhatunk. Vagyis hogy végre oda kellene figyelni arra, amit az emberek akarnak, és ők, úgy tűnik, ilyesmiket akarnak hallani. S végezetül, talán abban is van valami, hogy mindenkinek elege van az értelmiségi okoskodásokból.

Csak hát, az a helyzet, hogy bátorság és képzelőerő nélkül nem fog menni. Amíg mi sem hisszük el magunkról, hogy a mi igazságaink erősebbek, mint az ő… (hazugságokat akartam írni, de ez valójában félrevezető lenne: amiket hallunk a kormánypropaganda minden csatornáján keresztül, az nem is hazugság, az egyszerűen egy disztópikus álomvilág, amely a valósághoz legfeljebb hangulatokon, érzelmeken, a mitikus gondolkodásmód megnyugtató ismerősségén keresztül kapcsolódik)… üzeneteik.

Tényleg nem kellene világosan kimondani, mindenféle olyan hülyéskedés helyett, hogy „a kerítés nem kér enni”, hogy mindaz a temérdek rosszindulatú képtelenség, amit migráció címszó alatt ez a rezsim összehordott, köszönőviszonyban sincs a valósággal? S hogy ez a propaganda nem azért olyan sikeres, mert jól megragadja az emberek valós tapasztalatait, hanem ugyanazért, amiért minden ügyesen összerakott horrorfilm: mert a legprimitívebb ösztöneinket manipulálja?

Nem úgy van talán, hogy a gazdasági migráció, a humanitárius válság és a terrorveszély három különböző dolog, és aki ezeket összekeveri, az nem megoldást kínál a problémákra, hanem csak növeli a káoszt, és több kárt okoz, mint amennyit használ? Talán nem az az igazság, hogy – Európa nyugati felével ellentétben, viszont Kelet-Közép-Európa többi részéhez hasonlóan – Magyarország valódi, hosszabb távú demográfiai problémája a kivándorlás, a magyar társadalom katasztrofális egészségi állapota, és hogy a kiszámíthatatlan politikai környezet az emberek testi és lelki egészsége mellett a gyerekvállalási hajlandóságot is csökkenti?

Hát nem az történt, hogy a 2015-ös „migrációs válsághelyzet” Magyarország számára egy rövidtávú humanitárius krízis volt, amit a magyar kormány elképesztően inkompetens módon félrekezelt: felkészülés helyett belpolitikai hisztériakeltésre használva az erőforrásait? S mikor a válsághelyzet valóban bekövetkezett, a magyar államapparátus hosszú hetekre lebénult, s a magyar kormány miután magához tért a teljes bénultságból, olyan szükségmegoldást talált, amely súlyos helyzetbe hozta Ausztriát és Németországot is?

Hogy a magyar kormány azóta is mindent megtesz, hogy az EU ne tudjon közös válságkezelést folytatni? Hogy a 2015-ös hazai válsághelyzet megoldása is nagyrészt a német és osztrák diplomácia érdeme, a magyar kormány pedig azóta, visszaélve mások érdemeivel, hamis sikerpropagandát folytat, s közben teljesen indokolatlanul tart érvényben olyan szükségintézkedéseket, amelyek eleve alkotmányellenesek lettek volna, ha a kormány nem passzírozza bele őket az alaptörvénybe?

Ezek mind olyan tények, amelyek kimondásához nem kell kozmopolitának lenni, nem kell szeretni a nemzetek feletti Európa föderális eszméjét sem (ámbátor ezekkel sincsen semmi baj), elég csak annyira bátornak lenni, hogy az ember makacsul az igazság pártját fogja a propagandamesével szemben.

Az meg nem tény, csak a tényekkel összhangban lévő minimumprogram, hogy akárki is lesz az, aki a mai rezsim urai helyett egyszer majd Magyarország kormányzására felhatalmazást kap, annak három dologhoz kell tartania magát: 1. ne keltsen félelmet és gyűlöletet elesettekkel szemben; 2. a biztonsági problémákat sosem hisztériakeltéssel, hanem higgadtan és körültekintően kezelje; 3. azt mondja meg, de őszintén, hogy mit akar kezdeni Magyarország valódi demográfiai problémáival.

Vagy ahelyett, hogy türelmesen cáfolgatjuk azt a sok gonosz butaságot, amit a kormány a CEU és a MTA ügyében összehordott, inkább a valódi problémákról kezdünk beszélni: arról, hogy miként tudnánk valóban előbbre vinni a tudomány helyzetét Magyarországon.

Kezdve ott, hogy ha valaki egyszer valóban választ kíván keresni a hazai tudományos élet számos problémájára, annak először is szembe kell néznie azzal, hogy ezek egy része szegénységünkből fakad, egy része a tudományos intézményrendszer okkal kritizálható negatív vonásaiból, míg egy része nyugaton is terjedő, az egyetemeket és a tudományos kutatást menedzseri szemlélettel tönkretevő tévhitek eredménye.

Egy része viszont annak köszönhető, hogy az Orbán-rezsim éppúgy megfojtja a gazdasági, mint a politikai és a gondolkodási szabadságot, s ezért a tudományos kutatás szinte semmilyen formájára nem tart igényt. (Leszámítva talán a rendszer ideológiaii igényeinek kiszolgálását és a sportsikerek mintájára elképzelt nemzetközi tudományos sikerek rendszerlegitimáló szerepét: mindkettőben közös, hogy különalkukon, privilégiumokon és függőségeken keresztül működtethető, nincs hozzájuk autonóm szervezetekre szükség.)

Nem kell kritikai baloldalinak lenni ahhoz, hogy belássuk, egy szabad, Orbán-rendszer utáni Magyarországnak egy egészen másfajta tudományos életre lenne szüksége, mint amilyen ma van, vagy az elmúlt években kialakult. Az a tény, hogy Palkovics László, Maróth Miklós vagy Grüner György olyan diagnózisra alapozva fogtak bele egy radikális és máris jóvátehetetlen károkat okozó reformba, amely köszönőviszonyban sincs a valósággal, még nem ment fel bennünket annak felismerése alól, hogy bizonyos dolgokat egészen máshogy lenne jó csinálni.

Érdekes kérdés például, hogy mi értelme van egy állami kegydíjakból élő több száz fős akadémikusi testületnek, ha egyszer egyetlen feladatát, a tudomány autonómiájának védelmét sem tudja ellátni. (Nem a pénzt sajnálom persze, hanem a pénzosztásnak ezt a nehezen megvédhető formáját, amelyet jellemző módon a rezsim maga nem is támadott most meg.)  Az is elgondolkodtató, hogy mire való a rengeteg tudományos fokozat (habilitáció, akadémiai doktori cím, PhD). Az is fontos kérdés, vajon hogyan lehetne szorosabb szimbiózist kialakítani a – ma már csak hajdani – akadémiai kutatóintézetek és az egyetemek világa között.

Az is világos, hogy a mostani rendszerben felháborítóan sok az igazságtalanság (pl. a női kutatók feltűnő alulreprezentáltsága, s régről örökölt, feudális jellegű struktúrák mellett a kontraszelekció szomorú hatásai minden szinten). E problémák orvosolhatatlanok lesznek sokkal több pénz nélkül, amit Magyarországnak a tudományra kellene szánnia, de ez a sokkal több pénz is csak akkor fog tudni a helyzeten jó irányba változtatni, ha bátran szembe merünk nézni azzal az alapvető és ma sokszor elkent kérdéssel, hogy mire való a tudomány.

Erre a kérdésre pedig csak akkor lehet értelmes választ adni, ha nyíltan megtagadjuk a jelenlegi rezsim tudománypolitikájának sötét, kultúraellenes menedzseri szemléletét és mélységes szabadságellenességét. Igen, nincs mit tenni, fel kell vállalni, hogy a tudomány olyan érték, amely nem vezethető le a gazdasági hasznosságból, és éppen azért fontos, mert az, ami.

A gyerekünket is önmagáért szeretjük. A jó zenét is. A focit is. A barátainkat is. A művészetet is. Sőt, az életet általában is. Egy szabad Magyarországon remélhetőleg sokkal több pénz jut majd tudományra, mert a tudomány értékes dolog. Remélhetőleg ez a többletpénz nem csak a költségvetésből fog érkezni, hanem más forrásokból isi, mert az a tudományos élet szereplőinek kiszolgáltatottságát csökkentheti.

És olyan tudományos intézményekre van szükség, amelyek egyszerre három célt szolgálnak: 1) gazdagabb, sokszínűbb tudományos életet hoznak létre, 2) alapjaiban véve igazságosabbak, 3) érdemben hozzá tudnak járulni a magyar társadalom és a világ mindennapi kihívásainak megoldásához is. Szemben azzal, amit a jelenlegi rezsim gondol, egy ilyen tudománynak nem kevésbé, hanem sokkal inkább a szabadságon kell alapulnia.

Mert ami az eddigi intézményrendszerben rossz volt, az az, hogy nem hagyta eléggé, hogy a tudomány szabad művelése ezt a három célt a lehető legjobban szolgálja. Persze, könnyebb azt mondani, hogy a kutatók álláshalmozók vagy hogy az állam pénzén élősködnek. Könnyebb azt kérdezni, hogy „És hol volt az Akadémia, amikor?”. De akik ilyesmit mondanak, azok soha nem lesznek képesek orvosolni a hazai tudomány bajait, csak növelni azokat.

A jó tudománypolitika ugyanis nem olyan, mint az Őrnagy a Tótékból. Nem gombot vágat le és varrat vissza a katonáival, hogy ne unatkozzanak, nem dobozoltatja vég nélkül a vendéglátóit sem. Miért? Mert a jó tudománypolitika ott kezdődik, hogy szeretjük és gazdagítani akarjuk a tudományt, és nem megrendszabályozni akarjuk a sok léhűtőt.

Sok minden másról is sokkal bátrabban és nyíltabban kell beszélni; és bátran kell róluk gondolkodni. Részben azért, mert a 2010 előtti világ nem feltétlenül adott rájuk jó válaszokat, részben azért, mert bizonyos problémák nem is léteztek még abban a formában, esetleg maga a jelenlegi rezsim generálta őket.

Igenis, szerintem fontos elmondani, hogy mire való az iskola, hogy mi a jelenlegi lakhatási válság oka, és miféle megoldásokat lehet rá találni, hogy mitől lennének valóban élhetők a városok és a falvak, hogy mit kellene tennie az államnak, hogy ne egy elképzelt, hamis családpolitikai ideált, hanem a valódi emberek valódi problémáit akarja kezelni, hogy ezáltal emberhez méltó életet élhessenek fiatalok, idősek, egyedülállók és a különféle ma létező családi formákban élő emberek (a gyerekeiket egyedül nevelők, házasok, élettársi közösségben élők), szegények és középosztályiak.

Hogy egy kórház , egy egészségügyi centrum mire való. Hogy mi kell ahhoz, hogy lehessen értelmesen vállalkozni és így tovább.

A bátorság ahhoz is kell, hogy ne csak mintákat akarjunk másolni, hogy meghallgassunk ellenérveket, és hogy tekintettel legyünk mások eltérő értékeire, igényeire, vágyaira, de leginkább ahhoz,hogy elhiggyük: a mai propaganda sötét álomvilágán egyszer igenis győzedelmeskedhet az igazság. Amíg ehhez nem vesszük a bátorságot, addig valójában nem nyerhetünk a politikai küzdelmekben sem, mert addig még el sem mertünk kezdeni politizálni.

 

Olvass tovább!