Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Sztrájkoló diákok: bárhogy, csak ne így

Több szempontból is rendhagyó diáksztrájkra készülhetünk szeptember 13-án: egy regisztrációs oldal segítségével nyomon követhető lesz, hogy pontosan hol és hányan csatlakoznak az eseményhez, egy kapcsolódó felületen pedig rendhagyó tanítási órák szervezését indítja el a Szabad Egyetem, hogy a diákok bebizonyíthassák: „tanulni akarnak, de nem mindegy hogyan”.

Így szól a sajtóközlemény, amely beharangozza a múlt hétvégén meghirdetett szeptember 13-i diáksztrájkot.

Csodás, gondolhatja az egyszeri újságíró, kompakt kis esemény, nosza, írjunk róla.

„Jogilag nem sztrájk lesz a diákok szeptember 13-ára meghirdetett akciója, hanem iskolabojkott” – ezt viszont a hvg.hu-nak nyilatkozta az egyik szervező, Nógrádi Áron, ráadásul ma reggel 5.45-kor jelent meg a cikk, vagyis mintegy 5 órával korábban, mint ahogy a sajtóközleményt megkaptuk.

Itt azért már kezdene elveszni az ember a mondanivalók között, hát értelemszerűen elkezd rákeresni, hogy miről is van szó pontosan.

Például rápillant a Mérce oldalán a vasárnapi tüntetésről szóló beszámolóra, ahol a következőket találja:

„Körülbelül ezren tüntettek a Kossuth téren szombaton a köznevelési törvény júliusban a parlament fideszes többsége által elfogadott módosításai ellen. Az esemény szervezői országos diáksztrájkra szólítottak fel, amelynek napjául szeptember 13-át (péntek) jelölték meg…

Azt kérték, ezen a napon minden diák maradjon otthon, ezzel tiltakozzon a kormány intézkedései ellen.”

Ehhez képest a mai sajtóközleményben pedig az áll:

„A szervezők célja az oldal megnyitásával és az órák megszervezésével az, hogy bizonyítsák: a diákok nem lógni szeretnének az adott napon, hanem pont a hatékonyabb oktatásért küzdenek, hiszen tanulni akarnak. Emellett a közösségi tanórák lehetőséget adnak arra, hogy az elégedetlen diákok és a vállalkozószellemű pedagógusok megmutassák, milyen nagy kedvvel lehet tanulni és tanítani támogató közegben.”

Az oldalon, amelyre egyébként hivatkoznak, és ahol az alternatív tanórák megjelennek majd, még valóban csak várják a jelentkezőket, ugyanis azon egyelőre egy „hamarosan” felirat látható csak.

A szeptember 13-i Országos Iskolasztrájk elnevezésű esemény Facebook-eventjében viszont még mindig az áll:

„Szeptember 13-án minden diák maradjon otthon, ne menjen be, mi így tiltakozunk!”

Az eseménynek mai állapota szerint 27 résztvevője lesz, és 72 további ember érdeklődik iránta.

A diáksztrájkról szóló leírásban pedig a következő szerepel:

„*Sztrájkolni jogilag az tud, aki munkaviszonyban van, ezért fellépni sem lehet ellene! Csak az igazolatlan iskolai hiányzás miatt érheti retorzió a diákot, ezért kérjük a szülőket hogy igazoljanak egy napot a gyermeküknek, ha részt akar venni az eseményen!”

Az eseményt elvileg öt diák hirdette meg,  a Facebook-event szerint a Diákszolidaritás Akció szervezi, a sajtóközleményt az aHang küldte ki, a leírásban szervezőként a Szabad Egyetem szerepel.

És ha mindez még nem lenne elég, akkor nézzünk egy kicsit a dolgok mögé. Hogy mi végre zajlik ez az egész. Mint azt a szervezők(?) közölték: az egész napos tiltakozás legfőbb célja, hogy vonják vissza a köznevelési törvényt, és tárgyalják újra azt szakszervezetek bevonásával. Innen-onnan ugyan kiderül, hogy szabad tankönyvválasztást, a lexikális tananyag csökkentését, az igazgatóválasztásba való beleszólás jogát, és hasonlókat is kérnek, de igazán körvonalazva ezek a dolgok nincsenek.

Mint ahogy az sem, hogy ki, kivel és hogyan tárgyalna ezekről a kérdésekről, hogy a diáksztrájk (-bojkott, akármi) után mikorra várják a köznevelési törvény visszavonását, és így tovább, és így tovább. Megannyi kínzó kérdés.

Mindezt most csak azért írtam le ilyen részletesen, mert bár annyi előnyöm minden bizonnyal van, hogy újságíróként megkaptam a sajtóközleményt, amiben van telefonszám is – ám ha pusztán egy átlagdiák lennék, vagy egy átlagpedagógus, netán egy átlagszülő, aki támogatja az oktatási megmozdulásokat, akkor igencsak bajban lennék, hogy kihez forduljak, egyáltalán mi fog történni, mire kell készülni.

Ez pedig iszonyatosan nagy baj.

Baj, már csak azért is, mert ha máshonnan nem, akkor a 2016-os oktatási megmozdulásokból tudjuk, hogy van rizikó az ilyen megmozdulásokban, akkor is listázták a hiányzó diákokat, retorziók érték a tiltakozó pedagógusokat és iskolaigazgatókat, voltak kellemetlenségek szép számmal, még úgy is, hogy ennél jóval pontosabban voltak körvonalazva a tiltakozás feltételei (és egyébként a célja is).

Szóval miközben az oktatás ügye valóban létfontosságú ügy, az ágazat minden elemében romokban van, változásokra van szükség, és nem holnap, hanem AZONNAL, de ezt így, ebben a formában nem lehet csinálni.

Nem lehet úgy meghirdetni egy diáksztrájkot, hogy annak a formája, neve naponta változik. Nem lehet totálisan konfúz kommunikációval mozgósítani. Nem lehet nem egyértelmű felhívásokat közzétenni. Teljesen felesleges olyan célokat kitűzni, amelyek borítékolhatóan nem teljesíthetőek.

Én például elég jól tudom ezt, a Tanítanék Mozgalom aktivistájaként jópár tüntetést, polgári engedetlenségi akciót, sajtótájékoztatót és egyebet láttam közelebbről 2016 és 2018 között. Volt köztük sikeres, és volt óriási blama is, amit még az unokáinknak is pironkodva mesélünk majd.

Amit viszont már első lépésben megtanultunk, az az, hogy a semmiből nem lehet mindent csinálni.

Hogy egy tüntetést vagy megmozdulást csak úgy lehet megtartani, ha már a kezdés pillanatában tudjuk, hogy hova akarjuk kifuttatni. Nem utólag jelentjük be, hogy majd, egyszer, hamarosan jön egy oldal, ahová lehet jelentkezni, nem utólag foltozgatjuk „A Mondást”, amivel mozgósítani akarunk, nem utólag találjuk ki, hogy mi is az, amit követelünk.

Mert mindezek arra jók csak, hogy elvegyék az ember kedvét a csatlakozástól.

Nem mellesleg pedig mindig érdemes körülnézni, mielőtt az ember nekikezd egy ilyen akciónak. Speciel pont fut egy követelése a Független Diákparlamentnek is (a nyelvvizsgatörvény kapcsán), ugyanaznap, amikor a diákok a Kossuth téren tüntettek, a Pedagógusok Szakszervezete máshol tartott villámmegmozdulást, szintén belengetve egy sztrájkszerűséget, különböző szakmai szervezetek petíciókkal, felhívásokkal, nyílt levelekkel tiltakoznak különféle részproblémák miatt.

Ennyi különböző formájú dologra pedig még a legelkötelezettebbek sem tudnak mind odafigyelni. Ha pedig a figyelem elaprózódik, a nyomásgyakorlás ereje is csökken – majd semmibe vész.

Talán nem véletlen, hogy míg 2016-ban, amikor egyébként valamiféle, sokszor törékeny, de azért nagyvonalakban létező és érezhető együttműködés volt a különböző ágazati szereplők (szakszervezetek, szakmai szervezetek, diákszervezetek, szülői szervezetek, stb.) közt, még a kormány is aktívan foglalkozott a témával.

Ha Klinghammer István volt felsőoktatási államtitkár nem érezte volna akkoriban szükségét annak, hogy megnyilvánuljon a témában, akkor most nem hivatkozhatnának a kockásingesekre a jelenlegi szervezők sem, mert nem is jött volna létre ez a fajta ellenállási forma, ami az oktatási kormányzat pökhendi hozzáállásától kapott pluszlendületet.

Ilyen reakciókra egyébként az oktatásban a kormánynak perpillanat azért nincs szüksége, mert nyomokban sem fedezhető fel olyan társadalmi erő, amelyet már nem lehet szó nélkül hagyni.

És ennek egyik oka egyébként épp az, hogy nincs ma egység, mindenki külön-külön fújja a saját szólamát, és bár persze egy-egy tüntetésen feláll a színpadra mindenféle szervezet és szereplő, hogy beszédet mondjon, de hosszabb távú stratégia nem látszik az oktatási megmozdulásokban (sem).

Csakhogy mesterségesen, nem pontosan körvonalazott célokkal (a köznevelési törvény visszavonásának követelése ebből a szempontból tökéletes öntökönlövés) nem is lehet ilyen társadalmi összetartást kicsiholni a még oly elégedetlen tömegekből sem.

Ne legyenek kétségeink: az oktatás helyzete rosszabb, mint három évvel ezelőtt volt. És még ennél is rosszabb lesz. Az ágazatban borzasztóan nagy a feszültség, minden szereplőnek – nem csak a diákoknak és a pedagógusoknak, de az iskolatitkároknak, a karbantartóknak, az iskolapszichológusoknak és a még talpon maradt igazgatóknak is – van oka a kétségbeesésre.

De amíg ezek a történetek külön futnak, addig részsikereket sem lehet elérni, nem hogy nekimenni a köznevelési törvénynek. Pedig nyilván ez lenne a végső cél – csakhogy egy ilyen megmozdulást fel is kell építeni.

Ennek első lépése pedig praktikusan az kéne hogy legyen, hogy legalább egy 10 nap múlva tartandó eseményről meg tudjuk mondani, hogy pontosan mi az, mit kell majd csinálni, kinek és hogyan.

Aztán jöhet a mozgósítás (ami, ha diákokat akarunk megszólítani, akkor nem feltétlenül egy ATV-interjúban csúcsosodik ki), mindenféle magyarázó anyagok gyártása, hogy a csatlakozni kívánók értsék is, hogy mihez akarnak csatlakozni, a különféle ágazati szereplők behívása, akikkel együttműködve növelni lehet az elérést és a hatékonyságot, figyelemfelkeltő akciókkal (nem sajtótájékoztatóval!) fenntartani, és lehetőleg fokozni  az érdeklődést az esemény napjáig, hogy tényleg esemény legyen az esemény.

És ezeket mind-mind érdemes már a bejelentés előtt végiggondolni, és elkezdeni szervezni.

Nulladik lépésként pedig jó felmérni, hogy érdemes-e egyáltalán belemenni egy-egy ilyen akcióba. A vasárnapi demonstrációból talán érezhető, hogy jelenleg – legyen bármekkora is a baj az oktatásban – nem igazán van itt a Nagy Pillanat, amikor újra lobogni kezdenek a kockás ingek. És egy vasárnapi tüntetésre kimenni még mindig sokkal egyszerűbb, mint egy országos diáksztrájkba benevezni.

Fut egyébként petíció is, ha valaki szeretné aláírni.

Címlapkép: A köznevelési törvény módosítása ellen demonstráló tüntetők a Kossuth téren 2019. augusztus 31-én. Fotó: Mérce
Olvass tovább!