Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kaszárnya vagy szabadság

Amit soha nem tudtam egészen megérteni, és ma sem vagyok képes teljesen elfogadni, az az, hogy miként is gondolhatja bárki, hogy a szabadság nem mindannyiunk számára nélkülözhetetlen.

Elhiszem, hogy sokan szűkösnek tartják azt a szabadságfelfogást, amely elsősorban azt szeretné garantálni, hogy az emberek békében élvezhessék, amijük már amúgy is megvan vagy amit ennek birtokában megszerezhetnek. Hiszen ez nyilvánvalóan a statusquo védelme, és ezáltal a kedvezőbb helyzetben lévők előnyeinek megőrzése, sőt, akár megsokszorozása. 

Azt is érteni vélem, hogy mások meg a rendet – minden társas együttélés alapját  – azért féltik a szabadság bizonyos – szerintük parttalan – felfogásától, mert úgy vélik, ha bármit szabad megtenni, ha nincsenek intézményes korlátok, akkor semmire sem lehet biztosan számítani, és akkor nem lehet egymásban megbízni sem. 

Az előbbit valamivel súlyosabb kifogásnak érzem a gyakorlatban, mint az utóbbit, bár az utóbbinak is van számos, a gyakorlatban is fontos vonatkozása. Így például az a ma nagyon is aktuális kérdés, hogyan őrizhető, védhető meg a szabadság szabadságellenes törekvések ellenében, látszólag éppen a szabadság korlátozása árán.

Ami miatt az első kifogást sokkal jelentősebbnek tartom, az az, hogy a szabadság mint politikai eszmény alapjában véve radikális, emancipatorikus és egyenlőségelvű. Így a privilegizáltak jogainak összemosása a szabadságelvűséggel magán a szabadság eszményén esett sérelem.

Nem vitás, persze, hogy mindig lehetséges meghúzni azt a határt, amelyen belülre kerülnek annak a privilegizált csoportnak a tagjai, akik számára a szabadságot fenntartjuk, miközben a körön kívülieket ignoráljuk. A középkor és kora-újkor rendi szabadságküzdelmei pontosan ilyenek voltak. De, hogy a szabadság eszménye lényege szerint nem ilyen, azt éppen az mutatja, hogy ilyenkor valóban ignorálni kell azokat, akiknek a szabadságát nem akarjuk kivívni.

Ezért van az, hogy hol a nő, hol a rabszolga, hol a jobbágy, hol a nemzetiségi, hol a bennszülött nem lehet tagja a politikai közösségnek, mert ha az lenne, a szabadság neki is kijárna.

Hogy milyen szorosan összefügg szabadság és politikai lét, az is mutatja, hogy akiket meg akarnak fosztani szabadságától, azokat igyekeznek fel sem fegyverezni (metaforikusan vagy szó szerinti értelemben) vagy ha szükségből mégis megteszik, akkor a legszigorúbb drillel igyekeznek kiölni belőlük a szabad akaratot. A helótákat nem fegyverezték fel, a kelet-európai jobbágyoknak tilos volt fegyvert hordaniuk. Amikor efféle felfegyverzés mégiscsak elkerülhetetlenné vált, mint az első világháborúban vagy a másodikban, az a tradicionális birodalmak bukásának kezdetét jelentette. Nem is beszélve arról, hogy még a legfegyelmezettebb modern tömeghadseregek egyszerű parancsokon keresztül történő vezethetősége is kérdésessé válik abban a pillanatban, amint leszáll a háború köde. Miért? Mert a szabadság csak nehezen szorítható korlátok közé. Olyan, mint a fű: a beton legkisebb repedésein keresztül is rögtön kinő.

Az is lehetséges, ezt el kell ismerni, hogy az egyéni boldogulás szabadsága és a politikai uralom megfelelő körülmények esetén tartósan elválasztható egymástól. Előállítható olyan helyzet, amelyben az ember nem keres intézményes garanciákat a szabadsága számára, és megelégszik azzal a szűk körrel, amelyben többnyire élni szokott, arra hivatkozva, hogy nem érdemes olyan dolgok miatt aggódnia, amelyek fölött amúgy sincs hatalma. Ez persze ugyanannak a problémának a másik oldala, mint amiről az előbb beszéltem, csak most nem a privilegizáltak, hanem az alávetettek oldaláról. Most utóbbiakról mondhatjuk, hogy ők sincsenek teljességgel híján valamiféle szabadságnak, még ha ez nem is az egyenlők szabadsága.

Ám éppen ezért ez azt is megmutatja, hogy a szabadság sokkal alapvetőbb, mint elsőre gondolnánk: még ott is nélkülözhetetlen, ahol azt hinnénk, nem is tartanak rá igényt.

Éppen ezért sem hiszek az olyan rendszerekben, amelyek kaszárnyaként képzelik el a politikát. Ha a radikális, emancipatorikus és egyenlőségelvű szabadság eszménye utópiának tűnhet, akkor kaszárnyaország nem kevésbé az, sőt, sokkal inkább az, csak inkább disztópia, amely műfajának megfelelően rosszul fog végződni, és arra tanít, hogyan ne akarjunk élni. 

Azok a megszálló hadseregek – a kaszárnyaként felfogott politika tiszta formái – , amelyek azt képzelik, hogy egy ország parancsszóra engedelmeskedni fog nekik, általában nagyot csalódnak, s az ilyesmi rendszeresen felkelésekbe, partizánháborúkba, népirtásokba szokott torkollni (a megszálló erők elszántságától és anyagi erőforrásaitól függően). Tartós pacifikálás csak engedményektől, különalkuktól, a szabadságnak tett apróbb-nagyobb engedményektől remélhető.

Nem is tagadom, hogy mindez – mint minden parokiális gondolatom – Magyarország kapcsán jutott eszembe. Ha meg kellene mondanom, hogy mi az alapvető bajom a jelenlegi rezsimmel, azt felelném, hogy a szabadsághoz való viszonya. Hogy az országot ma kormányzók számára a hatalomgyakorlás ideális mintája a kaszárnya. A Parancs, értettem! – világa. Hosszasan lehetne sorolni a példákat, ahol az történt az elmúlt kilenc évben, hogy egy szélsőségesen centralizált, hierarchikus, személyes utasításokon alapuló szervezetet hoztak létre és (metaforikusan: jogi, anyagi értelemben) „lefegyverezték” azokat, akiknek az ellenállásától, szabadságvágyától a leginkább tartottak, és akik akadályt gördíthettek volna a felsőbb akarat megvalósulása elé. 

Ezzel pedig szerintem két alapvető baj van: egyrészt, hogy politikaellenes, hiszen a szabadságellenesség mindig politikaellenes. A kaszárnyapolitika számomra egy velejéig hamis ideál, amely a lehető legtávolabbra mutat a szabadságnak attól az eszményétől, amely szerint mindenki számára biztosítandó a politikai szabadság. Éppen ezért személyesen irtózom is tőle, és óva intenék mindenki mást is, akinek a szabadság bármennyire is fontos politikai érték, hogy ne áltassa magát azzal, hogy a jelenlegi magyarországi rendszer sikerének titka abban rejlene, hogy jobban rezonál az emberek vágyaira mint az elődje. Mert attól még alapjában véve szabadságellenes.

A másik, hogy ráadásul a kaszárnyapolitika a gyakorlatban működésképtelen is. Nem véletlen, hogy szinte sehol nem is nyers parancsszóval uralkodnak, hanem átláthatatlan különalkuk, egyéni kompromisszumok, privilégiumok, a formális előírások és a tényleges hatalomgyakorlás elkülönítése és más hasonló, a megszálló hadseregekre jellemző technikák révén. 

Van abban valami igazán (ha a „szórakoztatóan” kissé erős is lenne rá) abszurd, hogy az őszintén szuverenista, nacionalista magyar rezsim ugyanakkor hamisítatlan gyarmati adminisztrációként viselkedik.

Ez a másik ok, ami miatt nem hiszek abban, hogy a rezsimnek volna valamilyen titka, mélyebb tanulsága azon túl, hogy ügyesen manipulál embereket a saját fennmaradása érdekében. A gyarmati adminisztráció akkor is csak az, ami, ha sikeres és stabil. Elemi érdekük megtalálni azokat a kulcsszereplőket, akiknek a kiiktatása vagy különalkuk révén való kooptálása révén a társadalom túlnyomó része szemében elfogadhatóvá teszi az uralmukat, megtalálni azokat a propagandafogásokat, amelyek rezonálnak az alávetettek vágyaira, félelmeire.

Mindez kerülőúton és durván eltorzított formában persze, visszavezet a szabadság bizonyos szintjéhez, de a különbség eközött és egy valóban szabad politikai berendezkedés között nem mellékes, hanem lényegi:

az egyik engedményként ad meg némi szabadságot az uralom stabilitása érdekében, a másik legfeljebb engedményként fogadja el az szabadság korlátozását a stabilitás érdekében.

A hasonlóság a kétféle logika eredménye között néha megtévesztő lehet, de éppen ezért nem szabad bedőlnünk neki. 

Kiemelt kép: Pixabay.com
Olvass tovább!