Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A munkásosztály elárulása? Lexit és egyéb állatfajták…

Nemrég a Mércéhez tartozó baloldali blogon, a Balra Át-on  megjelent egy Weiler Vilmos tollából származó értekezés, mely szerint a brexit máig tartó következetes ellenzése, vagy egy esetleges második népszavazás támogatása a demokrácia semmibevétele és a munkásosztály elárulása. Afféle burzsoá liberális hóbort.

Az írás legnagyobb hibája az a feltételezés, hogy amennyiben valamit a munkásosztály vélt többsége egy népszavazáson eldönt, annak támogatása és végrehajtásának elősegítése kötelessége minden baloldalinak, függetlenül a referendum körülményeitől, illetve a döntés erkölcsi vonatkozásaitól és anyagi következményeitől. Aki nem kívánja végrehajtani ezt a posztimperialista lázálom szülte, és a xenofóbia, valamint nyilvánvaló hazugságok által győztessé hízlalt ostobaságot, az csak afféle Islington független kávéházainak mélyén az avokádós pirítóst fair trade vegán flat white-tal leöblítő, tornából felmentett ballib hipszter lehet, autentikus baloldali nem.

A szerző szerint a brexit Munkáspárton belüli ellenzői amolyan elitista relikviák a Blair-korszakból, akik nem kívánják a brit alsóbb osztályok valódi gazdasági érdekeit, illetve akaratát érvényre juttatni. Nade tényleg a munkásosztály elárulása és a demokrácia semmibevétele, ha egy nem ügydöntő népszavazás eredményét a parlament visszaküldi megfontolásra, illetve tisztázásra? Annak tudatában, hogy a kampányfinanszírozás szabályait semmibe vevő győztes népszavazási kampányt nyilvánvaló hazugságokra, xenofóbiára és big data alapú manipulációra építették, és kétes hátterű oligarchák finanszírozták, ez egyáltalán nem egyértelmű.

A megállapodás nélküli brexit várható gazdasági következményei (például élelmiszer-árrobbanás, gyógyszerhiány stb.) pont a munkásosztályt és a prekariátust érinthetik a legsúlyosabban, miközben a részben a Brexit és a Tory párt mögött álló „úri” réteg tagjai a legnagyobb felfordulás esetén is különösebb megrázkódtatás nélkül visszahúzódhatnak tágas vadászkastélyaikba rókákat gyilkolászni, vagy egyéb barbár szokásaiknak hódolni.

Ha az emberek ráébrednek, hogy becsapták őket, akkor egy demokráciában joguk van felülvizsgálni a korábban hozott döntést.

Az ügyben új fejlemény egyébként, hogy a kemény brexit elkerülésének, Boris Johnson megbuktatásának és egy új népszavazásnak nem Corbyn, hanem a korábban legradikálisabban a maradás mellett kampányoló Liberális Demokraták lettek a kerékkötői, ugyanis inkább hagyják végbemenni a kemény brexitet, mint hogy Jeremy Corbynt akár egy kéthetes ideiglenes kormányzás idejére is a Downing Street közelébe engedjék. Ez persze nem igazán meglepő azok után, hogy korábban éveken át koalíciós partnerként asszisztáltak David Cameron és George Osborne népnyúzó megszorítópolitikájához, amiről nem túlzás azt állítani, hogy közvetetten magáért a brexitért és a körülötte elszabaduló társadalmi indulatokért is felelőssé tehető.

Weiler szerint a munkásosztály többsége, beleértve a munkásosztálybeli Labour szavazókat is,  a brexitre szavazott, ergo ellenezni a brexitet egyenlő a munkásosztály akaratának ellenzésével. Ha részletesebben megnézzük a szavazatmegoszlás demográfiai adatait, és egy pillantást vetünk a kilépést támogató kampány arcaira, finanszírozóira és médiaoligarcháira, máris árnyaltabbá válik a kép.

A népszavazás eredményéhez nagyban hozzájárultak az olyan, akár egy James Bond film karosszékben ördögi vigyorral macskát simogató főgonoszával is könnyen összetéveszthető médiabárók, mint például Rupert Murdoch, és olyan orgánumok, mint például a The Sun és a Daily Mail. Utóbbi ma a román vendégmunkások ellen hergel a legbizarrabb címlapokkal, de a második világháborút megelőző időszakban például a kontinensről menekülő zsidóktól féltette az országot, miközben a náci Németország ártatlanságát bizonygatta. A lapot ma is az anno a fasiszta Sir Oswald Mosley-t támogató Lord Rothermere (igen, az a Rothermer, akinek emléket állít a Szabó Ervin Könyvtár előtt éktelenkedő „Magyar Igazság Kútja”, és akit a mai napig szentként tisztelnek mifelénk egyesek a Horthy-féle revíziós törekvések támogatásáért) ükunokája birtokolja. A brit szélsőjobboldali szennysajtó (hogy TGM-i szófordulattal éljek) ugyan már évek óta hergelt a kelet-európaiak és egyéb bevándorlók ellen, de a népszavazási kampány hajrájában kapcsolt csak igazán hisztérikus üzemmódba. Ez a sajtó, kiváltképp a The Sun amúgy a Habony-médiák modelljéül is szolgálhatott, különösen az a módszer, ahogy a xenofób hisztériakeltő tartalom rendre egy csöcs és egy celebpletyka közé ékelődik be.

Igaz ugyan, hogy London központi kerületeiben és olyan jómódú városokban, mint Oxford, Brighton vagy Bristol nagyobb arányban szavaztak a maradásra, mint a Thatcher-éra alatt gazdaságilag marginalizált Észak-Anglia következetesen a Labourre szavazó  iparvárosaiban, de a maradást támogató szavazatok legnagyobb aránya (Gibraltáron kívül) nem a fényűzésről híres nyugat-londoni Kensington és Chelsea, hanem a növekvő számú középosztálybeli lakos mellett nagyszámú alacsony jövedelmű fekete szavazót is magába foglaló dél-londoni Lambeth-ben volt, ahol a népszavazás idején ezen cikk szerzője is kampányolt a maradás mellett két szójatejes cafe latte felhörpintése között.

És igaz ugyan, hogy a nagyobb jövedelműek, illetve magasabb iskolai végzettségűek nagyobb arányban szavaztak a maradás mellett, de szembetűnő az is, hogy a nem fehér lakosság osztályhelyzettől függetlenül nagyrészt elutasította a brexitet, ami nem csoda, hiszen a kilépést támogató kampány meghatározó eleme volt a hol burkolt, hol nyílt rasszizmus és a kelet-európaiakkal szembeni xenofóbia, gondoljunk csak Nigel Farage migráncsáradatot vizionáló és habonyi gátlástalanságot sugárzó „breaking point” feliratú plakátjaira.

A kilépést támogató kampány időnként protofasiszta hangulatú megnyilatkozásai után nem csoda, hogy a maradás támogatása mellett döntött az összes etnikai, vallási és szexuális kisebbség, valamint a nők többsége is.

Ez az arány különösen magas a feketék, a muzulmánok, a zsidók és az LMBT+ szavazók körében.

Ezen csoportok tagjainak aggodalmait igazolni látszik, hogy a győztes népszavazás energizálta a szélsőjobboldalt és szabadjára engedte a fehér brit lakosság egy részének legaljasabb ösztöneit. A népszavazást követő időszakban ugyanis hirtelen nagyon megemelkedett a gyűlöletbűncselekmények száma szinte minden kisebbséggel szemben. Vandalizmus áldozata lett például egy lengyel kulturális központ, sokakat atrocitás ért, amiért az anyanyelvükön mertek beszélni, de olyan esetről is tudunk, amikor egy német nyugdíjas házát ürülékkel dobálták meg saját szomszédai, hogy távozzon az országból.

A fiatal szavazók szintén egységesen utasították el a kilépést. Itt fontos megjegyezni, hogy Európa nyugati felén belül az Egyesült Királyságban szabadultak el talán a legjobban a generációk közötti egyenlőtlenségek, a fiatalok kárára. Az sem mindegy, hogy ki szavazhatott egyáltalán, vagyis a demokráciában kit tekintünk a démosz részének. A 16 és 18 év közötti szavazók, akiknek egyébként a legtöbbet kell a döntés következményeivel élniük, és akik például a skót függetlenségi népszavazáson részt vehettek, nem szavazhattak. Az országban élő más EU tagországból érkezett nem brit állampolgárokat szintén kirekesztették a démoszból, annak ellenére, hogy az ő életüket különösen nagy mértékben befolyásolja a népszavazás kimenetele és szintén szavazhattak a skót függetlenségi népszavazáson. Ezzel szemben a volt brit gyarmatokat tömörítő Nemzetközösség állampolgárai például szavazhattak, aminek fényében különösen értelmetlennek tűnik a különbségtétel. Ha csak ez a két kirekesztett csoport a nép részét képezhette volna, szinte garantált lett volna a maradáspárti tábor győzelme.

A Balra Át cikk többek között azt is állítja, hogy mára a kemény brexit hívei kerültek többségbe, amit igazol Boris Johnson miniszterelnöksége és a Brexit Párt győzelme az EP-választásokon. Ez több ponton sántít.

Johnsont nem az ország, hanem az azon belül szélsőséges kisebbségnek számító konzervatív párt tagsága választotta meg, és a Brexit Párt első lett ugyan az EP választásokon, de összesen többen szavaztak a brexitet ellenző pártokra, csak többfelé osztódtak ezek a szavazatok.

A megegyezés nélküli brexit hívei pedig olyannyira nincsenek többségben, hogy több idei közvéleménykutatás arra jutott, egy második népszavazáson magasan a maradás kerülne többségbe.

Az is kérdéses, hogy egyáltalán milyen választói felhatalmazás áll a kemény brexit mögött, különösen annak figyelembevételével, hogy maga Nigel Farage hozta fel többször is Norvégia példáját, amikor azt bizonygatta, hogy az EU-n kívül is van élet, most mégis elutasítja a „norvég modellt”, mivel az EGT tagság, vagy a Svájchoz hasonló megállapodás nem teszi lehetővé az ország minden bajáért vádolt kelet-európai munkások kiszorítását.

Weiler szerint a Munkáspárton belüli liberálisok rákényszerítették az EU-kritikus Corbynt, hogy semmibe véve a népszuverenitás elvét és a munkásosztály akaratát, támogasson egy második népszavazást. Ezzel az állítással is több probléma is van.

Mára egyértelművé vált, hogy a brexitkampány hazug ígéreteit az azokat hangoztatók sem gondolták egy percig sem komolyan, valamint az is, hogy megsértették a kampányfinanszírozás szabályait, így egy második népszavazás a népszuverenitás elvének megerősítése, nem pedig semmibevétele. A szélsőjobboldali médiabárók és a Cambridge Analytica kifinomult módszerei által szisztematikusan félrevezetett embereknek joguk van meggondolni magukat, különösen egy olyan kérdésben, ami évtizedekre határozhatja meg az országuk és a kontinens jövőjét.

Igaz ugyan, hogy a kilépést ellenzők közül a liberálisok tűntek eddig a leghangosabbnak, egyszerűen nem igaz, hogy ne lennének fontos baloldali érvek a brexit ellenzése mellett. A szerző mindenkit az urbánus-liberális jelzővel bélyegez meg, aki következetesen szembeszáll az Anglián és Walesen (mert Skócia például nem kér ebből) végigsöprő és az „úri” vagy „posh” elit által saját gazdasági és politikai érdekeinek a munkássággal szembeni érvényre juttatásának érdekében tudatosan szított nacionalista, xenofób és rasszista radikalizációval.

Egy olyan réteget nevez a munkásság ellenségének, amely valójában semmiféle komoly hatalommal nem rendelkezik és ugyan relatív anyagi jólétben él, de bevétele nem feltétlenül származik tőkejövedelemből, tehát elitnek sem nevezhető. Ezt a réteget, és különösen annak vélt vagy valós kulturális sajátosságait (kerékpár, bioételek, drága kávé, kézműves sör, vegánság, százféle nemi identitás, értelmetlen posztmodern szemléletű posztgraduális képzések humán tudományokban és egyéb jóléti hóbortok)  a szélsőjobboldal is előszeretettel veszi célba, hogy ezzel helyettesítse az osztálykülönbségekre történő valódi reflexiót.

Naiv illúzió a brexit baloldali támogatói részéről azt várni, hogy a neoliberális birodalom uralma alól felszabadulva a munkásosztály sorsa majd varázsütésre jobbra fordul. Egyelőre épp ennek ellenkezője látszik valószínűnek. A mind gazdasági, mind társadalmi kérdésekben egyre inkább a szélsőjobboldal felé tolódó Konzervatív Párt által levezényelt kemény brexit arra fog lehetőséget kínálni az ország valódi (nem kávéfogyasztásban mért) elitjének, hogy a gazdaság és a munkaerőpiac totális deregulációját hajtsa végre, miközben felszámolja a szociális szféra maradékát, hogy további adócsökkentéssel jutalmazza a gazdagokat lojalitásukért.

A hatalomért bármire képes cinikus hazudozó, Boris Johnson már többször egyértelművé tette, hogy azzal kívánja „kompetitívvé” tenni a brit gazdaságot, hogy a környezetvédelmi, munkajogi, pénzügyi, élelmiszer- és fogyasztóvédelmi szabályozásokat még a neoliberális EU által megkövetelt szintnél is alacsonyabbra redukálja, valamint kiszolgáltatja az ország élelmiszerpiacát és egészségügyét a Trump Amerikájából érkező óriáscégek profitéhségének. Ennek a folyamatnak a végállomása egy adóparadicsom, ahol a világ bűnözői és zsarnokai biztonságban tudhatják a pénzüket, de persze ebből is csak a legkiváltságosabb fognak profitálni.

A hatalomban lévő Tory szélsőjobb brexitvíziója nem más, mint a javak újabb felfelé történő redisztribúciója. Következménye, hogy a tőke egyre nagyobb mértékben zsákmányolhatja majd ki a munkásokat.

Az alsóbb rétegeket, akiknek előreláthatóan tovább fog romlani az életszínvonala, majd megpróbálják néhány, az új szabályok értelmében illegálisan az országban tartózkodó román eperszedő látványos bilincsbe verésével kiengesztelni.

Amikor az EU-ellenes baloldal (itt már nem közvetlenül a cikkel vitatkozok) azzal próbálja aláásni az Európai Unió létjogosultságát, hogy az annak intézményeit jelenleg valóban átható neoliberális hegemóniát jogos kritikával illeti, csak arról feledkezik meg, hogy ugyanez a hegemónia a nemzeti kormányokat is áthatja, sőt Westminsterben és Budapesten még szélsőségesebb formát is ölt, mint Brüsszelben. A kritika ugyan jogos, de mintha szemellenzőt viselnének.

Ezen nézet képviselői ignorálják azt a nem elhanyagolható kérdést, hogy ha Brüsszel neoliberalizmusából következik az EU-ellenesség, akkor a szintén neoliberális nemzeti kormányok, illetve nemzetállamok létjogosultságát miért nem ássa alá ugyanez a tény? Továbbá, ha igaz is, hogy a közös piac négy szabadsága (tőke, munkaerő, javak és szolgáltatások szabad áramlása) csupán arra szolgál, hogy a centrumországok erőforrásokat vonjanak el a perifériáról (pl. a Magyarország és Németország közötti egyenlőtlen „félgyarmati” gazdasági viszony keretében), és ez aláássa az EU létjogosultságát, akkor miért nem ássa alá például a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Budapest közötti hasonlóan kizsákmányoló viszony a magyar nemzetállam legitimitását?

Mindenhol, ahol politikai hatalom összpontosul, lehetőség nyílik az erőszakra és az abúzusra. A konzisztens baloldali politikának tehát nem kell letenni a garast egyik vagy másik hatalmi centrum, vagy intézményi struktúra mellett, hanem ellenezni kell a népnyúzó megszorítópolitikát. Akkor is, amikor az EU erőlteti azt a görög népre, és akkor is, amikor a magyar elit húz le még egy bőrt a magyar munkásságról egy-egy újabb stadion kedvéért.

Ugyanúgy fel kell lépnie a rasszista deportálások és határmenti erőszak ellen függetlenül attól, hogy azokat a Frontex, vagy Orbán határvadászai hajtják végre.

Ugyan a baloldaliság önmagában nem ad választ arra a kérdésre, hogy a szuverenitás melyik szinten helyezkedjen el, józan ésszel belátható, hogy korunk globális problémáira (pl. közelgő klímakatasztrófa) a nagyobb struktúrák keretein belül könnyebb működőképes, és a többség érdekeit szolgáló intézkedéseket hozni. Az ideális helyzet nyilván a demokratikus szocialista autonóm közösségek csillagközi föderációja lenne, de rövid és középtávon még mindig úgy tűnik, hogy az EU a legjobb rendelkezésre álló eszköz a régiónkban például a lefelé tartó bérszabályozási- és adóverseny mérséklésére.

Ha a tisztelt olvasó eddig velem maradt, akkor most, ha megengedi, rátérnék a lényegre. Bár a fentebbi passzusokban reflektáltam egy cikk tévedéseire, illetve általam helytelennek tartott demokráciafelfogására és helyzetértékelésére, a legfontosabb kérdés mégsem az, hogy ezekben a technikai apróságokban kinek van igaza. A valódi törésvonal értékrendbeli, a tisztázandó kérdés pedig az, hogy a baloldal, beleértve a valódi magyar baloldalt, kitart-e internacionalista és univerzalista hagyományai mellett, vagy elvtelen alkut kötve a hatalomért/politikai relevanciáért elfogadja az autoriter jobboldal rasszista diskurzusa által konstruált kereteket.

Tud-e ma a baloldal következetes ellenfele lenni a nacionalizmusnak, illetve kitart-e internacionalizmusa mellett? Sajnos Európa-szerte aggasztó jelek mutatnak abba az irányba, hogy nem, gondoljunk csak a dán szocdemek jobbról előzésére, a Die Linke Sahra Wagenknechtjének (azóta visszavonulót fújó) bevándorlásellenes „aufstehen” néven futó kezdeményezésére, Corbyn maszatolására brexit-ügyben, vagy Mélenchon baloldali nacionalizmusára. Mifelénk leginkább a néha egy-egy laza sorosozástól sem visszariadó Schiffer András, valamint a bevándorlásellenes propagandanépszavazáson a rasszista opcióra szavazó Ungár Péter képviselik ezt a vonalat. Ezen irányzat legproblematikusabb állásfoglalásai többek között, hogy a tőke eszközének tünteti fel marginalizált csoportok emancipációs törekvéseit, valamint kultúrimperializmussal vádolja a progresszív NGO-kat (utóbbi motívum Kiss Viktor elemzéseiben is feltűnik).

Ahogy azt TGM az EP-választás kapcsán kifejtette, az ilyen baloldaltól elfordulnak azok, akik számára az etnicizmus/rasszizmus kérlelhetetlen ellenzése nem alku kérdése. Szerény véleményem a kérdésben az, hogy amennyiben a baloldal csak az időközben a mainstreambe kerülő nativista, etnicista, illetve rasszista értelmezési keretek között tud politikai tényező maradni, vagy az államhatalom közelébe kerülni, akkor ilyen áron inkább ne maradjon politikai tényező és ne vegye át az államhatalmat. Így maximum újabb szégyenfoltként kerülhetne be a munkásmozgalom már eleve terhelt történelmébe azáltal például, hogy ahogy Schiffer fogalmaz, „a helyi közösségi identitások fennmaradása” érdekében asszisztál az éheztetéshez és a vízbefojtáshoz, mondván, a bevándorlás amúgy is a tőkések érdeke.

Csak nehogy a végén túl nagy teret engedjünk az olyan, a tőke által könnyen felhasználható „érzelemalapú” politizálásnak, mint hogy megütközünk egy-egy partra vetett gyermektetem látványán. Csak higgadtan kérem szépen.

A kérdést talán már tárgytalanná tette a nacionalizmussal elvtelen alkut kötő „baloldali populizmus” leszereplése az EP-választásokon. Ha azonban a valódi magyar baloldal, illetve az európai baloldal nem hajlandó a nacionalizmus kérlelhetetlen, valamint a poszt- és neofasizmusok megbízható ellensége lenni, akkor én a többi hipszterhez csatlakozva, köszönöm szépen, nem kívánom ezen politikai tendenciák részét képezni.

És bár rémisztő az ezen opciók közül való kényszerű választás lehetősége, de inkább támogatnék olyan polgári erőket, amik a társadalmat szétfeszítő ellentétekről ugyan nem vesznek tudomást, de legalább erőfeszítéseikkel pár évvel elodázhatják annak a jelenleg reális alternatíváihoz képest még mindig viszonylag sok embernek viszonylagos szabadságot biztosító európai rendnek az összeomlását, amiben még mindig úgy-ahogy lehet és szabad élni a magamfajtának. Aztán majd ránk omlik az egész.

Olvass tovább!