Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Tusványosi beszéd: akarunk-e illiberális közösségben élni?

A magyar miniszterelnök idei tusványosi beszédében ismét össze-visszabeszélt. Ennek a viszonylag apatikusra és elvontra sikerült, öregurasan elnyújtott Facebook-bejegyzésre emlékeztető gondolatmenetnek nem is lenne értelme különösebb figyelmet szentelni – elvégre most még a politikai ellenfelek nyílt megfenyegetése is nagyrészt elmaradt –, ha az előadás idén nem emelkedett volna sajátosan filozófiai magasságokba.

Ebben a szedett-vetett beszédben a kormányfő ugyanis felvázol egy bizonyos elképzelést, amelyet hunyorítva akár egy telivér politikafilozófiai nézetnek is nevezhetnénk – egy elképzelést arról, hogy a társadalomnak miként kellene kinéznie, az őt alkotó és fenntartó intézményeknek mi a funkciója és mikor működnek jól.

Ez az elképzelés pedig figyelemre érdemes.

Nem azért, mintha ez Orbán Viktor személyes meggyőződése volna – nem hiszem, hogy efféle opportunistáknak vannak ilyen meggyőződései – hanem mert ez a kép sokak számára talán elfogadhatónak, mi több, egyenesen vonzónak tűnhet. Érdemes megértenünk, hogy miért tűnhet vonzónak, mi vele a baj és mit állíthatunk a helyébe.

Miért foglalkozunk ezzel?

Aki az idei beszédből a kormány politikai víziójára szeretne következtetni, esetleg megérteni azokat a mélyebb értékeket, amelyek a kormánypárt politikáját mozgatják és amelyek valamelyest magyarázattal szolgálhatnak az elmúlt majdnem tíz év politikai fejleményeire – nos, aki erre vágyik, rossz úton jár. A tusványosi beszéd és a hozzá hasonló ideológiai kinyilatkoztatások a kormányzat részéről nem többek politikai díszletépítésnél.

Mindez kényszeredett erőlködés, hogy valamilyen módon politikai programként tálalják az ország totális privatizálását és rendpárti megfegyelmezését.

Szinte érezni, milyen kelletlenül állnak fel ilyenkor a Fidesz politikusai az íróasztal mellől, hogy félbeszakítsák az ország kiosztását a személyes klientúrának és a német autóiparnak, hogy valamilyen langyos politikai hőseposzba foglalják mindazt a gyalázatot, amelyet ezzel az országgal szemben elkövettek. Látszik viszont, hogy sok kedvük ehhez nincs, sok energiát, szellemi teljesítményt nem tudnak és nem is akarnak belefektetni.

Egyesek talán perverz élvezetet találnak az efféle beszédek ízekre szedésében, minden egyes tárgyi tévedés, ellenmondás kibontásában, ama tudat megerősítésének, hogy legalább nem észkombájnok fosztanak meg minket minden nap a szabadságunktól és emberi méltóságunktól. Ezt – megmondom őszintén – néhanapján én is tudom élvezni. Nagyon tetszett például, hogy a miniszterelnök szerint nem csak az aranyszabályt kell az embernek követni – azaz ne tegye mással, amit nem szeretné, hogy vele tegyenek –, de egyenesen kötelessége mással tenni, amit szeretné, hogy vele tegyenek. Feltehetően az előadó nem gondolta végig, mit követelne meg ez a szado-mazo szubkultúra tagjaitól.

Ennek azonban – bármilyen szórakoztató is – sok értelme nincs. Miért foglalkozunk akkor mégis ezzel a beszéddel? Azért, mert a benne felvázolt társadalom- és politikakép – úgy gondolom – egy megvitatásra, de legalábbis megértésre érdemes elképzelés, amely azt hiszem sok honfitársunk mély meggyőződéseivel és elképzeléseivel rezonálhat. Mi pontosan ez a kép?

Az illiberalizmus filozófiája

A miniszterelnök beszédéből a következő politikafilozófiai elképzelés bontakozott ki: Magyarországon létrejött egy illiberális, azaz kereszténydemokrata állam, amely alapvető jellemvonásait és működésmódját tekintve eltér a liberális demokráciáktól.

Eltérően egy liberális demokráciától az illiberális állam nem arra törekszik, hogy biztosítsa az állampolgárok egyéni szabadságát, megvalósítsa a javak igazságos elosztását és egyenlő viszonyokat teremtsen az állampolgárok között, így biztosítva, hogy az állam fennhatósága alatt mindenki élheti a saját életét anélkül, hogy tartania kellene attól, hogy akár más egyének, akár intézmények részéről méltánytalanság éri, vagy igazságtalan hátrányokat szenved. Ehelyett az illiberális demokrácia az egyéni szabadságot mindösszesen annyiban védi, amennyiben az nem kerül szembe a közösség érdekeivel.

E közösséget és az ő érdekeit a kormányfő – bizonyos súlyosan félreértett demokratikus meggyőződésektől vezérelve – az úgynevezett többséggel azonosítja – pedig hát a demokrácia nem a többség uralma, hanem a nép uralma.

Mégis, e felfogás szerint a mindenkori többségnek joga van kijelölni azokat az erkölcsi értékeket, cselekvésmódokat, meggyőződéseket és életformákat, amelyeket a többinél magasabb rendűnek gondol, az állam feladata pedig az, hogy ezeket az életformákat, cselekvésmódokat előmozdítsa és támogassa (kikényszerítse? – ez nem derül ki). Röviden: az illiberális demokráciában az egyéni önrendelkezés határait a többségi önrendelkezés jelöli ki és nem fordítva.

Mindez fontos következményekkel jár a nemzetközi politikára nézve is: amennyiben a közösségi (többségi) önrendelkezés feltétlen politikai értékkel bír, úgy a közösségi önrendelkezésbe való bárminemű beavatkozás – különféle jelentések firkálása, hetes cikkelyek, miegymás – a népszuverenitás elvével szembeni bűntett. A „liberális internacionalizmussal” szemben szuverén demokrácia – ahogy ezt Oroszországban hívják.

Ha jobban belegondolunk, mindez sokak számára igen vonzó lehet: demokratikus (többségi) uralom, önrendelkezés, szuverenitás – mi ebben a rossz?

Ha nem tudnánk, mit és mikor olvasunk, a beszéd nyomán egy olyan politikakép alakulhat ki bennünk, melynek eszménye az egymástól független, és egymással szemben szabad, önrendelkező, közösségelvű, hazaszerető, erkölcsi egységben élő politikai közösségek világa, melyben minden nemzet a maga kertjének ápolásán serénykedik, a maga nemzeti sajátosságainak és értékrendjének megfelelően kultiválja az erényt és mozdítja elő a jólétet.

Ha nem tudnánk, hogy a nemzeti önrendelkezés jelszava mögött a magyar állampolgárok mindenféle önrendelkezéstől, demokratikus érdekérvényesítéstől való megfosztása áll, az ország kiárusítása úgy hazai, mint nemzetközi gazdasági eliteknek, hogy „a nemzet kertje” határán menekülteket éheztetünk, hogy a közösségi érdeknek az egyéni érdek elé helyezése a szociális háló leépítésében, az egészségügy szétrohasztásában, a hajléktalanok terrorizálásában ölt testet – ha mindezt nem tudnánk, még akár egyet is érthetnénk ezzel az elképzeléssel.

Elvégre nem kel-e ki nemcsak a józan ész és a jóérzés, de maga a baloldal is a nemzetközi nagyvállalatok és nemzetek feletti intézmények gyarmatosító, imperialista magatartása ellen – amit a miniszterelnök is felemleget? Nem igyekszik a baloldali is a többség névben fellépni a csupán saját érdeküket szem előtt tartó elitkisebbségekkel szemben? Nem hangsúlyozza-e a baloldal is épp úgy a liberális individualizmus kritikáját és a közösségek szerepét? Nem ért-e egyet a baloldal a miniszterelnök állításával, miszerint a liberalizmus égisze alatt minden emberi kapcsolat az üzleti tranzakció formáját ölti, kiüresedik, absztrakttá és gyökértelenné válik, míg a minket a valóságos élethez kötő közösségi szálak elhalnak?

Meglehet, a miniszterelnöki filozófia számára e közösségeket a nemzet és az egyház jelöli ki, de ha ettől elvonatkoztatunk, ugyan mi olyan szörnyű azokban a gondolatokban, amelyet a miniszterelnök megfogalmaz?

Vajon az a legnagyobb baj azzal, amit mond, hogy ő maga nem tartja magát a maga által megfogalmazott elvekhez?

A kormányfő által is hangoztatott közösségelvűség a modern, elidegenedett, atomizált világ hidegével és magányával szemben a múlttal, a földdel, a közösséggel való szerves kapcsolat, a nemzet meleg anyaölébe való visszafogadás lehetőségét mutatja fel – esélyt ad, hogy ne legyünk egyedül; hogy leszálljunk a történelem ki tudja hová robogó expresszvonatáról, és tábort rakjunk a magunk kedve és elhatározása szerint. Azt ígéri, hogy a világ majd összezsugorodik, a benne lakók pedig a „mi”, a többség – hisz a többségnek mi magunk mindig tagjai vagyunk… ugye? – erkölcsei, értékítéletei, ízlése szerint vezetik majd életüket, nem feltűnősködnek és különcködnek öncélúan, hanem egymásért – következésképp: értünk is élnek majd, és mi értük.

A közösségelvű politika visszája

A társiasság ezen utópiáját mélyről jövő emberi érzések és szükségletek táplálják – megértem őket. Ha volt, aki ezeknek a nézeteknek őszintén tapsolt a miniszterelnök beszéde alatt – meg tudom érteni, hogy miért tette.

Mégis, ezek az elképzelések hibásak és veszélyesek. Két okból állíthatjuk ezt.

Az egyik: napjainkban a világ egésze olyan kihívásokkal néz szembe – klímaváltozás, fokozódó globális egyenlőtlenségek, mindinkább válságra hajlamos globális gazdaság –, amelyek megkövetelik, hogy kilépjünk biztonságos nemzetállami-kulturális közösségeink határai közül és másokkal együttműködve találjunk megoldásokat olyan problémákra, amelyek nem csak a saját közösségünket, de közösségek közösségeit és az emberiség egészét is érintik. Nem követelhetjük, hogy mindenki hagyjon minket békében és művelje a saját kertjét, mert mindannyiunk kertjeit elönti majd a közeledő árhullám és együtt kell gátakat emelnünk.

A másik, hogy még ha ilyen fajta kihívások nem is állnának előttünk, akkor sem lenne okunk, hogy kívánatosnak tartsuk a miniszterelnök által felvázolt társadalomképet. Hogy megértsük, miért, tegyünk egy lépést hátra. A liberalizmus egyik gyakori – jóllehet, vitatott megalapozottságú – kritikája a következőképpen foglalható össze: a liberalizmus arra az elképzelésre épül, hogy éles határ húzható a köz- és a magánszféra közt, a közférában történő minden cselekvés törekvés egyedül legitim célja pedig csakis a magánszféra védelme lehet, az, hogy lehetővé tegye az egyes ember számára, hogy a saját privát életében az állam és a többi állampolgár beavatkozásától minél inkább mentesen úgy élhesse az életét, ahogyan akarja.

A valóságban azonban minden törekvés, amely ilyen módon a privátszféra védelmére irányul, pusztán csak kaput nyit az egyén más egyén(ek) fölötti korlátlan magánhatalma számára: a valóságban a beavatkozástól mentes privát szféra nem az önmeghatározás és a boldogság keresésének lehetőségét védi, hanem a bántalmazó családapák jogát, hogy zárt ajtók mögött kegyetlenkedhessenek a nekik kiszolgáltatottakkal; pénzéhes üzletemberek jogát, hogy amint alkalmazottaik átlépik a munkahely küszöbét, bárki beleszólása nélkül zsigerelhessék ki őket és így tovább.

Egy hasonló kritika fogalmazható meg a fent ismertetett közösségelvű elképzelésekkel szemben is. Bár úgy tűnhet, hogy a „liberális individualizmus” megannyi kárát a közösséghez való visszatérés, a közösségi lét felértékelése, a közösségi létnek az egyéni érdek elé helyezése oldhatja meg, a valóság ezzel szemben az, hogy ez a fajta közösségelvűség épp úgy a puszta elnyomás eszközévé válhat, mint a patologikus individualizmus.

A valóságban az egyéni érdek alárendelése a közösségi érdeknek nem gyógyír az atomizált társadalomban kórosan jelentkező elidegenedésre, hanem csupán alkalom az egyéni függőség és kiszolgáltatottság növelésére, a kizsákmányolást lehetővé tévő hatalmi és státusbeli hierarchiák bebetonozására.

Az önrendelkező, gyökértelen, nemzetek feletti erőktől független, önfenntartó politikai közösség képzete pedig pusztán ránk zárja a lakásajtót, hogy mögötte az úgynevezett többség, vagy a nevében fellépő emberek épp úgy azt tegyenek velünk, mint egy bántalmazó apa a családjával a nagyszoba meghitt melegében.

Ha az elidegenedés és elmagányosodás kihívására a válasz a közösségekben rejlik, akkor csakis olyan közösségekben, amelyek éppenséggel az őket alkotó egyénekért mint egyénekért dolgoznak; amelyek nem követelik meg, hogy alárendeljem a saját érdekeimet az úgynevezett közösség érdekeinek – mintha a közösség valami egyéb lenne, mint az azt alkotó embersokaság –, hanem ellenkezőleg, amelyek az őket alkotó emberek közti viszonyt oly módon rendezik be, hogy ki-ki egyéni érdekeit a többiekkel együttműködésben, másokkal szolidaritásban mozdítsa elő, mégis megmaradva elkülönültnek, sajátosnak.

A világ idegenségét olyan közösségek számolják fel, amelyek lehetővé teszik az egyén mindenoldalú kiteljesedését, azonban nem mint a többiektől elkülönült, másokra rá nem szoruló atomizált individuum, hanem mint mások segítségére és együttműködésére rászoruló, a saját terveit és vágyait másokkal kooperációban, közös cselekvésben teljesíteni tudó ember, aki azonban a politikai közösségben ezért nem kiszolgáltatott, hanem ellenkezőleg, bízhat a többiek szolidaritásában és segítségében – akkor is, ha nem tartozik az úgynevezett „többséghez”, ha életvitele, világnézete, meggyőződései elütnek attól, amit a közösség tagjainak nagy része el talál fogadni; hisz egy ilyen közösség nem a többségért, hanem mindenkiért van.

Ezt jól megmondtuk

Persze nem sokra megyünk azzal, hogy ezt most így végig gondoltuk. A NER nem fog összedőlni saját ideológiai ellentmondásai súlya alatt. Hiába mutatunk rá, hogy a miniszterelnök hibás elveket hirdet, és ezekhez az elvekhez még csak nem is tartja magát – mindez jottányit sem változtat a fennálló helyzeten. Akkor mégis miért, miért törődjünk mindezzel?

Egyrészt azért, mert a gondolkodás és különösen a másként gondolkodás szabadsága még egyike annak a kevés dolognak, ami megmaradt nekünk ebben a nyomorult országban.

Másrészt, ha jobban megfontoljuk, ez nem is olyan kevés. Hisz – ahogy Rosa Luxemburg mondta – a szabadság mindig a másként gondolkodás szabadsága, s amellett még ha igaz is, hogy a gondolkodás és az ész önmagában nem képes tettre indítani az embert, az is igaz, hogy gondolatok és elképzelések nélkül nincsen cselekvés sem, hisz ezek nélkül sohasem válaszolhatunk a kérdésre: ugyan miért, minek az érdekében cselekednénk, mit akarunk elérni.

Nem állítom, hogy a miniszterelnök agymenésein való merengés a legjobb kiindulópontja egy jobb és igazságosabb Magyarországról és világról szóló politikai eszmefuttatáshoz. De alkalom a gondolkodásra, amelyet – ha lehet – ugyan miért ne ragadnánk meg. Ugyan miért ne gondolkodnánk minden pillanatban nem csak azon, hogy ami van – úgy Magyarországon, mint a világban – miért rettenetes, igazságtalan és elviselhetetlen, de azon is, hogy ehelyett milyen világot, milyen országot, milyen társadalmat, milyen közösséget szeretnénk?

Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd
Olvass tovább!