Ursula von der Leyen, Merkel európai hagyatéka

A Daciát szokás volt Ceaușescu bosszújának nevezni, és ugyan teljesen eltérő konnotációval, de ugyanez jut eszembe az Európai Bizottság új elnökéről, Ursula von der Leyenről: látom esélyét annak, hogy ő lesz Merkel bosszúja azokkal szemben, akik Európa szétzilálására törekednek. Ha ez az elvárás beigazolódik, akkor egyúttal ez lesz Merkel egyik legfontosabb politikai hagyatéka is. Innen nézve nem kis iróniával bír az tény, hogy úgy tűnik: a Fidesz szavazata nélkül nem lett volna von der Leyen a Bizottság elnöke.

Strasbourg, 2019. július 16.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság (EB) elnöki posztjának várományosa beszédet mond az Európai Parlament (EP) plenáris ülésén Strasbourgban 2019. július 16-én.
MTI/Koszticsák Szilárd

Végigkövethette az olvasó, hogy az eredeti jobbközép csúcsjelölt Manfred Weber és Orbán Viktor között helyreállíthatatlanul megromlott a személyes kapcsolat, miután Weber is újra és újra azt tapasztalhatta, hogy Orbán folyamatosan képes teljesen mást mondani neki, mint amit aztán valójában tesz. Ettől függetlenül: a simulékony, végletekig konfliktuskerülő brüsszeli bürokrata-politikus jó eséllyel nem csak rugalmasabb lett volna az Orbán-kormány jogállami ámokfutásával szemben, hanem közismerten több ideológiai kérdésben is sokkal közelebb állt a Fideszhez. Azzal a lényeges különbséggel, hogy minden rugalmasságával együtt végeredményben demokrata és elkötelezett az európai projekt mellett. Von der Leyen nem kevésbé demokrata és Európa-párti, minden egyéb kérdésben viszont jóval távolabb áll a Fidesztől, mint Weber.

A politikusokat nehéz igazán megismerni, legjobb esetben is csak vékony szeletet látunk belőlük, ennek alapján kell megítélni őket. Ráadásul többnyire nem szabadon, saját meggyőződéseik és belátásuk szerint cselekednek – különösen a legfontosabb politikai szereplők hatalmas és sokoldalú nyomásnak vannak kitéve, amelyektől ritkán tudják teljesen függetleníteni magukat.

Nehéz pozícióból

Ez a kiszámíthatatlanság Ursula von der Leyenre is igaz, nem utolsósorban azért, mert az Európai Bizottság elnökénél kevés politikusnak kell sokrétűbb nyomásnak megfelelnie: meg kell próbálni egyensúlyozni a saját Bizottsága (valamint az az alá dolgozó befolyásos brüsszeli bürokrácia), a kormányfőket tömörítő Európai Tanács és nem utolsósorban a nagyobb szerepre vágyó Európai Parlament között. Ezért eddig általában olyan emberek nyerték el ezt a pozíciót, akik jól tudtak egyensúlyozni, minimalista kompromisszumokat kialkudni és főleg csendben háttérben meghúzódni. A ritka, nagyszabású európai dobásoknál a kormányfők vitték a prímet a kommunikációban.

Egy ahhoz illő demokratikus rendszeren belül én is a konszenzuskeresést és a kiegyensúlyozó személyeket preferálom, normál helyzetekben ilyen politikusokból és ilyen politikából szeretnék többet látni. Ezt csak erősíti a hazai példa, ahol a vezérelvűség nyilvánvaló és iszonyatos társadalmi károkat okoz.

De valóban vannak helyzetek, amikor karizmatikusabb és határozottabb politikai vezetésre van szükség, nem egy jól idomult bürokratára. Az Európai Unió élén már régóta ez a helyzet. Európa nyomás alatt áll, elsősorban politikai jellegű nyomás alatt az Unió gyengítésére törekvő euroszkeptikus, Putyin által támogatott (és nem ritkán pénzelt) jobboldali populista erők részéről.

Emellett számtalan közpolitikai kérdés is súlyosan nyomasztja a gyengélkedő európai projektet, a látszólagos gazdasági fellendülés ellenére rögzülő egyenlőtlenségekkel kezdve a permanenssé váló menekültválságon keresztül az integráció teljes leállásáig.

Ezt immár nem elég bürokratikus eszközökkel mikromenedzselni, ahogy az eddigi bizottsági elnökök zöme tette volna.

Szükség van valakire Brüsszelben, aki nem ijed meg attól, ha befolyásos ellenfelek megorrolnak rá, és akiben van annyi ambíció és karizma, hogy a személyén keresztül a színtelen Európa projektnek is élesebb profilt tudjon adni.

Von der Leyen politikai DNS-e: nem riad vissza a konfrontációtól

Már mások is utaltak arra az iróniára, hogy egy olyan politikustól vár Orbán konzervatív sarokköveket, aki saját hazájában megszavazta a melegházasságot. De ez még csak nem is teljes kép: az erről szóló szavazáson ugyanis a frakciótársai, a német keresztény pártok (CDU/CSU) képviselőinek háromnegyede ugyanis „nem”-mel szavazott. Von der Leyen nem először szembe ment a pártja többségével, és nem először foglalt el annál progresszívabb álláspontot.

Progresszivitása leglátványosabban épp a hagyományos családmodell megváltoztatására tett törekvéseiben és (a Fidesz által több formában is elutasított) nemi egyenlőség iránti elkötelezettségében mutatkozott meg.

Von der Leyen régóta a női kvóta jobbközép élharcosai közé tartozik – és ezzel saját pártjában is sok ellenállásba ütközött – bizottsági elnöki kampánya során a leendő Bizottságban is az eddigieknél magasabb női részvételt követelt.

Családügyi miniszterként a nevéhez fűződő legfontosabb reform a bölcsődei helyek radikális bővítése volt, és ezzel sem aratott osztatlan sikert a konzervatívabb értékrendű pártban, ahol ezt a közpolitikát – helyesen – a „nőnek a konyhában van a helye”-típusú gondolkodás elleni támadásként értelmezték.

A részletes indoklás nemcsak a nemi egyenlőség tekintetében, hanem szociálisan és oktatáspolitikailag is meggyőző volt, hiszen von der Leyen azzal érvelt, hogy minden gyermeknek biztosítani kell a korai hozzáférést az oktatáshoz, mivel sokszor a korai években dől el, hogy meddig jutnak a tanulásban, illetve – különösen a migrációs hátterű gyermekekre utalva – mennyire lesz sikeres a társadalmi integrációjuk.

Von der Leyen terve nem csak túlmutatott a korábbi balközép szocdem-zöld koalíció ide vonatkozó szerényebb intézkedésein, de emellett a politikai érdekérvényesítését dicsérte, hogy a reformot az igen masszív párton belüli ellenállást leküzdve verte keresztül. Az utóbbival kapcsolatban lakonikusan annyit jegyzett meg, hogy bár az „új utak soha nem egyszerűek, mindig kevés fegyvertárssal indul az ember”, de a CDU-val is járhatóak modern utak. Így is lett: ahogy a reform kapcsán a párt egyik konzervatív korifeusa akkortájt megállapította, „sok év után először többet várnak a választók tőlünk a családpolitikában, mint a szociáldemokratáktól”.

A szocdemek nem szeretik

Baloldali szemmel von der Leyen megítélésében releváns szempont, hogy a német szociáldemokrata pártban, az SPD-ben finoman szólva nem szívlelik őt. Ennek vannak jó okai is – az Európai Bizottság újdonsült elnöke nem baloldali és nem is feltétlenül könnyen kezelhető személyiség. De az SPD ellenszenvének van egy olyan prózaibb oka is, hogy von der Leyen közpolitikai állásfoglalásai és sikerei az SPD válságának egyik tükrét nyújtják.

A baloldalon a nagy hagyományú német szociáldemokrácia egyre nyilvánvalóbb válságát jogosan, de mégis egyoldalúan arra vezetik vissza, hogy az 1998-2005 közötti két kormányzati ciklusban a párt által támogatott gazdaságpolitika erőteljes jobbirányt vett, ezzel cserben hagyta a klasszikus szocdem bázist és megnyitotta a teret a baloldali konkurenciának. Ez eddig stimmel.

De közben ugyanennek a történetnek a kevésbé látványos része, hogy Angela Merkel alatt a CDU a társadalompolitikában csendben balra csúszott, pragmatikus középpártként követve a lassú, de nyilvánvaló progresszív elmozdulást, ami a német társadalom egészére jellemző. Hogyan tud reagálni az SPD arra, hogy vezető CDU politikusok tárt karokkal várják a menekülteket (von der Leyen esetében még átmenetileg otthonukba is fogadva egyet), női kvótát követelnek, radikálisan bővítik a bölcsődei férőhelyeket, és egyesek még a melegházasságot sem átalkodnak megszavazni?

A Linke által felkínált balosabb gazdaságpolitikai alternatíva és a Merkel-vezette CDU társadalompolitikája között egyszerűen eltűnik az ideológiai rés, ahol az SPD-nek még komoly szerepe marad. Von der Leyen ennek a szocdem dilemmának az egyik legszembetűnőbb megtestesítője, ráadásul mindezt jó önpromóciós készséggel tetézi.

Ez az SPD makacs von der Leyen-ellenességének egyik oka. A párt ellenkezése oda vezetett, hogy Merkel a koalíció megmentése érdekében az Európai Tanácsban egyedüli kormányfőként tartózkodott a saját jelöltjéről és pártfogoltjáról szóló szavazáson.

Honvédelmi miniszterként: ezt eltolta

Persze szólnak nyomós és jogos érvek von der Leyen ellen is, de aktuálisan a legfőbb probléma nem a jobb sorsra érdemes csúcsjelölti rendszer figyelmen kívül hagyása. (Ki akarta a „győztes” Manfred Webert a Bizottság élén látni?) Ennél nagyobb probléma, hogy a legrosszabb EU-s hagyományokat idézve ismét sikerült egy hazai politikában leszálló pályán közlekedő politikust Brüsszelbe ejtőernyőztetni a várható kényszernyugdíjazása elől.

Ugyanis nincs mit szépíteni, von der Leyen honvédelmi miniszterként nem volt sikeres.

A minisztériumban a fiaskók egymást érték, és innen nézve érthető volt, hogy mind a közvéleményben, mind az ellenzék soraiban jóval visszafogottabb volt a lelkesedés a német jelölt személye kapcsán, mint akár a kancelláriahivatalban, akár Németországon kívül.

Nehéz pontosan – különösen tömören – megmagyarázni, hogy mi történt a honvédelmi minisztériumban, de a nagyvonalú értelmezés szerint von der Leyen úgy érezte, hogy a hatékony és szükséges reformokhoz a politikai kontrolltól túlzottan függetlenül működő, megszilárdult hálózati struktúrát kell megtörnie, amely a minisztérium vezető tisztviselői és a Bundeswehr vezetése körében kialakult. Von der Leyen nem bízott a minisztérium stábjában és ezért (túlfizetett) külső tanácsadókkal próbált közpolitikát alkotni. Az alapgondolat akár indokolt is lehetett, de a megvalósítás sikeresnek nem nevezhető.

Fejjel a falnak

Egyfelől még inkább maga ellen hangolta bürokráciát, másfelől a tanácsadók sem tudták érdemben előremozdítani a miniszter modernizációs céljait. Nyilvánvalóan nem segített az a tény sem, hogy a német hadsereg régóta alulfinanszírozott a politika által kijelölt feladataihoz képest, és ezen elődeihez hasonlóan von der Leyen sem tudott változtatni.

Von der Leyen egyébként nem először ment neki a falnak, van egy hajlama a nagyszabású reformok kitalálására, amelyekért kíméletlenül küzd. Sokszor sikeres volt, de már korábban is koppant időnként. Így például 2009-ben, a széleskörű kritika össztűzében ádáz harc után fel kellett adnia a gyermekpornó megfékezése érdekében bevezetett internetes tartalom szűrésére vonatkozó javaslatát, amely a kritikusok szerint effektíve cenzúrát valósított volna meg – még a saját pártjához tartozó államfő sem volt hajlandó aláírni a törvényt (ilyen is van).

Mivel a közelmúltban a sikerek és kudarcok egyenlege inkább az utóbbi felé billent, ha most nincs a Merkel által váratlanul bedobott mentőöv, akkor von der Leyen, aki egykor a kancellár legesélyesebb utódjelöltjei közé tartozott, valószínűleg a kancellárral együtt inkább a politikai nyugdíj felé tartott volna.

Innen nézve érthető mind a német szocdemek, mind a zöldek kiakadása.

Legyünk egy kicsit önzők

Hogy egy kicsi pozitív spint is adjunk a történetnek, a honvédelmi miniszteri mizériája is egy újabb – bár sikertelen – példája annak, hogy von der Leyen nem ijed meg a hagyományos hierarchiáktól és a begyöpösödött bürokráciáktól, és nem riad vissza a meglévő struktúrák nagyszabású újragondolásától. Erre Európának szüksége lesz.

Nem véletlen az sem, hogy miközben a hazai pályán sokan szkeptikusan tekintettek a jelölésére, a nemzetközi porondon a védelmi miniszteri tevékenysége pozitív benyomást keltett az európai partnerekben, ezért tudtak olyan gyorsan megállapodni a személyében. Az európai közvéleményben nem volt széles körben ismert, de európai kollégái azt már megtapasztalhatták, ami a szenvedélyes jelölési beszédéből is kiderült: von der Leyen mélyen elkötelezett az európai projekt mellett, és sok valós kihívást tisztán lát, nem utolsósorban a jogállamiság és a demokrácia kérdését.

A politikai bizalom sokféle eredetű lehet és helyzetfüggő, a megnyert szavazatokon kívül nincs objektív mércéje annak, hogy egy politikus mitől lesz alkalmas egy adott politikai pozíció betöltésére.

Jelen esetben a von der Leyenbe vetett bizalom legfőbb forrása, hogy az integráció és a demokrácia tekintetében nem csak a megfelelő értékeket képviseli, hanem megvan a bátorsága és az elszántsága is, hogy a víziókhoz konkrét változásokat társítson és ezekért küzdjön, akár jelentős ellenszélben is.

Ez az évek óta betokosodott európai projekt szempontjából is lényeges, de kiemelten magyar szempontból is. Az időnként tiszteletreméltó erőfeszítései ellenére az eddigi európai vezetés leginkább annak adta tanúbizonyságát, hogy nehezen érti meg, hogy mennyire súlyos kihívás a Putyin által szponzorált jobboldali populista szereplők térnyerése (és az EU ennek mentén történő regionális szétszakadása), majd képtelen tenni ellene, mert hiányzik belőle a tettvágy, az innovatív gondolkodás és a bátorság.

Nincs varázsszer

Ne legyen félreértés: von der Leyen még a legjobb esetben sem egy csodaszer az orbánizmus Kelet-Európát sújtó vírusa ellen, és főleg nem egy megoldás olyan problémákra, amelyek nem kezelhetőek európai szinten. Orbán Viktor elsősorban magyar probléma, mint ahogy a hasonló eszközökkel operáló lengyel, cseh, szlovák és román kormánypártok (például) az ottani, nemzeti közösségek problémái.

De az európai keretrendszer működése egyáltalán nem mellékes tényező, sem önmagában, sem mint korlátozott hatású, de potenciálisan létező ellensúly a jogállam és a demokrácia leépítésére tett erőfeszítések ellen.

Visszakanyarodva az egyik kiinduló gondolathoz, a többi politikushoz hasonlóan von der Leyen sem kiismerhető pusztán a sajtóból. Könnyen lehet, hogy csalódást fog okozni, akár azért, mert nem azon értékek mentén politizál, amelyek mentén most megválasztották, akár azért, mert ugyan megpróbálja, de megbukik.

Ez benne van a pakliban.

De szemben egy Manfred Weber vezette Bizottsággal fennáll az a lehetőség is, hogy a lelkes Európa-párti von der Leyen vezetése alatt az Unió erőteljesebben lép fel az európai projekt szétzilálása ellen, és új utat talál a megrekedt integrációnak.

Akik jogosan frusztráltak, hogy a kompetens és elkötelezett Frans Timmermanst sikeresen megvétózta a kelet-európai blokk, ebből halvány reményt meríthetnek. Talán szerencsénk volt, hogy a három csúcsjelölt megvétózása után pont akkor fogytak el Orbánnak és társainak a vétókártyái, amikor Merkel váratlanul kihúzta von der Leyent a varázskalapból. A német kancellár nem egy bosszúálló típus, de ha nyugdíjasként a fotelben hátradőlve azt látja egyszer, hogy von der Leyen az eddigieknél jobban megkeseríti Orbánék életét, akkor joggal érezheti majd, hogy ezzel a dobással egy jó európai hagyatékot hagyott. Ennél a reménynél most nekünk sincs jobb.

Címlapkép: MTI/Koszticsák Szilárd
Olvass tovább!