A tőke az Európai Parlamentet a hatalom leggyengébb láncszemévé tette

Valakik úgy állították be, hogy most majd minden eldől. Az tagadhatatlan, hogy az európai parlamenti választások lehetőséget nyújtanak arra, hogy a politikai szereplők belpolitikai legitimációs eszközökként éljenek az eredményekkel, azaz visszavonatkoztathatják hazai terepre ezeket az eredményeket. Ám nem az európai parlamenti választások jelölik ki az útvonalakat, nem a gyenge európai parlament fog perdöntő határozatokat hozni.

Miért nem kell túlbecsülni az európai parlamenti választás jelentőségét, noha a politikai színtér olyan homlokegyenest ellenkező pályákat befutó személyiségei, mint Orbán Viktor és Jánisz Varufákisz váltig állították, hogy egy döntő választás résztvevői vagyunk, amely megszabja sorsunk alakulását?

Ignazio Angeloni, az Európai Központi Bankot felügyelő szerv tagja ez év márciusában azt mondta,[1] hogy a „populisták” tévednek, mert nem feszül ellentét a szupranacionális európai intézmények és a „népakarat között”. Maga e szerv is ezen akarat kifejeződése – amennyiben a népet a betétesek és az adófizetők jelentik.

A népszuverenitás fogalmának erőteljes leegyszerűsítése ez, a nép nem egyéb, mint a banki alanyok, a bankok által elismert emberek összessége.

Valójában hiányoznak az Európai Unió kereteiben a népakarat kifejtésének, azaz a népszuverenitás megnyilvánulásának intézményes feltételei, amelyek legalább a francia forradalom óta ismeretesek számunkra.

Az, hogy a tengernyi irodalmat termelő európai stúdiumok közhelyévé kopott a kissé eufemisztikus jelzet, mármint a demokratikus hiányosság, csak tünet. Legalább megragadnak valamit a lényegből, még ha nem is ásnak kellőképpen mélyre.

És a keserű diagnózisban egyetértenek olyan igencsak különböző gondolkodók, mint az európai démosz hiányát szóvá tevő Althusser-tanítvány, Étienne Balibar; az európai posztnacionalizmust a liberalizmus és a demokrácia dialektikájának beteljesüléseként igenlő, ám egyúttal a hanyatlást is érzékelő Jürgen Habermas; vagy a Németországban oly ritka, keynesiánus beállítottságú közgazdász, Peter Bofinger, aki nem győzi ostorozni a regnáló német politika beállítottságot, miszerint rabul ejti az európai szociális érzékenységet – az utóbbi kettő egy indulati tartalmat is sugározó kiáltványban egyenesen kirakat-demokráciáról beszélt.[2] Bizonyos pillanatokban, ugyanis megvillan a régi, a későkapitalizmus szerkezetét boncolgató Habermas is, aki mindig aggódott annak okán, hogy a modern demokrácia oda jut, hogy a ténykedő polgárok hatalma arra egyszerűsödik, hogy csupán ajtót nyit a hatalmi elitek közötti kompromisszumok előtt. Látjuk, tapasztaljuk ezt.

Nem mintha nem esett volna szó megannyi esetben a demokráciáról az EU létrejöttének történetében. Nem lehet itt kiselejtezni a demokrácia meghatározott formáit. És

aligha vitatható, hogy a származásszerintiség lebontásában, vagy a kisebbségi jogok érvényre juttatásában előremozdult valami Európában, ha alkalomadtán akadozva és bizonytalanul is. Ám anélkül történt mindez, hogy a népszuverenitás legelemibb feltételei reális talajra leltek volna.

Az intézményes szerkezet megszilárdítása, a német-francia érdekkoordináció, az intézményes döntésszerkezetbe beilleszkedő tőkés csoportok, mint a Gyáriparosok Európai Kerekasztala (azok kedvenc elemzési tárgya, akik meg vannak győződve arról, hogy létrejött a nemzetek feletti európai tőkésosztály), és ami a legfontosabb, a tőke strukturálisan képzett akarata az Európai Parlamentet a hatalom leggyengébb láncszemévé tette, amely a ráruházott korlátozott illetékességgel inkább afféle látványos vitaklubbá vált. Felvonultatja a politikai spektrum megannyi színváltozatát, ám inkább a tehetetlenséget tükrözi vissza.

A népi szuverenitás jelentése: kollektív önmeghatározás és akaratkifejtés, vagy, hogy egy régi állítást idézzek, hatalom a parancsadásra. Mindennek nyomait hasztalan keressük az Európai Parlament kapcsán.

Valójában, már régóta ilyen szelek járnak. Kezdjük a Bundestag-elnök, a (különösen a görögökre) pörölycsapásokat osztogató egykori pénzügyminiszter Wolfgang Schäuble szertartásos hivatkozásaival. Említhetném Angela Merkel három évvel ezelőtti beszédét is a freiburgi ünnepségen, amelyet az amerikai konzervatívok vagy a Wall Street Journal által ünnepelt ordoliberális közgazdász, Walter Eucken születésének 125. évfordulójára rendeztek. Nem beszélve Jens Weidman és más reprezentatív német bankárok hasonló, ragaszkodó szellemű, megnyilatkozásairól. Tudniillik, az ordoliberalizmus mint egy jellegzetesen német irányulás áhítatos felidézése az önmagát lekötelezettnek érző német elit részéről, sok mindent kifejez.

Félreértés ne essék, az eszmék sohasem egyenesvonalú módon bontakoznak ki, és nem jutnak érvényre zavartalanul, ahogy ezt, például az eszmealapú politikai elmélet egyes naiv képviselői hiszik. Ám az bizonyos, hogy a reálisan létező EU-t nem érthetjük az ordoliberalizmus felszárnyalása és kései újraérvényesülése nélkül.

Az ordoliberalizmus persze a neoliberalizmus rokona, ám ellentétben a neoliberalizmus képviselőivel, akik ismételten visszautasítják a neoliberális címkét, az ordoliberalizmus eredendően hitvalló és önazonosító, egyúttal persze irányító jellegű gondolatkör. És nem véletlen, hogy pro és contra, de az ordoliberalizmus vált az utóbbi évtizedben az EU-t értelmező tolmácsolások egyik legmeghatározóbb elbeszélésévé.

Akadnak itt közben jókora túlzások, vagy a tőke szerkezeti meghatározottságait megkerülő elgondolások is, amelyek a szándékolatlannak tartott jelenlegi német hegemóniát, vagy a válság kapcsán tanúsított embertelen-fegyelmező-rendreutasító magatartásmódot minden közvetítés nélkül az ordoliberalizmus ideológiai effektusaiból vezetik le.

Noha meg kell jegyeznünk, hogy a német elitekre irányuló kemény kritikában éppenséggel egyes német értelmezők járnak az élen, mint pl. az UNCTAD egykori tisztviselője, a finom érvelésekkel élő közgazdász, Heiner Flassbeck, aki újfent azt állítja, hogy az európaiak szerencsétlensége, hogy nem tudják kitépni magukat az ordoliberalizmus szorításából. De azt a tényt semmiképpen sem lehet mellőzni, hogy egy valamikori különcnek, kissé idegesítőnek gondolt eszmekomplexum ily erővel vonult be az európai értelmezés színpadára.

Az ordoliberalizmus a kezdet kezdetén, még a múlt század harmincas éveiben, krízis-replikaként jött létre, aztán erőre kapott a háború után, erőteljesen befolyásolt olyan személyeket, mint a gazdaságminiszter, majd kancellár Ludwig Erhard.

Az ordoliberálisok ott ültek az EU intézményeit alakítgató bizottságokban, struktúraalakító hatalomra tettek szert, megalapozó összefüggéseket teremtettek, mondjuk Rómában Alfred Müller-Armack (a korábban a nácikat tisztelő közgazdász) volt a legfontosabb német tárgyalópartner.

Az ordoliberálisok mai nemzedéke ugyanazt harsogja, még ha más kontextusban is, mint az elődök: nem sok, hanem kevés szabály van a gazdaságban, amelyet korábban teológiai érveléssel is fűszereztek.

Ezt jelzi az „ordo” kifejezés is, miszerint léteznie kell egy olyan átfogó rendnek, amelyben mindenkihez hozzárendelődik a felelősség, majd megvalósul a piaci verseny által működtetett együttlét, amelyet viszont az állami és a piaci hatalom egyaránt veszélyeztethet.

Az ordoliberalizmushoz szokás társítani a „szociális piacgazdaság” fogalmát is, csakhogy érdemes figyelembe venni, hogy ez mögött a tőke/munkásosztály intézményes kompromisszumával szembeni kétely, azaz a Nyugat-Európában formált jóléti állam koncepciójának elutasítása rejlett. Az ordoliberalizmus oda juttat bennünket, hogy az ember feloldódik a rend iránti odaadásban.

Sok minden nem úgy történt, ahogy azt az ordoliberálisok Európa-terve előlegezte, de attól még érvényes a tény, hogy az ordoliberalizmus felől mindig igazolható az alulról jövő impulzusok hatástalanításának a szándéka, a népi szuverenitás megtörése, és akár a demokráciával szembeni ellenszenv. Az, hogy az alulról érkező elégedetlenség ne fejlesszen robbanó energiákat, része volt az ordoliberalizmus céljainak. Gyanúba fogni a demokráciát, és nem utolsósorban a népszuverenitás elvét is: ez hozzátartozik a ordoliberalizmushoz. Nem is véletlen, hogy az ordoliberalizmus lángja különösen akkor csapott magasra, amikor a háború utáni német létezést az ötvenes évek első felében (a koreai háború kapcsán) elérték a gazdasági válság első hullámai.

És a még mindig működő válságaspektusok Európájára ismételten vonatkozik ez, és összefüggésben áll mindez azzal a ténnyel, hogy a válságok (a 2007-ben felszínre kerülő válság Európában tipikusan tovagyűrűző-meghosszabbodó jellegűnek tekinthető) mindig eszmeszükségleteket, fokozott legitimációs igényeket teremtenek.

Márpedig a válságok, ahogy ezt hatalmas tényanyag bizonyítja, inkább a fegyelmező-jobboldali értelmezési társadalomszervezési mintáknak kedveznek.

Aligha regenerálódott volna a ordoliberalizmus ereje, ha nem lépett volna az EU a válság útjára. És emlékezzünk az egyetlen hatalomra jutott radikális baloldali párt, a mostanára többszörösen letaglózott görög Syriza kényszerítéssel, zsarolással való lebírására, amikor fehéren-feketén megmutatkozott, hogy a népi szuverenitásnak kérlelhetetlenül határt szabnak, és az európai ajtók bezárulnak azok számára, akik meggondolatlanul határfeszegetéssel próbálkoznak. Schäuble, akkor még pénzügyminiszterként, Merkellel együtt, mindezt a prudencia megvalósulásaként értelmezte, amelynek mintáit az ordoliberális hagyományban találta meg. A Bizottságot irányító Jean-Claude Juncker, vonatkozó pályafutása végén, nemcsak, hogy nagy megértést tanúsított az euroszkepticizmus iránt, hanem szerét ejtette, hogy kölcsön vegyen egy fogalmat a pszichoanalízis szótárából – noha nem vagyok biztos abban, hogy maradéktalanul megértette a fogalmat. Úgy vélekedett, hogy az európaiaknak utoljára az ötvenes években volt kollektív libidójuk, és mintha arra célzott volna, hogy akkor szerették utoljára egymást. Ha igaz a megállapítás, akkor rögtön előkerülnek az egykori európai eszmevilágot formálni kívánó ordoliberálisok, a „kollektív libidót” uraló rendfantáziák az ötvenes évekből.

Nyilván követni kellene itt a tőke mozgásrendjét, valamint az ordoliberalizmus vonatkozó dinamikáját, értelmezési útirányait, és keresni az átfedési pontokat, azaz egy eszmerendszer materiális értelemben vett megvalósulásait. De eleget mondtam: az áthagyományozódott ordoliberalizmus, amelynek ereje abban is rejlett, hogy nemzedékei koherens koncepciókat bontottak ki az EU kapcsán, megkerülhetetlen az ugyanitt kavargó küzdelmekben, és az ideológiai hegemóniáért vívott harcban. A jog és a gazdaság ötvözését célba vevő ordoliberalizmusba való belemerülés sok anyagot kínál: azok, akik szívesen hangoztatják, hogy az európai integráció jogközvetítettségű, hogy lényegében a jog végezte el az integrációt, ám támaszkodhatnak az ordoliberális jogászok érveléseire, aztán, míg a kezdetben a külön bejáratú német fogalmat, a „gazdasági konstitucionalizmust”, mármint a gazdaság alkotmányos szintre való helyezését, sokan erősen furcsállták, nem is igazán értették a jelentését, addig ugyanezen fogalom a jelenkorban az EU értésének kulcspontjává vált.

Mindennek okán tekintem a mostanság exponált ordoliberalizmust az EU-ban érvényre jutó demokrácia negatív történetének, a negatív értelemben vett demokrácia folyamatai kiiktathatatlan pontjának.

Valójában akármerre is mozdulunk el az Európai Unió történetében, így ha megcélozzuk az 1992-ben kirajzolódó monetáris uniót, ugyanannál a jelenségnél kötünk ki: túlságosan erősek voltak azok a tendenciák, amelyek döntő módon korlátozták a népszuverenitás elvét. Ráadásul, a 2007-ben felszínre kerülő válság következményei csak továbbgörgették a gyengeségeket és szűkítették az európai demokratikus kapacitások kibontakozását. A válságot meggondolatlanul az amerikaiak, különösen az amerikai ingatlan-, pénzügyi- valamint ragadozó tőkések nyakába szokás varrni, hiszen közben elfelejtődik, hogy az európai bankok mily tevékenyen vettek részt a mérgező értékpapírok fenntartásában.

Mindenesetre, az eszményi Európa dicsfényét minduntalan beárnyékolta a tény, hogy milyen vontatottan és bizonytalanul reagált az EU a válság elemeire, mennyire lemaradt az amerikai ügyintézéshez képest, ami csak erősítette a képzetet az egyre törékenyebbé váló EU-ról. Sőt, mi több, a válságirányítás formája azt eredményezte, hogy a korábban az EU-val csak közvetett módon találkozó állampolgárok ezúttal közvetlenül szembetalálkoztak az európai technokrácia diktátumszerű fellépésével, nem is véletlen, hogy az értelmezők sürgősen jegyezték, hogy az EU-t mély legitimációs válság sújtja, amely a polgárok motivációs erőforrásaiba gázol bele.

Hiábavaló volt a Mario Draghi által vezérelt Európai Központi Bank mennyiségi enyhítés-politikája, méghozzá annak okán, hogy szalmaszálat nyújtson a vergődő gazdaságnak, hiába kívánták tovatűnőként elkönyvelni a válságot, annak gépezete tovább működött. Igaz az eurót, amelyet Angela Merkel egyenesen az európai uniós létezés zálogának kiáltott ki, megmentették. A válság okozta seb azonban még mindig nem gyógyult be: egyes közgazdászok ugyan nemrégiben, pontosabban ez év áprilisában, örömmámorban úsztak, amikor az Eurostat közzétette a fiskális adatokat, azt hajtogatván, hogy majd egy évtizede nem volt ilyen alacsony szinten az államháztartás hiánya Európában. Aztán csípős kritikai elemzések születtek arról, hogy a száraz adatok lajstromozása, az empirikus vizsgálódások egyoldalúsága okán háttérbe kerül a kiiktathatatlan kontextuális tény, miszerint az európai gazdasági tevékenység voltaképpen fokozatosan és mégiscsak gyengül.[3]

Egyszóval, a válság különös vonatkoztatási pont az EU gyenge demokratikus dimenziója kapcsán, azaz a válság vet sajátos fényt a választások kapcsán tapasztalható elmozdulásokra, a válság által túlterhelt európai alanyiságra is. A krízis általában durván, kendőzetlenül mutat meg tendenciákat, itt is ez történt.

Mindeközben kellemetlen adatokat rögzítünk, az európai szociális modell több ponton is megroggyant, a statisztikusok, noha jelzik, hogy még mindig léteznek különbségek az amerikai konstellációhoz képest, kénytelenek megállapítani, hogy az egyenlőtlenség makacsul fennáll, hovatovább a szegénység méretei is ijesztőek. A legmagasabb helyen lévők alkalmakként még élesebben fogalmaznak: „az európai modell halott”.[4] Aligha lehet ezt elbagatellizálni, mert kikezdi az európai különösség kivetített lényegét, lásd a lisszaboni szerződést, amely az európai különút titkát a sikeres konkurencia és a szociális érzékenység hatalmas szintézisében kívánta láttatni.

Ez azonban folytonosan kérdőjel alá kerül. Az egyenlőtlenségről néhány évvel ezelőtt bestsellert író Thomas Piketty, aki elszántan bővíti elemzéseit, és aki kétségbeesetten szeretne segíteni a rogyadozó európai szekérnek, minduntalan arra következtetésre jut, hogy az európai elképzelések kapcsán erőteljes szociális szétrajzás tapasztalható. Az EU ügyletei csak a tehetősek támogatását élvezik, viszont az EU szerkezete lehetővé teszi, hogy ugyanők a hatalom sáncai mögül figyeljék az események alakulását.[5] Hogyan lehet megmenteni Európát önmagától – ez a tetszetős megfogalmazás jól mutatja Piketty paradoxális gondolati mozgását. És azon aggodalmát is megvilágítja, hogy az EU elbizonytalanodása nemcsak egyszerű torzulás, hanem szerkezetileg meghatározott lehetőség.

Aztán mindazok, akik már egykoron, egészen pontosan a múlt század kilencvenes éveiben, nyugtalanul és kritikai szándékkal jegyezgették, hogy a monetáris unió lényegében serkenti a Trockij által oly elmésen elemzett jelenséget, mármint az egyenlőtlen és kombinált fejlődés alakzatait, (hiszen egyenlő mércéket juttat érvényre az egyenlőtlenek számára) a válság tovagyűrűzése kapcsán további bizonyítékokra leltek. A krízis ugyanis újrarendezte, újraformázta az egyenlőtlen fejlődés részecskéit, és újfajta formákra is rányitott.

Az egyenlőtlen fejlődést aligha tekinthetjük a múltba vesző történelmi ténynek, egyes elemzők úgy vélik, hogy az EU minden erőfeszítés ellenére stabilizálta az egyenlőtlen fejlődés alakzatait.[6]

Csakhogy e tény mélyen érinti témánkat: az egyenlőtlen fejlődés, amely különféle területi sávok mentén átszeli az EU-t, divergens ütemű gazdasági és politikai ciklusokat eredményez (ha úgy tetszik, alkalmazható itt Ernst Bloch elévülhetetlen fogalma is: nem-egyidejűség), amely még inkább szétdarabolja az amúgy is fragmentarizálódott európai munkásosztályt, és fragmentarizált tudatot létrehozva, szűkíti az együttes-összeurópai fellépés lehetőségkörét.

És aligha felejthetünk el olyan jelenségeket, mint az épület repedését jelző Brexitet, vagy a jelenleg regnáló, a militáris kiadásokat soha nem látott szintre emelő amerikai elnök harsány, veszélytelennek még véletlenül sem nevezhető támadásait az EU ellen, amelyek a mezítelen hatalom erejét fitogtatják. És éppen egy hónappal a választások előtt fejezte ki aggodalmát Gordon Sondland, az EU-ban működő amerikai nagykövet a készülődő európai védelmi szerződés okán, miszerint az európaiak túlterjeszkednek, és rombolják a transzatlanti katonai együttműködést, miközben úgymond a NATO hetvenedik születésnapját közösen ünnepelték. Aggodalomba burkolt fenyegetés ez.

Ilyen és hasonló feltételek környezetében jutottak el az európai polgárok a választásokig. Nem történt földindulás, nincs olyan tendencia, amelynek okán kizökkennénk, a már létező tendenciák nyertek megerősítést egy olyan intézményben, amelynek hatalmi potenciáljai csekélyek. Nem mintha nem vehetnénk szemügyre valamifajta dinamikát, de ez csak része egy nagyobb egésznek, a választás csupán szimptóma. Láttuk a Liga Salvinijének győzelmét, vagy a franciaországi Nemzeti Gyűlést vezérlő Marine Le Penét, az álságos lendületben lévő, a jóléti vívmányok fonalait széttépegető, a sárga mellényeseket kényszerekkel lebontó köztársasági elnök, Macron felett, ami az egyébként jobboldalon található kormányrudat, ha ez lehetséges egyáltalán, valamelyest még jobbra tolja.

De ez csak a hagyományos konszenzust felrúgó, az egyre több kommunikációs teret kitöltő, újfajta jobboldal normalizálódását jelenti, amely ötvözi a politika perszonalizálódásának tendenciáit a konfliktusok kulturalizációjával. Azaz belesimítja a politikát és a gazdaságot a kultúra jelentésfolyamaiba, egyúttal a későkapitalizmusra alkalmazva a hobbes-i biztonságpolitika variánsát, azaz a kulturális értelemben vett idegent biztonságpolitikai veszélyforrásként láttatja.

Nekünk ezen jobboldal és a tőke közötti szoros viszonyokat kellene meglátnunk, e jobboldal, ugyanis, még akkor is, ha a rendszer ellen hadakozik, a rendszer funkcionális részének bizonyul. Ott látjuk aztán a német, megerősödött, illedelmes zöldeket, akik a régi nagy rendpártokat, a leszerepelt keresztény- és szociáldemokratákat veszélyeztetik, és akikhez a The Guardian, minden alapot nélkülözve, a „radikális” jelzőt szeretné csatolni: őket ugyanis a kapitalizmus már messzire sodorta az egykori olyan főszereplők ösvényeitől, mint Petra Kelly.

Így aligha bolygatják meg a jelenlegi tendenciákat, mint ahogy a számokban megerősödő liberálisok sem rengetik meg majd a földet, ők, vélhetően, haszonélvezői megannyi tendenciának, például az előretörő jobboldallal kapcsolatos félelemnek, és persze a baloldal konfúziójának. A válság által életben tartott, tekintélyelvű jobboldalisághoz fűződő tendenciák jutnak érvényre világszerte, még ha adódnak is kivételek, mint a mediterrán országokban.

És ezt nem ellensúlyozza hatékonyan az a tény, hogy még mindig ott van az önmagát középként értelmező két nagy hatalomkonform párt, mármint a néppárt és a szocialisták, társulva a liberálisokkal: ezek az establishment pártjai, a főcsapásokat nem módosító politikai csoportosulások.

A baloldal, amelynek az lenne a dolga, hogy fenntartsa a reményt, hogy lehetséges az alulról jövő impulzusokat is magában foglaló EU, és amely számára a gyakorló szolidaritás nem szóvirág, már régen botladozik. Eltávolodva saját kritikai hagyományától, belemerülve a „parlamentáris demokrácia” áramlásába, rendre-módra alulmarad, nincs őrhelye a jövőhöz vezető hídon. Az, hogy az egységes európai baloldal szavazatokat veszített az európai parlamenti választásokon, csak tünetnek számít.

Az ingadozások persze a jobboldalon is mindig érzékelhetők voltak. Például az európai jobboldali gondolat szempontjából olyannyira lényeges vaslady, Margaret Thatcher, tudott módfelett korholó és delegitimáló szavakkal élni az EU kapcsán, de amikor igazolni kellett az Unió szempontjából elengedhetetlen Egységes Alapokmányt, akkor belföldi ellenfeleivel szemben védte és igazolta az Uniót. A baloldal zavarodottságához is hozzátartozik a tény, hogy hagyományosan ingadozik az angyali és az ördögi Európa elgondolása között, ami kihat az EU lehetőségtárának mérlegelésére is.

Tanulságos az összehasonlítás.[7]

Az első álláspont a nemzetek feletti Európa intézményes megtestesülésének lehetőségeit, a nemzetállami partikularizmus, a káros önbezárulás meghaladását, a kanti kozmopolitizmus megvalósulását, az eszményi értékek potenciáljait vetíti bele az EU-ba. Meg van győződve arról, hogy a nemzetfeletti tartalmak és a szociális érzékenység elegye olyan normatív erőforrásokkal bír, amelyek segítségével felülírhatók azok a torzulások, amelyek Európának a tőkés világba való beleágyazottságából adódnak. A másik álláspont inkább a vak alárendelődés szükségszerűségét pillantja meg, és minden teketóriázás nélkül olyan minősítéseket aggat az EU-ra, mint a „neoliberális birodalom”, amelynek terheit le kell rázni magunkról.

Itt is, ott is, nagy nevek adódnak.

Az első álláspont pályáin találunk mondjuk olyan egykori trockista mestergondolkodókat és aktivistákat, mint Ernest Mandel (az európai tőke egymásra hatása okán létre kell, hogy jöjjön egy szupranacionális állam, amelyet majd a szocializmus irányába lehet terelni), vagy a kiváló Daniel Bensaïd[8]. Következésképpen, a nemzeti küzdelmeket át kell helyezni európai szintre, hiszen csak ott lehetséges, a nacionalizmus sallangjai nélkül, szolidaritásvezérelt baloldali politikát folytatni. Itt lehet áttekinthetővé tenni a baloldalhoz kapcsolható tétet. És ezen álláspont számára minden európai választás különös figyelmet érdemel.

A másik álláspont mögött olyan neveket azonosíthatunk, mint mondjuk a militáns, jelentékeny elméleti munkákat publikáló, az egykori eurokommunizmus jelentéseit továbbmozgató Stathis Kouvelakis; de a mostanság szuverenistának nevezett, Spinozát és Marxot párosító közgazdász-filozófus Frédéric Lordon; vagy az orosz gazdaságot olyannyira ismerő Jacques Sapir, aki megnyitotta a deglobalizáció körüli vitákat. Hogy ne is említsem a mostanában nagy népszerűségnek örvendő Wolfgang Streecket, aki különféle formában ismételgeti, hogy az EU a liberális birodalom evilági formája.

Ezen értelmezők a nemzeti távlatot perelnék vissza az EU-val szemben, ám nem azért, mert a nemzethez az autenticitás jelentéseit írják hozzá. Semmi közük sincs valamilyen gyanús nacionalizmushoz, csak éppen azt gondolják, hogy az EU elmaszatolja a konfliktusok lényegét, és vissza kell vinni a harcot, az ellenállást oda, ahol a kapitalizmus szerkezetileg determinált konfliktusai jönnek létre.

Az a baloldal, amely idealizálja Európát, alárendeli a szociális igazságosság kérdését egy bizonytalan, ellentmondásos (európai) eszménynek – így vélekednek ezen nézet képviselői. A nemzeti színtérhez kell rögzíteni a harc módozatait, és a politikai akaratképződést, minthogy valószínű, hogy az EU egy sterilizált poszt-demokratikus képződményként szilárdul meg. És azok számára, akik úgy gondolják, hogy Európának már a válsággal befellegzett[9], minden ami az EU-ból adódik, így az európai választások is, megérdemli, hogy leértékeljék.

Régi kérdések kerülnek elő ismét. Vélhetően a baloldali Európa-gondolat egyik legfontosabb egykori vitája az itt már említett Mandel nemzetfeletti elképzelése, és az eurokommunizmus, valamint Althusser kontextusában mozgó Nicos Poulantzas között ment végbe. Utóbbi gyanúpert táplált a szocialista jellegű EU létezésével szemben, amiről úgy vélekedett, hogy lényegében államközi testület.

Csakhogy mindkét álláspontnak vannak gyengéi. A szupranacionális Európa képét megzavarják a nemzetállam/tőke-komplexum mechanizmusai, és az Unióba beilleszkedő erős nemzetállami elemek. Ugyanakkor, Poulantzas-szal szemben az a tény hangsúlyozható, hogy az EU-ban meghatározott döntéseket nem-nemzeti szintekhez rendeltek hozzá, viszont az is megfelel a valóságnak, hogy megannyi ilyen testületet (lásd a nemzetállamokból érkező pénzügyminisztereket tömörítő informális Eurogrupot, amelynek szintén nagy hatalmat tulajdonítanak[10]) nemzetállami mércék alapján hoznak létre. A propagandában mitikussá duzzasztott Brüsszel, amely voltaképpen a Bizottságot (Junckert, stb.) takarja, sem mentes nemzetállami elemektől, azaz a Bizottság kompozíciója alapján nehezen lehet beszélni egy elkülönülő brüsszeli technokrata-bürokrata kasztról, amely kínozza a nemzetállamokat. „Brüsszelbe” rengeteg anti-nemzetfeletti elem vésődik bele, és annak, aki a föderatív „Brüsszellel” riogat, meg kellene magyaráznia, hogy ugyanitt alig-alig van több technokrata, mint a BBC-ben.[11]

Az, hogy az EU létezésével kapcsolatos vita ismételten fellángol, nem csak a vonatkozó elméleti zűrzavarból fakad, hanem stratégiai kérdéseket is fed. Azok sem találják el a lényeget, akik maradéktalanul az ordoliberalizált Európa, de azok sem, akik in potentia egy szociáldemokrata konstelláció képét festik.

Az EU: viszonyok viszonya, bonyolult hatalmi konfiguráció, történelmi konstrukció.

Ezen állítás ellentételezi persze a FIDESZ által képviselt kultúrnaturalizmust, miszerint Európának gyökerei vannak, hogy a gyökerek az előfeltételezett keresztény kultúrához vezetnek bennünket – amúgy is kétséges, hogy a „kultúra” fogalma hozzáilleszthető a kereszténységhez. Így ugyanis egykönnyen egy despiritualizált kereszténység-képlet rajzolódhat ki.

Viszont nagyon nem áll jól a baloldal ebben a viszonylatrendszerben. Voltaképpen vereségei, álságos kompromisszumai már régen beépültek az EU intézményrendszerébe. És képtelen volt artikulálni az elmúlt évtizedben megnyilatkozó lázadásokat, és európai szinten taglalni a mindenütt létező ellenállást. Legalább el kellene fogadnia, hogy az EU nem monolitikus szerkezet,[12] és nemzetfeletti és nemzetállami jelentések egyaránt keverednek benne, azaz a baloldalnak, ha mást nem, de legalább vissza kellene utasítania az olyan hamis alternatívákat, amelyeket az európai szint contra nemzetállam vonatkozásában szoktak fabrikálni.

Hiszen az a tény sem mellőzhető, hogy az EU a nemzetállamok számára egyfajta externalizálási lehetőséget is jelent, azaz az EU közeget ad a szociális konfliktusok közvetett levezetésére és irányítására. Az itt már szóba hozott Habermas nagyon is félt egy hasonló lehetőségtől, miszerint az EU a nemzetállamok azon praxisának külső-kivetített megnyilvánulásává válik, amelyek közvetítésével megfegyelmezik a nemzetállamokon belüli szociális ellentéteket. Azaz a nemzetállamok eszközként használhatják az EU-t a megfegyelmezésben.

Mindenesetre, a parlament nem a hatalom perdöntő helye az EU-ban. De lehet, hogy éppen ez az európai internacionalizmus és a szociális radikalizmus között kifeszített baloldal vereségének megnyilatkozása. Valójában nem azért kellene harcolnia, hogy több szavazatot nyerjen egy ilyen alárendelt parlamentben, hanem hogy fontossá tegye magát a parlamentet. Ezt csak úgy valósíthatná meg, ha visszautasítva az említett hamis alternatívákat, egyszerre tudna eltökélten szolidaritást tanúsítani nemzeti és európai szinten egyaránt. Ha ez lehetséges még egyáltalán.

[1]European Elections and Brexit

[2] – Peter Bofinger, Jürgen Habermas, J. Nida-Rümelin, Einspruch gegen die Fassadendemokratie, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 3 August 2012.

[3] – Bill Mitchell, Eurozone horror story continues.

[4] – Q&A: ECB President Mario Draghi, The Wall Street Journal, February 23, 2017.

[5] – Még keményebben, mint Piketty, Cédric Durand, Les prolétaires n’ont pas d’Europe, 2018.

[6] – Claude Serfati, EU integration as an uneven process, Review of Political Economy, 2015, 1–42.

[7] – Persze a jobboldal is ingadozott az EU megítélése kapcsán: például az EU-t dehonesztáló Margaret Thatcher igencsak legitimálta az Egységes Alapokmányt belföldi ellenfeleivel szemben.

[8] – Daniel Bensaïd, Pourquoi l’Europe, in Papiers Nouveau Partie Anti-Capitaliste (October1989), 1-7.

[9]En finir avec l’Europe, sous la direction de Cédric Durand, Paris, La Fabrique, Editions, 2013.

[10] – Christopher Bickerton (ed.), The New Intergovernmentalism: States and Supranational Actors in the Post-Maastricht Era, Oxford, Oxford University Press, 2015.

[11]Who We Are, European Commission Civil Service

[12] – Több mint tünet, hogy a liberális Guy Verhofstadt és Juncker nemrégiben egyöntetűen azt kiáltották, hogy legfőbb ellenfelük a nemzetállami elöljárókat magában foglaló Tanács.

Olvass tovább!