Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A választás után, a küzdelem előtt: az európai politika látképe

Az idei EP választások tétjét ugyan nem érdemes túlhangsúlyozni, mégis sok olyan tanulsággal szolgálnak, amelyeket jól tesszük, ha megjegyzünk magunknak. A választások előtt azt írtam, a szavazás tétje kettős: egyrészt meg kell tudnunk állítani a szélsőjobboldal előretörését, másrészt biztosítanunk kell, hogy az új EP erőforrásait minél inkább a legkiszolgáltatottabbak érdekében és a legsürgetőbb globális katasztrófák elkerülésére használja fel. Mindkét fronton jelentős eredmények születtek.

A szélsőjobboldali áttörés, az illiberalizmus és autoriter kapitalizmus európai tengelyének megszilárdulása elmaradt.

Ugyan a szélsőjobboldal helyenként aggasztóan jól teljesített (Franciaország, Olaszország, Magyarország), de sokhelyütt láthatóan nem erősödött (Németország), sőt vissza is szorult (Dánia, Ausztria). Ez annál is figyelemreméltóbb, mert az összeurópai részvételi arány idén viszonylag magas volt. Vagyis amikor az eddig passzív, apatikus Európapolgárok elmennek szavazni, nem automatikusan a szélsőjobboldal kedvéért teszik ezt.

Ez is jelzi, hogy ideje leszámolni a középutas progresszió és a baloldal azon tévképzetével, miszerint a siker titka a szélsőjobboldali szavazók „átcsábítása” a „mi oldalunkra” azzal, hogy „komolyan vesszük” félelmeiket a bevándorlóktól, a kisebbségektől, és így tovább – értsd: átvesszük a szélsőjobb retorikáját. A tágan értett progresszív oldal feladata nem a szélsőjobboldallal való összekacsintás, hanem a politikailag inaktív polgárok mérhetetlen tömegeinek mobilizálása, képessé tétele a politikai érdekérvényesítésre.

Vajon a mostani EP választási eredmények bizakodásra adnak okot e feladat teljesíthetőségét illetően? Az úgynevezett „zöld hullám”, a különféle zöldpártok megerősödése Európa-szerte mindenképp reménykeltő – arra utal, hogy ha a klímaforradalom nem is áll a küszöbön, a klímaváltozáshoz hasonló globális kihívások egyre több ember számára jelennek meg sürgető problémaként.

Ugyanakkor kétséges marad, hogy akár a zöldek európai pártcsoportja, akár a tagállami zöldpártok elégséges erővel bírnak-e ahhoz, hogy lényegi fordulatot hozzanak az európai klíma- és környezetpolitikában; az ezen ügyek mellett elkötelezett állampolgárok továbbra is teljes erővel kell, hogy részt vegyenek a közvetlen akciókban, a nemzetközi hálózatépítésben, és a hathatós klímapolitikához elengedhetetlen társadalmi, értékrendbeli, ideológiai fordulat létrehozásához.

Ugyanakkor látnunk kell, hogy az EP választás legnagyobb nyertesei a centrum, vagy a „radikális közép” képviselői. A legtöbb új képviselői helyet idén a liberális ALDE pártcsoport szerezte, itthon pedig a hasonlóan centrista liberális politikai irányvonal felé orientálódó DK és Momentum törtek előre egészen váratlan módon. Így bár az eddig domináns pozícióban lévő, veretes pártcsoportok (az EPP és az S&D) vesztettek valamelyest támogatottságukból, a regnáló európai hatalmi elitek nem szembesülnek súlyos establishment-ellenes kihívással. Ez nem feltétlenül tragédia. Jobb az igazságosság és egyenlőség ügyéért egy centrista-liberális politikai környezetben küzdeni, amelyben a szereplők többsége kénytelen legalább a szavak szintjén elfogadni ezeket a politikai alapelveket, semmint a nyíltan fajvédelmi politikát folytató szélsőjobboldal ellenében.

Mégis, a radikális centrum pozícióinak ez a megerősödése egy súlyos problémára mutat rá. Meglehet, az európai polgárok mindinkább átlátnak a szélsőjobboldal által gerjesztett mesterséges válságokon, mindinkább gyanakvók lesznek a kivételes állapot okán kivételes jogokat követelő erőkkel szemben. Meglehet, mind többen szeretnének visszatérni a politika valamiféle „normálállapotához”.

Ugyanakkor az európai polgárok közösségének képzeletét még mindig fogva tartja a radikális középutasság ideológiája.

Még mikor változásokat is követelnek, még mikor az előttünk tornyosuló politikai, társadalmi, és környezeti kihívások megoldását sürgetik is, a szemükben e problémára a legjobb megoldást a technokrata, nagyvállalatpárti, a jelszavak szintjén progresszív, de a bevett társadalmi normákat, hierarchiákat, életformákat mélyen felforgatni nem szándékozó politikai erőkben látja. Azokban a politikai erőkben, amelyek e sürgető kihívásokat a status quo fenntartása által ígérik megoldani.

Mindez nem az ő hibájuk. Ennek oka a sokszor emlegetett hegemón ideológia, amely az európai politika és közbeszéd egészét (is) uralja. Az az ideológia, amely számára a növekedés mindig előbbre való az igazságosságnál, a versenyképesség a legkiszolgáltatottabbak társadalmi védelménél, a piac szabadsága és a nagyvállalatok gazdasági szabadságjogai a dolgozók szabadságánál és önrendelkezésénél, a GDP szakadatlan növelése a környezet és az élővilág megóvásánál.

Ez az ideológia nem csak hogy a világról alkotott hamis elképzelésekre épül, de megakadályozza azt is, hogy az előttünk álló legsúlyosabb kihívásokra válaszoljunk. E kihívásokkal ugyanis nem fogunk tudni megküzdeni a status quo fenntartásával. Márpedig a radikális közép ideológiája ma a status quo ideológiája, és mint ilyen nem progresszív, hanem konzervatív elképzelés. Márpedig ez a hozzáállás ma végzetes lehet. A fontolva haladás olykor lehet jó tanács, de nem akkor, amikor ég a ház. Akkor rohanni kell, és kockázatot vállalni, hogy minél többeket kimentsünk.

Márpedig a ház már lángokban áll. A nyakunkon a klímakatasztrófa, a sarkunkban egy újabb gazdasági válság, velük újabb menekülthullámok érkeznek, fokozódik majd a politikai instabilitás. A szélsőjobboldal válaszai minderre nem válaszok, és ha a tágan értett progresszív erők jól végzik a munkájukat, az európai polgárok közössége ezt mind tisztábban fogja látni.

De épp így nem válaszolhatunk e kihívásokra a tegnap közhelyeivel, annak a kornak a megkérdőjelezhetetlennek hitt dogmáival, amelyek létrehozták napjaink instabil és összeomlás felé rohanó társadalmát.

Európának új válaszokra van szüksége, új gondolatokra, új életformákra. Az idei EP választások megmutatták, hogy az európai politika nem mozog kényszerpályán a bezárkózó, soviniszta Európa erőd felé, amely fajvédelmi politikáját büszkén lobogtatva süllyed majd el a gazdasági válságok, a klímakatasztrófa, és a globális politikai hatalmi átrendeződés árvizeiben. De ettől a sorstól a radikális középutassághoz, a múltszázad végének politikai és gazdasági jelszavaihoz való kényszeres ragaszkodás sem menti meg.

Az igazságosság, egyenlőség és emancipáció elkötelezettjeinek van még esélye arra, hogy az Európai Unió intézményi és szimbolikus keretei által összefogott politikai közösséget annak érdekében mozgósítsa, hogy a világnak ez az ezerszer is bűnös és elárult szeglete minden kizsákmányolt, elnyomott és kiszolgáltatott ember számára menedék legyen és remény. Ezt a küzdelmet – ma úgy tűnik – egy jóval kedvezőbb színtéren kell megvívni, mint ahogy korábban gondoltuk. Mégis, itt küzdelemről van szó és feladatról; az eredmény nem garantált, csak a kihívások és a fáradság az. Mégis, ez az, amit nekünk ebben a történelmi helyzetben, amely egyaránt magában hordozza a bukás és a felszabadulás ígéretét, vállalnunk kell.

Címlapkép: European Union, 1995-2019
Olvass tovább!