Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Amit ma Julian Assange-zsal tesznek, mindannyiunk ügye

Éppen tegnap érte el az én e-mail fiókomat is az örömteli hír: az Európai Parlament április 15-én vitázik, és április 16-án már szavaz is Virginie Rozière (S&D, Franciaország) jelentéstevő tervezetéről, amely jóval nagyobb védelmet és garanciákat nyújtana az EU területén tevékenykedő szivárogtatóknak, közérdekű bejelentőknek, mint azelőtt.

A szabályozás-tervezet indoklásában többek között azt olvashatjuk:

„A közelmúlt botrányai – a Luxleakstől kezdve a Panama-papírokon át a Cambridge Analytica adatfelhasználásig – megmutatták, hogy mennyire fontosak a közérdekű bejelentőktől származó információk, és hogy az uniós jogszabályok megszegése milyen mértékben képes károsítani a közérdeket és a társadalmi jólétet.”

Nos, ez persze szép kezdeményezés. Ugyanakkor az EP-anyag első félmondatáról – „a közelmúlt botrányai” máris belém nyilallt a kérdés: egyáltalán mióta beszélünk úgy „közérdekű szivárogtatókról”, azaz angolul whistleblowerekről, ahogyan az ma már láthatóan a brüsszeli buborék egyébként néha magyarul is teljesen külön, bürokrata nyelvjárásába is beszivárgott?

Azután persze azonnal beugrik: 2010 áprilisát írtuk. Az interneten egy pofonegyszerű oldalra felkerül egy frissen kódoltnak tűnő kamerafelvétel, amely egy amerikai Apache helikopter fedélzetéről vette fel, ahogy gépágyúval kaszabolnak le fegyvertelen embereket az utcán – egyikük kamerát vitt a vállán: a Reuters újságírója volt.

A videó, mint kiderült 2007. július 12-én készült Irakban, a főváros Új-Bagdad nevű városrészében. És azoknak a Reuters újságíróinak és őket segítő civileknek a szabályos kivégzése volt rajta, amelyet a hírügynökség régóta szeretett volna megszerezni az amerikai hadügyminisztériumtól, de ők azt állították, semmit sem tudnak róla.

A videó és az anyag címe „Járulékos gyilkosság” volt, és akkor bejárta a nyugati sajtót.

Az embert, aki ezért, és után az internetre kirakott titkos amerikai üzenetekért és minden olyan információ napvilágra kerüléséért felelős, amelyek miatt ma már biztosan nem úgy nézünk a világra, mint ahogyan 2010 márciusában néztünk, Julian Assange-nak hívják. Assange-t 2019. április 11-én a londoni rendőrség hét évi izoláció után elhurcolta az ecuadori nagykövetségről, az amerikai igazságügyminisztérium pedig „összeesküvés” vádjával kiadatási eljárást indított ellene.

Örökre megváltoztatta azt, ahogyan az USA-ra és háborúira, annak céljaira gondolunk, és arra, hogyan működik, működhet egyáltalán a szivárogtatás egy digitális korban.

Ahogyan a Wikileaks alapítója és társai a 2010-es „csomag” után egyre több kapcsolatot szereztek az amerikai hadseregen belüli önkéntes bejelentőkkel, egyre súlyosabb és nagyobb mennyiségű terhelő adat tárta elénk a 21. század legnagyobb birodalmának, az Egyesült Államoknak a „puha és kemény” uralmi taktikáit és azt, szinte semmiféle eszköztől nem riad vissza, ha azokat érvényesítenie kell.

Ezzel párhuzamosan, ahogyan Assange 2011-ben Svédországból az angliai Norfolkba, majd 2012-ben onnan Londonba, az ecuadori nagykövetségre menekült, úgy vált a Wikileaks exhibicionista, arisztokratikus arcából folyamatosan paranoid, narcisztikus alakká, akit a hosszú ideig otthonának számító svédországi Göteborgban egyenesen nemi erőszakkal vádoltak, felvetve, hogy narcisztikus múltjának egészen sötét foltjai is vannak.

És akkor még nem is beszéltünk szerepéről 2016-ban, a Trump-kampány idején.

Élesen emlékszem, 2015 novembere volt, amikor egy ugyancsak Bristolban tanuló barátommal átmentünk Londonba, és ennek keretében estefelé a Southbank Centre-ben a Temze partján hallgattuk meg Jánisz Varufakiszt és Slavoj Zizeket, akik Európa jövőjéről beszéltek.

Nagyjából a több száz embert vonzó program felénél, „meglepetés-vendégként” bekapcsolódott videólinken az akkor már három és fél éve onnan néhány száz méterre, a londoni belvárosban található ecuadori nagykövetségen dekkoló ausztrál.

Julian Assange akkor egyetlen, nagyon fontos fugyelmeztetést akart a számos, őt felállva, tapssal üdvözlő hallgatója tudomására hozni (ezt az esemény videófelvétele is egészen pontosan megörökítette):

Ha Hillary Clinton lesz az amerikai elnök, szörnyű, félig inkompetens vezetésű és háborúkkal teli jövő vár a világra, és főleg a globális Délre.

Assange aggodalma akkor a lehető legőszintébbnek tűnt, egyszerűen – úgy saját maga mint aki már akkor is nap, mint nap a kiadatástól rettegett, mind pedig, mint a háborús gépezetet jól ismerő ember tudása miatt – elég meggyőzően érvelt amellett, hogy ezt bizony jó lenne minden eszközzel megakadályozni.

Akkor Donald Trump még csupán egy viccjelölt volt, augusztusban jelentette be, hogy indul és igazából keveseken kívül mindenki komolytalannak tartotta elnöki ambícióit. Egyet azonban a rendszerkritikus baloldal már tudott, hogy kit nem akar: a Clinton-klán egy újabb tagját a Fehér Házban, aki csak kiélezné a konfliktust a muszlim világgal, és radikalizálná a nyugati országokat is, ugyanakkor teret teremtene a technológiai „megfigyelő-állam” kiterjesztésére is.

Két hónappal a londoni előadás előtt még Röszkén álltam, több ezer menekülővel szemben, ellenük tüntető jobbikosok mellett; másfél hónappal azelőtt pedig a Daily Telegraph szerkesztőjének nyomában az M1-es autópályán gyalogoltam azokkal a főleg közel-keleti menekültekkel, akik onnan tömegesen Bécsbe indultak. Azok a képek is bejárták a világot, mint ahogy az októberi, párizsi Bataclan elleni támadás képei is. Akkor komolyan kellett venni, amit Assange minderről mondott.

Assange megszólalását utólag a mai események fordulópontjaként emellé sorolom. Onnantól tudtam, hogy Assange képes akár a teljes amerikai külügyi és hadügyi irattárat a világra önteni, csak hogy Hillary Clinton elnökségét megakadályozza, mintha nem is érdekelné, hogy ezért bizony minden bizonnyal elkapják majd.

Nem tudni pontosan mi az, ami végül a DNC-leaks botrány alatt Trump és az orosz katonai hírszerzés, a GRU mellé sodorta – voltak már ennek az együttműködésnek előzményei is, elég csak Ed Snowden csúfos esetére utalni, aki épp a Wikileaks emberei miatt ragadt Moszkvában.

A Wikileaks-alapító furcsa ausztrál minden bizonnyal az államtitkok megszerzésének és tárolásának szakértője, értelmezésükbe és rendszerezésükbe azonban nyilvánvalóan hamar beletört a bicskája. Itt jöhettek be a képbe a védelmet ígérő, tapasztalt moszkvai és más titkosszolgák, akik emellett értelmezéseket, világmagyarázatokat nyújtottak neki, amelyeket végül elfogadott.

Ami azonban bizonyos, az az, hogy az őt egykor „nagyra becsülő” Donald Trump pontosan úgy cselekszik most, ahogyan sokan sejtették: elnökként meghajolt az amerikai védelmi minisztérium, CIA, FBI prioritásai előtt, és sürgette a most végül az ecuadori fél jóvoltából létrejövő letartóztatást.

Ami viszont ebből ránk tartozik, az nem is kis rész. Ami itt történhet az nem más, mint hogy egy, – még mindig – az Európai Unióhoz tartozó ország, Nagy-Britannia kiadhat az Egyesült Államoknak egy nem amerikai állampolgárt, akit egyszerűen szivárogtatásért keresnek. Persze, Assange-nak Svédországban kellene felelnie az ott ellene felújított, súlyos vádakkal szemben.

Azonban ahogyan mindig is mondta 2012 óta, ez nem fog megtörténni, hiszen a svéd kormány minden bizonnyal azonnal kiadja őt az amerikaiaknak, amint a britek kiadták őt Stockholmba.

Ezzel kapcsolatban pedig nem véletlenül kezdte el kongatni a legkomolyabban a vészharangot a nyugati újságírótársadalom jelentős része: hiszen ami a gyakorlatban történik az az, hogy egy szivárogtatót, egy forrást csak azért ad ki Európa Washingtonnak, mert titkokat fedett fel.

Hogyan, miféle feltételek mellett lehet így komoly tényfeltáró munkát végezni ezentúl Európában? Ha valami kellemetlenséget találsz, amelyben esetleg az USA is benne van (ilyesmire akadni a nagyobb újságok munkatársaiként nem túl nehéz), innentől retteghetsz ugyanettől? És mi a helyzet, ha egyszer majd az ugyancsak NATO-tag Törökország is ezt kéri? Oda is postáznak majd minden „árulót”? Meddig maradna ma szabadlábon a Richard Nixont 1974-ben végüli a Watergate-be belebuktató Bob Woodward és Carl Bernstein?

Ami most Julian Assange-zsal történik, az éppen ezért az EU minden állampolgárára tartozik, és a kiadatási eljárás mindannyiunk arcul csapása lenne. Komoly, nemzetközi terepen dolgozó oknyomozó újságíró ugyanis ilyen körülmények között nem végezheti a munkáját.

Ugyanis ha annak idején nincs Wikileaks, nincs a morális okokból amerikai katonai titkokat kiadó, hét évet raboskodó és most újra bebörtönzött  egykori amerikai katona, Chelsea Manning, akkor bizony nincs Panama Papers, Luxleaks, Cambridge Analytica-ügy és a többi csomag sem, ebben a formában, hiszen senki sem döntötte volna le az első dominót.

Talán ideje lenne erre is figyelnie az Európai Parlamentnek, ha már rendszeresen mi választjuk meg a képviselőit.

A Diem25 Mozgalom követeli, ne adja ki az Egyesült Királyság Washingtonnak Julian Assange-t, kezedményezésükhöz itt gyűjtenek aláírásokat.

Assange-ról őszinte, realista és hibáit is kiemelő dokumentumfilmet a többszörös díjnyertes brazil rendező, Laura Poitras készített 2016-ban Kockázat (Risk) címen. A film bemutatóját Assange munkatársai megpróbálták megakadályozni, Poitrast pedig ügyvédje útján beperelte.
Itt nézhető meg jogtisztán és ingyenesen.

Olvass tovább!