Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A saját queerfeminista házunk táján

Az írásbeli aktivizmus és a politizálás általában azt jelenti, hogy ütjük az ellent fakarddal, ennek eredményessége közismert. A barátaink lájkolnak, vitapartnereink dühös válaszcikket írnak, és minden megy tovább zavartalanul. Én most inkább arról írnék, ami a saját szövetségeseimben, hátországomban zavar nagyon. A queerfeminizmus nagyon sok újat és jót hozott a feminizmus és környékének világába. Korábban a feminizmus világképe szerint voltak a heteró férfiak, a szexista elnyomók, és a nők, az áldozatok.

A queerfeminizmus mutatott rá, hogy ez sajnos nem ilyen egyszerű, a szexizmus bennünk, nőkben és LMBT-emberekben is ott van.

A feminin nőket a leszbikusok között, a feminin férfiakat pedig a meleg férfiak között is alacsonyabb rendűnek tartják, és a férfiakra nézve káros szexizmus is bőven, bőven akad. A queerfeminizmus előtt a feminizmusban egyeduralkodó nézet szerint egy rendes feminista nőnek mindenben ellent kellett tartania a heteró férfiak által fenntartott szépségideálnak, vagyis legyen rövid a haja, legyen szőrös, ne sminkeljen, és így tovább – ez a klisé a mai napig él azoknak a fejében, akik mindenféle kifogásokkal gyűlölni óhajtják a feminizmust.

A queerfeminizmus mondta ki, hogy ez mind nem fontos, remekül mutat a rózsaszín tüllruhán a marxos kitűző, valaki nyugodtan lehet magassarkúban, sminkkel is feminista – vagy éppen annak ellenére. Hogy az nem feminizmus, ha a férfiak mellett most még egyes, magukat feministának tekintő nők is megmondják, miként nézzenek ki a nők. A queerfeminizmus vezette be a szexpozitivitás fogalmát és teremtette meg a mainstream és minden ízében nőellenes pornóval szemben azt a pornót, ami a nők igényeit, szempontjait mutatta meg, és a (heteró) férfiak szexuális elvárásainak megfelelni nem tudó, vagy azt körberöhögő emberek szexualitását karolta fel. Van, akinek nincs ideje differenciálni, és ezt a feminista (vagy „feminista”) pornót is a pokolra kívánja, pedig sokaknak sokat adott. Vitának mindenesetre van és lehet helye.

Tovább menve azonban egyre több lesz az olyan dolog, ahol a vitának nem csak helye, de szükségessége is van.

A queerfeminizmus, pontosabban a hozzá közel álló metszetszemlélet (interszekcionális feminizmus) másik fontos felfedezése, hogy egy embernek többféle identitása van, és ezek metszetei érdekes dolgokat mutathatnak fel. Például a döntően fehér, értelmiségi, középosztálybeli nők által igazgatott feminizmus nagy energiákkal küzdött a keresztény-konzervatív erőkkel az abortuszhoz való jog érvényesítéséért, a nőket szülőgépeknek tekintő szemlélet ellen, és elég sok időbe telt, míg meghallotta a munkásosztályhoz tartozó, Amerikában élő fekete, jellemzően vallásos nők szavát, akik a feminizmus segítségét a háborítatlan szülés lehetőségéért, a szülészeti erőszak visszaszorításához várták.

A metszetszemlélet tudatosította, hogy a nők, a melegek, az etnikai kisebbségek elnyomása mögött ugyanaz a logika húzódik (ha úgy tetszik: ugyanaz az ellenség), ezért ezeknek a csoportoknak elemi érdekük egymással szolidaritásban, egymással szövetségben fellépni.

Ma már azonban a különböző elnyomott identitások körüli fontoskodás egészen elképesztő mértéket öltött, emberek úgy gyűjtik a diszkriminációról szerzett tapasztalatokat, mint Leonyid Brezsnyev a Szovjetunió Hőse kitüntetéseket.

Fél éve voltam egy berlini queer fanzine fesztiválon. Nagyjából 90 négyzetméteren mintegy húszan mutatták be a saját, kisipari módon készített matricáikat, fanzinjaikat, kitűzőiket. A 90 négyzetméteren három helyen volt kiplakátolva, hogy ha bárki rasszizmus, fatshaming, homofóbia, bifóbia, pánfóbia, ageizmus, ableizmus és stb., stb, stb., stb., stb. áldozata lett, akkor a rendezők teljes mellszélességgel mellette állnak, forduljon nyugodtan a teremben cirkáló három, karszalaggal jelzett és képzett támogató személy egyikéhez, és külön, biztonságos tér van elkülönítve, hogy újra tudja kezdeni az életét.

A résztvevők bemutatkozói és a kiállított művek egyaránt kevés elhajlással arra fókuszáltak, hogy ki milyen típusú elnyomások és diszkriminációk áldozata. Nonbináris, genderfluid, pánszexuális, aszexuális, munkanélküli, plus size, elvált szülők gyereke, migrációs háttér, nem elég fehér bőrszín, nincs rendezett lakhatása, rajta van az autizmus-spektrumon, és így tovább, egészen a laktózérzékenységig bezárólag.

Pedig nem igaz, hogy az életünk csak elnyomásból és kirekesztettségből állna, ebben a cikkben például az LMBT-csoport bizonyára legproblémásabb szakosztályának képviselőivel, a transzneműekkel elég hosszú listát állítottunk össze arról, hogy miért jó transzneműnek lenni. És nehéz olyan leszbikust találni, aki ne tudná hosszan ecsetelni, mennyire hálás a sorsnak, hogy legalább a párkapcsolataiban nem kell folyton a patriarchátust kerülgetnie.

Pár hónapja voltam a rostocki queer filmfesztiválon, ahol egy 30 körüli politológia mesterszakos transz csaj tartott előadást „Bevezetés a transzneműségbe” jelleggel. Az első dián annak rendje és módja szerint bemutakozott, ez az ő esetében is kizárólag az általa elszenvedett diszkriminációfajták felsorolásából állt. Majd másfél órán keresztül sorolta, hogy a transzneműek hányféleképpen lehetnek kirekesztve, hátrányosan megkülönböztetve, illetve a transzfóbiának milyen rejtett formái vannak. Az előadás lényegére térve: gyakorlatilag bármi, kifejezetten jóindulatú megnyilvánulás is lehet transzfóbia.

Kérdeztem tőle, hogy van-e más előadása is. A válasz szerint igen: ami nem az általános, hanem a queer közegben szokásos transzellenességgel foglalkozik. Például az olyan női helyekkel, ahova a transz nők nem mehetnek be. Mennyi ilyen van, kérdem én? Hát azt ő honnan tudná, felelte kicsit indulatosan. De egy van Bécsben.

Az előadásból a közönség nem vonhatott le más tanulságot, mint hogy egy transzneművel egy légtérben létezni beláthatatlanul veszélyes, a megfelelő szellemiségű gender szakos diploma nélkül a legbiztonságosabb meg se szólalni és a helyiséget sietve elhagyni.

Ami ellen transzneműként a leghatározottabban tiltakozom.

Coming outom után a barátaim több dologtól tartottak. Az egyik az volt, hogy majd hatalmas szilikonmellekkel, tízcentis műszempillákkal fogok mászkálni a párducmintás cicanadrágomban, folyton a pasikra fogok panaszkodni és a műtétemről beszélni. Ez a hülye médiareprezentáció hibája. A másik aggodalom az volt, hogy egy hiperérzékeny nebántsvirág lettem, és teljesen ártalmatlan, kézenfekvő kérdések előtt is fél óráig egyik lábukról a másikra állva gyűjtötték a bátorságot. Ami engem rettentő módon idegesített, mert én azt akartam, hogy csak egy normális emberként kezeljenek. Szerintem még viccelni is lehet a transzneműségemmel, és nagyon hálás vagyok annak a pár barátomnak, aki ezt meri.

Az viszont a „Még 500 dolog, amit soha ne mondj egy transz embernek” című cikkeket gyártó transz aktivisták hibája, hogy a jelenlétemben mindenki gyöngyöző homlokkal mérlegelte minden szavát, nehogy megbántsanak, és folyvást bocsánatkérésekkel idegesítettek. Az ilyen áldozatiság-kultusznak és diszkrimináció-fixációnak komoly ára van.

Kezdjük a kikerülhetetlen megelőző magyarázkodással. Járulékos haszna is van. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a marginalizált kisebbségek tagjai jó eséllyel több sérülést gyűjtöttek be életük során, ami érthető módon plusz körültekintést igényelhet. Meg kell tanítani a társadalmat a fat shaming (a kövérség megszégyenítése) mibenlétére, arra, hogy ez milyen látszólag ártatlan és észrevétlen módokon nyilvánul meg, és hogy ez mennyire megnehezíti azoknak az életét, akik nem tudnak vagy nem akarnak megfelelni a testsúllyal kapcsolatos előírásoknak.

Fontos beszélni az autizmus árnyalatairól, a tényleg borzasztóan fárasztó mikroagresszió létéről. (Ez például az, amikor a színesbőrűektől megkérdezik, hogy honnan jött? Vagy egy velünk azonos súlyú, nálunk kövérebb ember mellett a saját súlyunkra panaszkodni.) De például a definíciónak tökéletesen megfelelő pánszexuálisként soha egy pillanatig nem volt bajom a biszexuális címkével, és kétezer fontosabb dolgot tudok mondani, mint a kettő közötti különbségről oktatni az embereket, pláne a pánfóbia mibenlétéről értekezni.

Ha egy kiállításon minden 30 négyzetméterre jut egy emlékeztető arról, hogy az alapvetően barátságos, érzékeny, testvéri közegben húszféle diszkrimináció és sérelem áldozata lehetsz, melyek begyűjtésével tetemes figyelmet nyerhetsz, akkor az nagyon komoly szívóerőt fog jelenteni arra, hogy keress és találj.

Amivel több baj van. Az egyik az, hogy így az emberek olyan sérelmeket is magukra vesznek, amik vagy nem léteznek, vagy egyébként egy vállrándítással elintézhetnének. Én tudom jól, hogy az önsajnálat aranyat ér, de azért csak jobb, ha nem keresünk és találunk okot az önsajnálatra. A másik baj az, hogy az áldozati katalógusunk bővítése közben olyan emberekből is elnyomót, agresszort csinálunk, akik nem azok, csupán lemaradtak a PC-t sajátosan értelmező aktivisták által jóváhagyott „Tűrt, tiltott, támogatott szavak listájának”, legutóbbi,  2019. Március 1-én 12:34- kor (CET) készült frissítéséről.

Ez se nem szerencsés, se nem okos, se nem célravezető. Igazából mindenki csak hülyébben érzi magát tőle.

A transz aktivizmus ilyen sérelemkereső irányzata helyenként a paranoia egészen elképesztő és kártékony megnyilvánulásait produkálja. A német törvények szerint az abortusz bűncselekmény, amelyért a gyakorlatban nem jár büntetés. Büntetik viszont annak „reklámozását”, amibe helyenként az abortuszról való információk közzétételét is beleértik. Tudom, hogy kevesen gondolnák Németországról, de ez a helyzet. Van valahol Baden-Württembergben egy matek szakos fiatalember, aki sorra jelenti fel azokat az orvosokat, akik abortuszt végeznek és erről honlapjukon írnak. Legutóbbi áldozata a 61 éves Kristina Hänel volt, akit a hesseni bíróság 6000 euró (1,9 millió forint) pénzbüntetésre ítélt, és még jó fejek voltak, mert két évig terjedő szabadságvesztést is adhattak volna. Az esetből balhé lett, demonstrációk voltak, amiken Kristine Hänel elmondta, hogy a női egyenjogúságnak, a nők szabadságának alapvető feltétele a testük fölötti önrendelkezés, ami az abortuszhoz való jogot is magától értetődően jelenti.

Amire válaszul transz aktivisták betámadták az orvost, mondván, hogy ez transzfóbia, hiszen nem csak nők lehetnek terhesek, hanem nem bináris személyek és transz férfiak is. Ami egyfelől igaz, másfelől meg ne már.

Nem egy-két hülye írogatott, hanem egész komoly kampány lett belőle a Twitteren. A nő védekezését félresöpörték, miszerint az elmúlt harminc évben több ezer abortuszt végzett el, egy olyan se volt a paciensei között, aki ne lett volna nő. Időközben az is kiderült, hogy Kristina Hänel a transzneműekhez kifejezetten értő, érzékeny módon áll, itt mégis logikus és legitim érvek mentén nőkről beszélt. Ez azonban senkit nem érdekelt, hiszen itt nem tényekről, hanem elvekről van szó.

A történetben több ijesztő dolog van. Az egyik az, hogy ezek a transz aktivisták a transzfóbia megtámadásra érdemes szintjének tekintették ezt a transz szempontból nem éppen precíz, de egyébként tökéletesen ártalmatlan megszólalást. A másik az, hogy hevületükben nem vették észre, hogy talán stratégiailag nem a legszerencsésebb célpontválasztás amit művelnek, hiszen legkézenfekvőbb és legtermészetesebb szövetségeseiket, a nőket és feministákat idegenítik el éppen maguktól vele.

Hogy nem vették észre, ezzel az agyatlan agresszivitással többet tettek a valódi transzfóbia terjesztéséért, mint egy átlagos, valamiért baloldalinak tekintett transzfób feminista a gyerekeket megcsonkító transzlobbival való riogatással.

A példa nem egyedi. Hogy a hülyeségnek ez a konglomerátuma mikor és mennyiben a queerfeminizmus, a transz aktivizmus vagy a mainstream sajtóban leginkább emlegetett identitáspolitika lényegi sajátja, vagy mennyiben csak hozzácsapódott vadhajtás, az egy végtelen és meddő vita tárgya, aminek a tétje szerintem nem különösebben érdekes. Újabb csatatér, ahol mindenki a számára kedves és számára ellenséges fogalmak mentén vívhatja a feminizmusnak ezt a testvérháborúját.

Az identitáspolitika azért lett a bal- és jobboldalt összekötni alkalmas ellenség, mert a tökéletesen tisztázatlan fogalomba tényleg és joggal bárki bármit beleláthat. A sajtóban általában úgy funkcionál, hogy ha valaki lát valami balos vagy libsi, gyanús dolgot, akkor elkezd kiabálni, hogy „Identitáspolitika! Mindenki helyezze biztonságba a a gyerekeket és a nemi identitását!”.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének ott komoly gondok. A 444-en a kéthetente esedékes, identitáspolitikát kritizáló írás (Plankó Gergő: Egy túl tökéletes lincselés) ezúttal egy különösen szép történetet szállított. Jussie Smollett fekete, meleg színész néhány hete azzal ment be egy chicagói kórházba, hogy éppen csak megúszott egy Klu Klux Klan típusú lincselést. Az ügyből országos botrány lett, Trump és az amerikai, KKK-szerű jobboldal elég sokat tett azért, hogy egy ilyen eset reálisan elképzelhető legyen, az Amerikának emberi jogokra érzékeny fele pedig ennek megfelelően reagált. Csak hogy a dolog úgy áll, hogy Smollett a támadást maga rendelte meg, ami mögött minden bizonnyal joggal látják most sokan azt a motivációt, hogy nem kis részben az identitáspolitika áldozatiság-kultusza csábította a színészt arra, hogy ilyen extrém módon szerezzen magának értékes pontokat.

Azt pedig lehetetlen megbecsülni, hogy mindeközben milyen hatalmas, megbocsáthatatlan károkat okozott mindazoknak, akik valóban valamilyen gyűlölet-bűncselekmény vagy szexuális erőszak áldozatai lettek, és nem hisznek nekik.

A hülyeségnek azonban van még egy fontos konglomerátuma az identitáspolitika-queerfeminizmus-stb. háza táján: a PC egyszerű cenzúrázási kötelezettségként való értelmezése.

A PC egyrészt jelenti azt, hogy nem lehet csak úgy bántó, elidegenítő módon beszélni a másikról, de leginkább az amúgy is kiszolgáltatott, marginalizált, sérülékeny helyzetben lévő társadalmi csoportokról. A másik, ettől eléggé független jelentése viszont olyan témák, kérdések és szavak tabusítása, amiről valaki valahol azt feltételezi, hogy valaki számára valahol sértő lehet. Ez utóbbi megint csak számos, egyre kevésbé ignorálható veszélyt jelent.

Az első az, hogy így egy csomó fontos dologról nem lehet beszélni. Finoman és okosan és körültekintően se lehet. Leginkább sehogy. Mármint a baloldalon, mert a jobboldal beszél róluk, aminek meg is vannak a nagyjából ismert következményei, de ez egy külön cikk témája kell, hogy legyen.

Ide tartozik viszont, hogy a PC ilyetén értelmezése alapvetően mennyire rosszhiszemű. Nem feltételezi, hogy egy kis körültekintéssel bármit el lehet úgy mondani, hogy az ne legyen sértő. Azzal, hogy a megszólalótól a megszólalás lehetőségét veszi el, annak jószándékát is erősen kétségbe vonja. Végezetül pedig rosszhiszemű az általa védeni szándékozott kisebbségekkel szemben, amikor nem feltételezi hogy képesek helyiértéken kezelni, feldolgozni, ad absurdum tolerálni rájuk nézve állítólag és esetleg sértő, diszkriminatív kijelentéseket. Esetleg csak sztereotíp ábrázolásokat, mert gyakran ez is elég az indexre kerüléshez.

Számomra, transzneműként például kifejezetten sértő, amikor műalkotásokat, előadásokat, bármiket transzfóbiára hivatkozva be akarnak (gyakran sikerrel) tiltani, mert azok a „nőknek vaginája van” kijelentést tartalmazzák. A Vagina monológok című darab, amely nők millióinak segített a saját szexualitásával jobb viszonyba kerülni, csak egy ilyen, sokat szenvedett mű, sajnos nem kell sokat guglizni a további példákhoz. A „nők+vagina” állítás a PC-rendőrség értelmezése szerint azért kirekesztő, mert nem minden nőnek van vaginája (ezek az operáción át nem esett transz nők), és nem mindenki nő, akinek vaginája van (nem binárisok és műtétet nem végeztető transz férfiak). A PC-rendőrség értelmezése ugyan sem a nyelv, sem a logika próbáját nem állja ki, de az erkölcsi felsőbbrendűség tudata és az ebből levezetett agresszívitás ezt az akadályt általában sikerrel veszi.

Nem oldja meg viszont azt a problémát, hogy én, mint transz nő, az átlagpopulációval megegyező szövegértési és logikai képességgel is látom, hogy a sokfelé üldözött „nők+vagina” állítás rám nézve, (amennyiben nincs vaginám) nem mond semmit, de még csak a létezésemet se tagadja, következés képpen rám nézve nem sértő.

Kirándulni általában jó, és lehet erről beszélni attól még, hogy néha nem jó. De ha azt is mondanák, hogy csak a nőknek van vaginája és senki másnak, akkor sem gondolom, hogy nekem ezen meg kéne sértődnöm, azt pedig végképp nem gondolom, hogy az ilyen állítás okot adhatna a szólás és művészi szabadság korlátozására.

Ugyanígy nem gondolom, hogy szabad volna nekem, mint transzneműnek a szólásszabadsággal szemben radikálisan ellenséges magatartást tulajdonítani, látatlanban betegesen hiperérzékenynek beállítani, belőlem a többséget terrorizáló kisebbséget csinálni, passzív-agresszív szerepbe tolni, a nyelvi-logikai képességeimről ilyen bizonyítványt kiállítani, ideológiai háborúkban, egotripekben és feminista testvérharcokban fegyverként és golyófogóként használni.

A transzneműekről így gondolkodni, és nagy nyilvánosság előtt a transzneműeket így lefesteni ránk nézve kifejezetten káros, a társadalmi integrációnkat nem segíti, hanem nehezíti.

Tulajdonképpen ez a transzfóbia, nem a Vagina monológok. Ha már arról szól a verseny, hogy ki talál meglepőbb helyen transzfóbiát.

És akkor itt be is fejezem, ennyi elég lesz.

A szerző a Prizma transznemű közösség egyik alapítója.

Kiemelt kép: kyle mowat / flickr
Olvass tovább!