Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: A cigányok tíz éve

Neonáci terrorizmus Magyarországon – evvel a szalagcímmel nem találkoztunk az utóbbi évtizedben. Mindenki tudja pedig, hogy mi történt. Elkötelezett neonáci militánsok (köztük a katonai elhárítás egyik kéme) találomra támadtak romákra, Tatárszentgyörgyön és egyebütt, hat ember meghalt, többen megsebesültek. A nyomozást vonakodva folytatták, sok – könnyen elkerülhető – hibával, a tettesek többségét elkapták, elítélték, bár vannak még homályos pontok. A parlamenti vizsgálóbizottság – vezetője: Gulyás József képviselő (SZDSZ) – munkáját akadályozták, számos dokumentum máig nem hozzáférhető. Az ügyről tisztességes és magas színvonalú műveket írt Vágvölgyi B. András, Tódor János, Tábori Zoltán. Filmek is készültek. (Sajnos én nem láttam őket.) A cigányság legjobb vezetői – Horváth Aladár, Setét Jenő – elmondták a magukét, vagyis az igazat, becsületesen és visszafogottan. Mohácsi Viktória magyarországi roma értelmiségi, európai képviselő (SZDSZ) ellen hajsza indult, elmenekült az országból. Mások is megszólaltak, nem kevesen, de nem sokan, nem elegen, nem köszönték meg nekik.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Indokoltan vetették föl a bírálattal előmerészkedő romák és a romák „magyar” (ez a szó ma elsősorban „nem cigány”-t jelent) barátai, hogy a társadalom nagy többsége, legalábbis a látszat szerint, mintha közönyös lett volna a terrorista sorozatgyilkossággal – rasszista politikai gyilkossággal – szemben, mindenesetre hallgatott. A cigányok mellett nagyobb szolidaritási vagy szimpátiatüntetések nem voltak, egyetlen szerényebb kivétellel a budapesti XIII. kerületben. A mostani évfordulós megemlékezésekben azt olvasom, hogy mintha még a romák is elfelejtették volna az egészet. Másokról nem is szólva.

Tíz év telt el, az ország politikai vezetői – kormánypártiak és ellenzékiek – hallhatóan nem beszélnek a témáról, a legtekintélyesebb írástudók is többnyire félrenéznek. Vannak, voltak kivételek (érdekes módon ezt is elfelejtették), de a cigánykérdéssel hivatásszerűen foglalkozó, elkötelezett társadalomkutatók, NGO-aktivisták, szociális munkások, pedagógusok – akiknek legalább mi itt hadd fejezzük ki szerény hálánkat – kivételével ma (majdnem, de csak majdnem) mindenki csöndben van. Rossz lelkiismeret?

Vagy hallgatólagos egyetértés a neonáci gyilkosokkal?

Nagyon hosszú a politikai szervezetek, a médiák és a független politikai írók lajstroma, amelyek és akik az elmúlt években – a cigányellenes náci terrortámadások után is – fóbiás fajgyűlölet nyilvános kifejezését engedték meg maguknak. Vagy csak a romákkal szembeni hátrányos megkülönböztetés józan, higgadt, magabiztos pártolásával tűntek ki.

Vegyünk látszólag ártalmatlan példát, olyan lapból – a Magyar Narancs 2019. február 21-ei számából –, amelyet cigányellenességgel nem lehet gyanúsítani, sőt: ebben a lapban következetesen és élesen szokás bírálni mindenféle rasszizmust és effélét. (A liberálisok vakfoltja az ortodox népeket – oroszokat, románokat, szerbeket, görögöket – érő lenézés; ez még a Monarchia idejéből származó pocsék hagyomány, amelynek az ürügyeire [Milošević, Putyin stb.] rá se szabad hederíteni; de a MaNcs még ebben is jobb a siralmas átlagnál.)

A kormány családistápoló és gyermekfokozó programjáról nyilatkozik a szakember, őszintén, komolyan:

„Ne csapjuk be magunkat: ha megkérdeznék a népet, hogy a polgárosuló középosztály vagy a mélyszegénységben élők gyerekvállalását támogassa-e a kormány, a többség az előzőre szavazna. Ez az akcióterv nem csupán a kormány preferenciáit tükrözi, hanem a társadalom nagy részéét is.”

De Lengyelországban – veti közbe a megriadt riporter. Őszinte, komoly válasz:

„…Nagy [a] különbség: a lengyelek szemében a népesség alsó 16 százalékába tartozó gyerekek is lengyelek, a magyar többségi társadalom szemében viszont romák.”

Kész, passz.

Az interjú erre nem tér vissza (!), csak megjegyzi a demográfus szakember őszintén, komolyan: „…a gyes [gyermekgondozási segély] összegének emelése az alsó jövedelmi harmad helyzetét javítaná – de ez más társadalomképet tükröz, mint… a jelenlegi kormányé”. Elvégre „…a Fidesz ezzel a társadalomképpel nyerte meg a választást”.

Kész, passz, ennyi.

A kitűnő riporter (más írásaiból ismerem, kifogástalanul antirasszista újságíró) nem tépi a haját, nem rikoltja az interjúalanynak: „s ön ezt csak így mondja, hát nem rettenetes? Önnek ez nem fáj?”

Megszoktuk.

Nem volna szakmailag elfogadható, ha a lap elkezdene – hogy is szokta mondani a 888.hu? – sivalkodni.

A magyar miniszterelnök ugyanerről azt mondja, hogy nem adnak anyagi segítséget az olyanoknak, akik „a gyerekekből akarnak megélni”. Ez a Ku Klux Klan álláspontja is.

A romáktól az élet jogát kétféle módszerrel lehet elvitatni: az egyik a puskagolyó, a másik a szociálpolitika.

A jelek szerint, ha nem is egyforma mértékben, de mindkét módszer elég népszerű.

Eredetileg azt terveztem, hogy józanul és ésszerűen bemutatom az olvasónak, hogyan lehet érvelni a rasszista gyilkosságok eltűrése vagy helyeslése ellen: biblikus vagy világi humanista érvekkel, illetve a kritikai elmélet érveivel (ezek ebben az esetben, kis logikai terjedelemben ugyan, de egymást metsző halmazok).

Érveljek a neonáci terrorizmus, a fajgyűlölő gyilkosságok, az extrém mértékben hátrányos megkülönböztetés ellen? Mutassam ki, hogy ez ellenkezik az alkotmányjoggal és az államunk által többszörösen elvállalt nemzetközi kötelezettségekkel?

Ezen túl vagyunk.

A Mérce törzsolvasói – akár egyébként a Magyar Narancs törzsolvasói – az én esetleges érveim nélkül is ellenzik a rasszizmust és a neonáci terrorizmust.

Helyeselnék, hogy az állam (ha nem ez, akkor a következő – megreformált – államrendszer) támogassa a szegényeket, alkalmazzon pozitív diszkriminációt a romák javára, építsen ki intézményeket, amelyek asszimilációs kényszer nélkül is a politikai közösség egyenjogú tagjaivá teszik cigány testvéreinket.

De valamennyien tudjuk, hogy erre nincs kilátás. A hallgatást részben valószínűleg a reménytelenség okozza.

Vannak kitűnő elemzések a kormányzat demográfiai és szociálpolitikájáról (ld. pl. ezt; egy másik kitűnő cikk egyszerűen megírta, hogy Orbán „a faji állam szolgálatába kívánja állítani a szociálpolitikát”, ami természetesen igaz).

Kétféle párt van Magyarországon: a többé-kevésbé aktívan cigányellenes (és más irányokban is etnicista), illetve a zavartan, pironkodva szótlan. De hát ezek a nevetséges parlamenti (és parlamentbe törekvő) pártok amúgy se túl jelentékenyek. Lehet, hogy a Jobbik megbánta (de legalább ma nem hangoztatja) antiszemitizmusát, netán föl is hagyott vele; de a cigánykérdésben nem nehezedik rá se partnerei, se ellenfelei (a kormányférfiak) irányából súlyosabb erkölcsi nyomás.

Én úgy érzem, hogy rám nehezedik ilyen nyomás: ameddig a Jobbik nem kér bocsánatot a romáktól, s ameddig a romák nem bocsátanak meg neki (és különösen, ha már van rá valódi okuk, hogy megbocsássanak), addig én se helyeselhetek semmiféle együttműködést a Jobbikkal (nem mintha a véleményem sokat nyomna a latban). Ameddig az ellenzéki (MSZP, DK stb.) pártok nem jelentik ki, hogy a néhai Pásztor Albert (fajgyűlölő, cigányellenes rendőrtiszt) jelölése miskolci polgármesternek bűn volt, s az ekörül kialakult, az ún. baloldalról gerjesztett cigányellenes uszítást és uszulást nem vetik el (ld. „Kizárlak a Pártból” c. cikkemet 2014-ből, kérem most el- vagy újraolvasni), és í. t., addig engem ez az egész parlamenti vircsaft nem érdekel.

Gyed helyett gyes, az egykulcsos személyi jövedelemadó progresszívvá alakítása, a fogyasztási cikkek és alapvető szolgáltatások általános forgalmi adójának (áfa) radikális csökkentése, a társasági adó brutális megemelése, új vagyonadó bevezetése, szociális ösztöndíjak szegény gyerekeknek, kötelezően integrált iskolák, a munkanélküli-segély haladéktalan visszaállítása megemelt összeggel, azonnali gyorssegély a nyomorgó cigánygettók (szép mai szóval „szegregátumok”) lakóinak, szociálisbérlakás-program, a rasszista propaganda tiltása, külön ombudsman a kisebbségeknek, a roma problémával foglalkozó kutatóintézetek, tanszékek, tantárgyak, programok beindítása, az elszegényedett régiók intézményeinek (közvilágítás, kövezett út, posta, takarékszövetkezet, kedvezményes árú vetőmag, közért, népkonyha, szövetkezetek, orvosi rendelő, védőnő, rendőrőrs, szemétszállítás, művelődési ház, könyvtár, olcsó étterem, presszó, bölcsőde, óvoda, általános iskola, működő templom, wifi, buszjárat, vasúti szárnyvonal, fölnőttoktatás, munkástanfolyamok, sportpálya stb.) helyreállítása – a teendők nem bonyolultak, ha valaki komolyan veszi az egyenlőséget, és nem csak a szája jár.

Jelenleg mindezekkel szemben a sunyi, rajtakapás esetén letagadott verbális lincselés folyik, s „a gyakorlatban” a fajüldözés, a szegregáció, a „spontán” egyenlőtlenség szándékos állami túlhajtásának szégyentelenül nyílt politikája.

Avval se akarok érvelni, hogy a „mélyszegény” underclass és a cigányság fokozódó nyomora, társadalmi és kulturális bomlása (amelynek az ellenszere csak az olyasmi, mint a kábítószer, az alkohol, a machismo meg a testi erő és a fizikai agresszió, mint minden szegény, elnyomott és kitaszított etnikai szubkultúrában az egész világon) milyen gondokat okoz perceken belül a fehéreknek („a többségi társadalomnak”, mondja tapintatosan és eufemisztikusan az idézett komoly demográfiai szakember), ezért a fehér középosztálynak önérdeke a társadalmi és „faji” béke. Nem érvelek evvel, mert ha a fehér középosztály épségét és nyugalmát nem is veszélyeztetné az underclass anómiája s majdani lázadása, akkor is kötelessége lenne cselekedni nem a maga, hanem a romák érdekében.

A kérdés az, hogy van-e itt valaki, aki a heveny és idült fasizálódás ellen föl mer lépni, és nem „Európa” és más ürügyek és félreakciós ábrándok meg a liberális illem nevében, hanem az egységes és egyenlő nép nevében.

„Európa” meg a liberális illem is jobb persze, mint a semmi, de szánalmasan keveset ér.

Hogyan térhet ez az ország derűsen nyugovóra, ameddig a meggyilkolt cigányokat – fivéreinket és nővéreinket – meg nem siratta? Hogyan alhatunk fűtött szobánkban, amíg a határon csak úgy kaphat enni a menekült család, ha az emberi jogi szervezet (szívből köszönjük neki) az európai szövetségi bírósághoz fordul? Kik azok a képviselőink, akik alkotmányba iktatják a hajléktalanok zaklatását?

Magyarországon rengeteg az aljasság és a szívtelen kegyetlenség, de a sarokpontja mindezeknek a cigánykérdés.

Ha ebben nincsen erkölcsi fordulat, ha csak a gonoszság irányítja a tetteinket, ha nincs megbánás és újrakezdés, akkor ennek az országnak nincs reménye – és ne is legyen.

A hamis realisták azt hiszik, hogy nem lehet szembeszállni a fajvédő határkerítéssel, az Európa-ellenességgel, minden univerzalizmus regresszív elutasításával, a homofóbiával, a nőellenességgel és mindenekelőtt a cigánygyűlölettel, mert nem népszerű. Majd hatalomra kerülünk a rasszista szavazatokkal, és kormányon suttyomban helyreállítjuk a szabadságot és az egyenlőséget, hátha nem veszi észre a magyar nép.

Így nem lehet, de ez nem számít: a lényeg az, hogy így nem szabad.

De tovább megyek: én az üdvözlendő és örvendetes sztrájkhullámmal való rokonszenvvel, együttérzéssel és szolidaritással, a túlóratörvény elleni mozgalommal se leszek elégedett, ha ez azt jelenti, hogy a cselekvőképes, munkahellyel rendelkező, a munkaerőhiány miatt „zsarolási potenciállal” rendelkező fehér szakmunkásréteg oké, de a kiszolgáltatott, magára hagyott, szenvedő és üldözött cigányság sorsa nem vált ki ugyanekkora részvétet, szociális és erkölcsi szenvedélyt. Mindkettőre – és egyszerre! – szükség van.

A betiltott Magyar Gárda már nem menetel a halálra rémített cigánygettókban, a neonácik pillanatnyilag nem lövöldöznek romákra – az antifasisztákat azért fenyegetik – , de a másik módszer, a tömegesebb és halálosabb (azaz a diszkriminatív, népellenes demográfiai, szociális és biopolitika) tovább roncsolja és pusztítja a legszegényebbeket, akiknek a szenvedése nemcsak közönyt, hanem tagadást, elfojtást és gyűlöletet vált ki megtévesztett és félrevezetett polgártársaink körében.

Ez nem újdonság.

Proprium humani ingenii est odisse quem læseris” – jellemző az emberi elmére gyűlölni azt, akit bántasz, írja Tacitus (Agricola, 42).

A neonáci terroristák gyújtóbombát dobtak a cigány Csorbáék házára, lesben álltak, s amikor a fiatal apa menekült a kisgyerekeivel a lángoló épületből, hidegvérrel lelőtték őket. Csak mert romák voltak.

Nem fáj? Nem nyugtalanít? Nem tölt el gyásszal és bánattal?

Nem akarod másképp irányítani az országodat? Nem akarod átformálni a népedet – és saját magadat benne – , hogy viszonylag tiszta lelkiismerettel a része lehess? Nem akarsz mindent újrakezdeni, tisztábban, racionálisabban, szelídebben, átgondoltabban, együttérzőbben? Nem gondolod, hogy az alapokig le kell bontani ezt a romlott és bűzhödt államot, amely mindenkit tönkretesz, kit így, kit úgy, de téged, akinek az a kiváltságod, hogy ezt olvasod, legfőként erkölcsileg és szellemileg zülleszt el? Hiszen tudod, hogy szétrohasztja a szíved.

Ha a romáknak így kell élniük itt, te se élhetsz jól, s ha mégis, akkor nem érdemled meg, az biztos.

Ne légy gyilkos, kedves olvasóm.

Olvass tovább!