Az Orbán-kormányok már-már legendás szimbólumokhoz való ragaszkodásának egy újabb, igen látványos fejezete íródik a szemünk előtt a Magyar Idők átkeresztelésével. Szombaton jelentette be ugyanis a kormánylap, hogy éppen az Orbán-Simicska szembefordulás nyílttá válásának, a „G-napnak” a negyedik évfordulóján veszi fel a 2018-as választás másnapján bezárt újságnak a nevét. Annak a lapnak a címét, amelynek „ellenében” létrehozták, ezzel is emlékművet faragva volt Fidesz-pénztárnok legyőzésének.
A Magyar Idők átmaszkírozásának körülményeit nehéz a személyes, haragon, indulaton, bosszún kívül más, akár árnyalatnyival is racionálisabb érvekkel indokolni. Ez nem új, nem szokatlan az Orbán-kormányok alatt, csupán ismét más fénytörésben jelzi azt a látszólagos közönyt, amellyel a miniszterelnök az év első kormányinfóján az alábbi, azóta már agyonidézett mondatokat mondta:
„Úgy élem az életemet, nekem az a képzetem van a magyar a realitásról, hogy Magyarországon ma baloldali, liberális és kormányellenes médiatöbbség van. Ezt én ténykérdésnek tekintem. Indulat nélkül mondom, nincs bennem harag, nem rázom az öklömet. Egész egyszerűen, mint ahogy reggel felkel a nap, én is fölkelek, és azt látom, hogy a mai nap is ellenszélben fogok dolgozni.”
A névváltoztatás híre megelőzte a bejelentést: nem hivatalos forrásokból már hallani lehetett arról, hogy a Magyar Idők jelen formában való megszüntetése, és a Magyar Nemzet „újraindítása” eldöntött tény, sőt az évfordulós kilövés is konkretizálódott. Sőt ha minden elemét kipipálhatjuk az előrejelzéseknek, még arra is számíthatunk, hogy az új nem lenne a kormánypropaganda „bunkósbotja”, inkább a Mandiner „tálalási módja” fogja jellemezni.
Ami ennél azonban érdekesebb, az az, hogy a kiszivárgó forgatókönyvekben is visszatérő motívum az érzelmi indíttatás: a szimbolikus üzenet jelentősége, a végső bosszú fontossága. Minden, ami a ellentmond Orbán médiaügyekben nyilvánosan tanúsított egykedvűségének és higgadtságának.
Már rengeteg szó esett arról hogy ez az egész felfogás, a médiumokra fegyverként, a médiapiacra csatatérként, elfoglalandó állásokként való tekintés mennyire káros, azt pedig ragozni sem érdemes, hogy dühből meghozott politikai döntések mennyire tudnak konstruktívak és előremutatóak lenni.
De ugyanez igaz Simicska Lajosra is, akinek a sajtó irányában mutatott felelősségtudata szintén hagyott kívánni való maga után. Mert most azt látjuk, hogy miután a totális vereségbe belenyugodva, egy nappal a választás után újságírókkal, dolgozókkal, olvasókkal mit sem törődve bezárta a Magyar Nemzetet, majd nem sokkal később ráruházta mindenét Nyerges Zsoltra,
ennyire végtelenül egyszerű egy óriási hagyományokkal rendelkező napilap címével dobálózni.
(Tessék csak belegondolni, annak idején a Népszabadság szerkesztőségének mennyi esélye volt arra, hogy megszerezze a lapot becsukó Mediaworkstől az újság nevét.)
Mert miközben a kormányoldal önfeledt győzelmi táncot lejt Simicska politikai sírján, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy alátétnek ehhez egy jobb, rosszabb, tulajdonképpen mindenféle időket megélt, majd egyszer már eltemetett újság identitását hantolják ki és használják fel. Egy olyan újságét, amelynek semmi köze nem lesz ahhoz, amely most a nevét kisajátítja.
Egy olyan újságét, amelyről – a Magyar Időkkel ellentétben – nemcsak, hogy tudtuk, mennyi fogy belőle de megszűnésekor a legolvasottabb politikai napilap volt. És amelynek a kötélékében a végsőkig kitartó újságíróknak és több tízezer egykori olvasójának pokolian fáj, amit most művelnek vele. Hogy a magyar nyilvánosság egészéről már ne is beszéljünk.
