„S rendezni végre közös dolgainkat”: LMBTQ-ügyeink

A köztévé M5 csatorna „Ez itt a kérdés…” címmel sugárzott műsora múlt heti adásának homofóbiája egy átfogóbb, genderellenes-nacionalista ideológiai ernyő alatt értelmezendő. A műsorban alkalmazott retorika és a közszolgálati sugárzás határozottan erőszakosabb szintre emelte az LMBTQ-közösség tagjait célzó üzeneteket. Minket.

Veszélyesen moralizáló és szándékosan ártó, ostoba jelszavakkal teleaggatott, tudománynak álcázott nonszensz volt maga a műsor –  az adófizetők pénzéből. Igen, az LMBTQ-személyek pénzéből is. Mintha a legrosszabb rémálmomat játszották volna le a képernyőn, és még pénzt is kértek érte a „köz szolgálatáért”.

A nyilvánvalóan rosszindulatú és hamis állításokkal nem szeretnék foglalkozni, azt Kanicsár Ádám  és Milanovich Domi egyegy cikkben már viszonylag átfogóan és meggyőzően megtették. Ezúton is köszönet érte. Ami foglalkoztat, az az, hogy milyen ellenállási lehetőségeink vannak és szükségesek ilyen propagandasztikus köztévés adás után mind a közösségünk részéről, mind a magukat  (baloldali) szövetségesnek vallók részéről.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

A hipszterszakállas műsorvezető nyilván nem maga találta fel a spanyolviaszt, az átnevelő táborokkal és terápiákkal kapcsolatos lobbik nem csak nálunk, hanem az Egyesült Államokban és másutt is léteznek, és teszik  számtalan LMBTQ-társ életét még elviselhetetlenebbé világszerte.

Szögezzük le, rengeteg kamasz és fiatal felnőtt sokszor nem azért akar szabadulni az azonos neműekhez való vonzalmától, mert ezt a vágyat megélni borzasztó lenne, hanem éppen az olyan ideológia miatt, ami ezt az M5 csatornán sugárzott adást is létrehozta.

Az amúgy is labilis és sok szempontból konfliktusos tinédzserkorban a homoszexualitás vagy nemi diszfória, szorongás patás ördöghöz való hasonlítása képes ezeket a fiatal embereket a szakadék szélére tolni. Ehhez a meghasonláshoz járultak hozzá, ezt erősítették fel a műsorvezető és a meghívott vendégek. Hogy elvhűségből tették-e, vagy mert ez az elvárt narratíva, amiért (ideig-óráig) pozíciók és pénz jár ma Magyarországon, azt nem tudom, de igazából nem is érdekel. Az eredmény ugyanaz.

A következményeket nem nekik kell viselniük. Nekik ez jópofának tűnő egy órányi trollkodás, valószínűleg ugyanolyan boldogan fekszenek le és kelnek fel másnap, mint a rasszista, romaellenes, menekültellenes vagy hajléktalanellenes műsoraik után. Viszont – akárcsak a többi célpont esetében – azoknak az LMBTQ kamaszoknak és családjaiknak hatványozottan megnehezítik az életét, akik vagy akiknek ismerősei, barátai, családtagjai köztévét néznek, és az ott hallottak-látottak alapján formálnak véleményt a közösségről.

Nem a műsorvezetőt és társait verik meg egy sötét sarokban iskolából hazajövet vagy a tömegközlekedésben. Nem ők lesznek szenvedélybetegek, depressziósak vagy szorul görcsbe a gyomruk az iskolában vagy az új munkahelyükön nap mint nap. Nem ők stresszelnek azon, hogy hol töltik az ünnepeket, és hazavárják-e őket egyáltalán.

Nem ők aggódnak azon, hogy még érettségi előtt kidobják-e otthonról őket, ha előbújnak a szüleik előtt. Nem ők hallják naponta, hogy mennyire gusztustalan életvitelt folytatnak. Nem ők mennek rettegve orvoshoz, hogy éppen aznap milyen elbánást kapnak.

Nem őket vegzálják, erőszakolják meg azért, hogy hátha attól majd megszűnnek nőkhöz vagy nőkhöz is vonzódni és felhagynak a leszbikussággal. Nem ellenük normalizálodott a szimbolikus erőszak, és nem velük szemben gondolja azt mindenki, hogy joga van elítélni őket, csak azért, mert a vélemény szabad.

A homoszexualitás nem „gyógyítható” – és nem csak azért, mert a szexualitás semmilyen formája eleve nem is „gyógyítható”. A szexualitás nem betegség; ezért mélyreható, káros következmények nélkül nem elnyomható. Vágyainak bűntudat nélküli szabad megélésére pedig minden LMBTQ-személynek elemi joga van.

Az intimitás, a vágyak, a partnert tisztelő szex, a szexualitás nem holmi mocskos, erkölcstelen, rejtegetni való dolog, hanem a társas lét alapvető, bár más-más formában megélt része.

A szex nem valami transzcendentális jelenség, azzá nagyon is hús-vér emberek misztifikálják és aggatnak rá ideológiai-moralizáló jelzőket, ahelyett, hogy kölcsönös tiszteletről, beleegyezésről és örömszerzésről beszélnénk.

Mindenkinek joga van ezt az utóbbi elvek mentén megélnie, és ez ellen a jelenlegi elnyomó és kirekesztő ideológiák sem tehetnek semmit. Az erőlködés eddig sem vezetett semmi jóra és a jövőben sem fog.

A mi ügyeink

Az elmúlt évek hazai vitáit az LMBTQ-aktivizmusról alapvetően az ellenségesség és kibékíthetetlennek tűnő nézeteltérések jellemezték. A baloldali (heteroszexuális) szövetségesek megszólalásait tekintve sokaknak van véleménye és kritikája a témáról, az aktivizmusról, a különböző betűk értelmezéséről, még akkor is, ha megélt tapasztalata nem feltétlenül van, azaz nem tartozik az adott közösséghez, vagy nem vállal vele közösséget. Ezzel önmagában nincs probléma, de az kétségtelen, hogy a stigmatizáló következményeket sem nekik kell elsősorban viselniük.

A viták, az érvek ütköztetése szükséges és hasznos. Viszont azt nem szabad elfelejtenünk, hogy mögöttük hús-vér emberek vannak, akiket mindeközben itt és most bántalmaznak, ma verik meg őket, ma kell titkolózniuk, ma hanyagolják el a testüket a szégyen miatt, ma mennek bele rizikós helyzetekbe, és ma kell tükörbe nézniük.

Talán egy nyitott, inkluziv társadalomban nem kellene azon aggódnia sokaknak, hogy ki hogyan prezentálja magát és szexusát, hogyan öltözködik, és melyik mosdóba megy azért, hogy a lehető „legbiztonságosabban” tudjon megjelenni annak érdekében, hogy elkerülhesse a napi megaláztatásokat és bántalmazásokat.

Talán egy ilyen társadalomban nem lennének feltétlenül szükségesek az olyan kategóriák sem, mint a transz és cisz; és nem azért, mert nincsenek ilyen élethelyzetek, hanem mert nem lenne létszükség a társadalomban elfoglalt pozícióhoz az, hogy ki hogyan, milyen kategóriákkal azonosítja magát: egész egyszerűen úgy tud létezni és elfogadva lenni, ahogyan szeretne.

Talán egy ilyen társadalomban nem lenne röhej tárgya a nyelvek megújításának, újrastrukturálásának igénye, hiszen a kategóriák egy történelmileg adott nézőpont „valóságának” megnyilvánulásai. Felismernénk, hogy a nyelv a strukturális erőszak fenntartásának elengedhetetlen része és eszköze és mint ilyen, igenis formálható.

Egy olyan társadalomban, ahol a hatványozottan kiszolgáltatott és nehéz helyzetben lévők helyzetét felismerjük és prioritásként kezeljük, talán nem az a félelem jön elő, hogy ezzel „mi”  megrövidülünk, és magunkra leszünk hagyva, hanem éppen az, hogy ha a társadalom peremén lévők helyzete javul, akkor az a többségi társadalom számára is megnyit csatornákat, és megerősítheti bennük azt a bizalmat, hogy nem maradnak magukra.

Egy olyan társadalomban, ahol a nemi diszfóriával élők helyzete javul, ott jobb bármilyen nemhez tartozni, és sikerülhet átformálni a „hegemón férfiasság” és „hangsúlyozott nőiesség” jelentéseit és ránk gyakorolt hatásait.

Amikor az átjárhatatlannak maszkírozott kategóriák határai elmosódnak, abból leginkább a társadalom egésze részesül, erodálódnak a hierarchikus viszonyok. Egy olyan társadalomban, ahol a szexualitás felszabadító, tiszteletteli és inkluzív élményként élhető meg, ott mindenfajta örömszerzés és bizalom is magasabb fokon tud megvalósulni.

A jelenlegi rezsim és bürokratikus fenntartói pontosan ezt szeretnék elvenni tőlünk. Ma nem az LMBTQ-mozgalom és identitáspolitikák atomizálják a társadalmat, és akadályozzák meg a strukturális egyenlőtlenségek felszámolását, hanem a közösségünket felszabdalni próbáló, sokirányú viták és az egyre erőszakosabb kormányzati propaganda. Az adást látva,  eljött az idő, hogy magunk vegyük kezünkbe sorsunkat, és megalkuvásmentesen kiálljunk egymásért.

 

Kiemelt kép: M5
Olvass tovább!