Általános sztrájk. Egészen felvillanyozó volt látni az elmúlt hetekben, ahogy skandálják az utcára vonuló tömegek, transzparenseken lóbálják, fiatalok fújják fel hirdetőtáblákra (és a Nemzet Zászlórúdjára). És ahogy a szakszervezetek elkezdik bevezetni a közbeszédbe, ahogy színpadról hangzik el, levegőbe lendített ököllel, ahogy utakat torlaszolnak el a dolgozók, hogy hallassák a hangjukat, és így tovább.

Végre egy követelés – ‘le a rabszolgatörvénnyel’ -, amihez lehet rendelni egy olyan nyomásgyakorló eszközt, ami valóban fájni tud a kormánynak.

Általános sztrájk. A fehér holló mellett fénysebességgel elsuhanó unikornis, a munkások egykor volt ereje és dicsősége, amit mindenki szeretne látni, amiben hinni létszükséglet (mert másban már nagyon nem lehet), de amit elérni a jelenlegi körülmények közt épp olyan nehéz lehet, mint unikornist látni elsuhanva a fehér holló mellett. Nem kizárt, hogy sikerül, csak eddig még nem tapasztaltunk ilyet, úgyhogy előbb hinni kell benne, aztán majd csak lesz valahogy.

Az elmúlt hetek tiltakozáshullámáról sokan, sokat írtak már. Ki optimistábban, ki pesszimistán látja a kialakult helyzetet. Pedig – ahogy én nézem – egyelőre a nulladik lépésnél tartunk, és fogalmunk sincs arról, mi az a kifutás, amiben egyáltalán érdemes reménykedni.

Teljesen természetes, hogy egy sor olyan intézkedés, amivel most megsorozta a társadalmat a kormány, felháborodást váltott ki. Láttunk már ilyet korábban is, kisebb és nagyobb ügyekben is. És túlnyomó többségükben ezek a felháborodások eredménytelenül haltak el, legalábbis ha eredményként a kormányzati pozíció változását értjük. Nem függetlenül attól, hogy a NER rendkívüli energiát feccölt abba, hogy értéktelennek, illegitimnek állítsa be a tiltakozásokat, és így ne kelljen tudomást vennie  a társadalmi elégedetlenségről.

Az ugyanis, hogy ma száz, ezer, tízezer ember kimegy az utcára, már nem elegendő nyomásgyakorló eszköz. Az, hogy az ellenzéki pártok 2010 óta lényegében először viselkedtek tényleg ellenzékként, legfeljebb arra mutatott rá, hogy a kétharmados túlhatalommal szemben eszközeik legfeljebb a nyilvánosság elérésére jók.

A szakszervezeti megmozdulások jelen fázisukban szintén valami hasonlóra mutatnak rá: az útlezárások, tüntetéseken való szónoklások ugyan azt a közönséget elérik, amely erre amúgy is fogékony (és egyébként eddig példátlan módon immár valamelyest azokat is, akik egyébként a közmédiából tájékozódnak). Támogatottsága azonban ennél szélesebb körben kell, hogy legyen a tiltakozásnak, ha valóban eredményeket akarunk elérni.

És ahogy már sokszor láttuk: a kormány sem véletlenül időzítette az év végére a törvénydömpinget, hiszen egy próbát megért, hátha az ünnepek elcsitítják a felháborodást, hátha a szilveszteri pezsgőmámor után már nem lesz lendület az emberekben folytatni az ellenszegülést.

Viszont úgy tűnik (és ebben is érdemes egyébként óvatosnak lenni), hogy elmérték a helyzetet: a túlóratörvény túl sokakban erősíti meg az amúgy is kizsákmányolt dolgozók rabigába hajtásának képét, túl közelről ismeri a társadalom a dolgozói lét kiszolgáltatottságát ahhoz, hogy benyelje azt a plusz egy napot. Ráadásul a tiltakozás jelen pillanatban több néhány egymásra épülő tüntetésnél. Létrejött ugyanis egy egység, ahol a tiltakozó állampolgárok mögött szakszervezetek, ellenzéki pártok, civil szervezetek sorakoztak fel, ezzel erősítve azt a képet, hogy van értelme a tiltakozásnak. De milyen tiltakozásnak?

Amit fontos látni: ez nem egy fehérgalléros felzúdulás, nem is tudna az lenni, hiszen a munkavállalók elnyomásáról szól.

Mondhatjuk persze, hogy az ellenzéki pártok képviselőinek elévülhetetlen érdemeik vannak a tiltakozáshullám felfokozásában. Az obstrukció, az MTVA épületének bevétele, a folyamatos médiajelenlét rengeteget dobott a közhangulaton, de azért ne legyenek illúzióink: az immár sokat hangoztatott összefogás/összeborulás elsősorban még mindig az EP- és az önkormányzati választásokra való készülés jó időben, jó helyen történt nyitányaként értelmezhető.

Kevés lohasztóbb dolog történt tüntetésen mostanában, mint a köztévé épületéből érthetetlen módon kisorjázó képviselők beszédeiben felbukkanó ellenzéki kerekasztal szókapcsolat és főpolgármester-jelölt emlegetése, ami jól mutatja azt is, hogy az ellenzék ugyan nyomokban már képes a társadalom igényeinek felismerésére, de a népképviseletet azért még gyakorolni kell.

Ráadásul, ami egyébként december 12-én és az utána következő néhány napban az ellenzék erőssége volt, az egyben a gátja is. Mert a Parlamentben éppúgy, ahogy a közmédia épületében, azt láttuk, hogy az országgyűlési képviselők tehetetlenek, eszközeik sem egy szavazás megakadályozására, sem egy ötpontos követeléslista felolvasására nem elegendőek. Maga a felismerés egyébként kifejezetten fontos, és a továbbiakban is adhat lendületet a felháborodásnak – hiszen mégiscsak magyar állampolgárok felhatalmazásával választott képviselőkről van szó, akiket a házelnök büntet, a kormánypárt semmibe vesz, a biztonsági őr kihajít az ajtón.

És abban egyébként maguk a pártok sem hibáznak, amikor a felháborodást igyekeznek becsatornázni az önkormányzati- és az EP-választási kampányba, hiszen a kétharmad megtörésének lehetősége végleg elúszhat, ha nem sikerül újra visszaszerezni valamennyit a nyilvánosságból, és szavazóbázist építeni.

Ez azonban csak következő lépés lehet, nem pedig a mostani tiltakozáshullám tétje. Annál ugyanis jelenleg jóval többről van szó, és e tekintetben nagyon kockáztat az ellenzék is, amikor megpróbálja átcsatornázni az elégedetlenséget a saját céljainak megfelelő irányba – mert ha kudarcot vallanak, akkor annak a felelősségét vállalni kell, a felelősségvállalásban azonban ez az ellenzék en bloc nem jeleskedik). Viszont az, hogy általános sztrájk lesz-e, hogy sikerül-e visszaverni a túlóratörvényt, az nem rajtuk fog múlni.

Mert amit értenünk kell, az az, hogy ma Magyarországon három olyan csoport van, amelyet kiver a víz a sztrájknak még az emlegetésétől is: a szakszervezeteket, a dolgozókat és a magyar társadalmat. Menjünk sorjában.

A szakszervezetek: nem véletlen, hogy a rendszerváltás óta nem volt még soha általános sztrájk. Évtizedek óta bebetonozott szokásjogokat és kényelmes pozíciókat (meg persze fizetéseket) kell felrúgni ahhoz, hogy ma az érdekvédelem újra magára találjon. És ehhez olyan erőforrásokat kell(ene) megmozgati, amelyek nem feltétlenül állnak jelenleg a szakszervezetek rendelkezésére, nem függetlenül attól, hogy az elmúlt szűk három évtizedben a szakszervezetiség nem vonzotta dolgozók tömegeit, és töretlen bizalomról sem beszélhetünk az irányukba.

Ráadásul a helyzetet tovább nehezíti, hogy az érdekvédelem egyetlen hathatós eszközét (a sztrájkot) törvényileg igyekezett ellehetetleníteni a kormány, miközben tökélyre fejlesztette a „tárgyalgassunk, hitegessünk, ugrasszuk egymásnak őket” taktikát, minek köszönhetően a szakszervezetek hosszú évek óta legfeljebb díszletei a dolgozók sorsáról döntő kerekasztaloknak — ha egyáltalán valaki még meghívja őket. Ilyen légkörben egy általános sztrájk szervezése egyeseknek ugródeszka lehet, másoknak pozíciójuk megingását hozhatja, mindenképpen taktikai harc, és egyben óriási rizikó is. Abban nagyon igaza van Kemény Bencének, hogy a szakszervezetek megújulása nélkül a rabszolgatörvény sem fékezhető meg.

A dolgozók: a sztrájk áldozatot követel a sztrájkoló dolgozótól. Épp ez a lényege: hogy egy hosszútávú cél érdekében képes legyen kárt okozni a munkáltatójának, és ezzel változtatni az erőviszonyokon. Ez azonban jövedelemcsökkenéssel jár (ami esetleg pótolható szakszervezeti vagy támogatói forrásokból), és persze kockázattal is a jövő munkafeltételeire nézve: ma sajnos nem kizárható az utólagos retorzió. Ezért is fontos, hogy minél többen legyenek a sztrájkolók, és ez a kollektív elköteleződés teheti igazán erős nyomásgyakorló eszközzé.

Csakhogy a helyzet 2010 óta azért is rosszabb, mert általánosabbá vált a munkavállalók megfélemlítése. A központosítás begyűrűzése az iskolákba, az állami szféra túlburjánzása, a közmunkaprogram elindítása (és még sorolhatnánk) olyan csoportokat tettek kiszolgáltatottá, amelyek amúgy is alacsony érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek – és a folyamatos megfélemlítéssel sikerült is általában megregulázni őket (gondoljunk csak a 2016-os pedagógus tiltakozások utáni listázásokra).

Ezzel párhuzamosan a munkaerőpiacon is érezhető volt a váltás: a magyar kormány nagy erőfeszítések (és kedvezmények) árán lényegében megágyazott a multiknak az olcsó és kizsákmányolható munkaerő tömeges alkalmazására, dolgozók százezreit hajtva be egy olyan kényszerhelyzetbe, ahol a munkás bármikor lecserélhető, ezért végletekig kiszolgáltatott. Nem véletlen, hogy a mentőápolóktól a Tesco-dolgozókig csak kevesen mozdultak meg az egyes ágazatok bérharcaiban.

Egy ilyen helyzetben beszállni az általános sztrájkba legfeljebb akkor mernek nagyobb tömegek, ha egyrészt érzik a hátuk mögött a szakszervezetek támogatását, másrészt tudják, hogy nem egyedül ugranak bele a kútba, vagyis ha azt látják, hogy rajtuk kívül is megmozdulnak nagyobb csoportok, vannak szolidaritási akciók, bármi, ami legalább a védelem érzetét megteremti számukra. Kérdés, hogy mer-e majd valaki elsőként lépni.

A társadalom: nem volt az utóbbi években olyan sztrájk vagy sztrájkelőkészület, ami ne váltotta volna ki a társadalom haragját. Teljesen mindegy, hogy az állami fogorvosok tartottak-e lassító sztrájkot, az önkormányzati dolgozók próbálkoztak volna érdekérvényesítéssel, a mentőápolók mentek utcára, netán a pedagógusok horgadtak fel: a társadalom szemében mindez elsősorban rendbontás volt, a szabályok megszegése, a társadalom cserbenhagyása.

Úgy tűnik, az elmúlt hosszú-hosszú évtizedekben elfelejtkeztünk arról, hogy a sztrájk (vagy bármilyen érdekérvényesítő megmozdulás) nem azért van, mert azzal az embereknek akar a dolgozó ártani, hanem épp azért, hogy munkakörülményeinek kikényszerített javításával még jobb, hatékonyabb munkát végezhessen. Ehhez képest ma társadalmi támogatottsága ezeknek a megmozdulásoknak nemigen van – elég megnézni, az önkormányzati dolgozókra milyen harag zúdult azon az egy(!!) napon, amikor sztrájkoltak…

Szemléletváltásra van szükség, amire egyébként a jelenlegi helyzet jó apropó: a túlóratörvény van olyan érzékletes váltás, amit bárki a saját életére vonatkozóan is át tud érezni.

A szolidaritásért azonban meg is kell dolgozni, fontos, hogy a sztrájk hasznosságáról, elkerülhetetlenségéről egy ilyen pillanatban minél többen beszéljenek. És fontos az is, hogy minél többen álljanak ki és vállaljanak közös harcot a dolgozókkal – e szempontból számomra az elmúlt hetek legfontosabb pillanata bizonyosan az volt, amikor a frissen alakult, diákok által életre hívott Hallgatói Szakszervezet elsőként vállalt szolidaritást a munkásokkal, és azóta is töretlen lendülettel támogatják a megmozdulásokat.

Fontos látnunk, hogy 2010 óta nagyobb zavar a kormányzati gépezetben mindig akkor akadt, amikor egymástól távol álló csoportok kezdtek el egymásért megmozdulni (Sándor Mária mozgalma erre a tökéletes példa), ám a korább kísérletek jórészt kudarcot vallottak. Innen kell elkezdeni újra az építkezést, ami nem lesz könnyű.

E három komponens együttállása egyértelműen a kormány kezére játszik – bár természetesen a hatalom katalizálja is a folyamatokat. És nem csak azáltal, hogy a szakszervezetek jogköreit csorbította, bár természetesen ennek is volt szerepe bőven a kialakult patthelyzetben, ahogy az egyes csoportok egymásnak ugrasztásával, a megtévesztő propagandával és más tényezőkkel is igyekszik kihúzni a tiltakozás alól a talajt.

És mindennek tudatában mégis csak arra kell emlékeztetnünk magunkat: más út, mint az általános sztrájk, nem létezik jelenleg. Mert ez az egyetlen olyan eszköz, ami valóban fájni, kárt okozni tud ennek a kormánynak, ami ténylegesen rá tud mutatni arra, hogy sem a gazdaságunk nem áll hosszú távon biztos lábakon, sem a dolgozókkal nem lehet mindent és bármit megtenni, hogy van még erő, ami képes feltartóztatni a demokrácia alapvetéseit lábbal tipró Orbán-kormányt.

Ráadásul a mostani tiltakozás nem kizárólag a túlóratörvényről szól – bár ez a leghangosabban kritizált pont -, de immár a különbíróságok felállítása is egyre hangsúlyosabban jelenik meg a közbeszédben (és kelt reményt a tekintetben, hogy az igazságszolgáltatás függetlensége mint a demokrácia egyik alappillére, még mindig őrizendő érték), ahogy a kormány médiatúlsúlyára is sikerült rámutatni, és így tovább. Az egyes ügyek összekapcsolódása teremthet egységet, és adhat pluszerőt is, ám pont emiatt áll fenn a veszélye annak is, hogy a lényegtől elkanyarodva új irányokba indul majd, és épp azokat hagyja cserben, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá.

Így az első és legfontosabb dolog, amit most tehetünk: hinnünk kell abban, hogy lesz általános sztrájk.

Beszélnünk kell róla, segítenünk kell mindazokat, akik ezért dolgoznak, megosztás és megosztódás helyett egy irányba kell terelni a különböző szereplőket. Fel kell ismernünk, hogy erőt kovácsolhatunk abból, hogy szakszervezetek, ellenzéki pártok és civilek más eszközökkel ugyan, de egy irányba tartanak, és értenünk kell, hogy ez a történet most a munkásokról, a társadalomról szól, őket kell segíteni erejük kibontakoztatásában, ennek kell alárendelni bármilyen cselekvést.

Ez nem az a pillanat, amikor elő kell húzni a kalapból egy főpolgármester-jelöltet, vagy éppen kinevezni valakit az ellenállás fő alakjává, mert volt a kezében egy füstbomba. Nem az a helyzet, amikor a szakszervezetek és szakszervezeti konföderációk belebonyolódhatnak abba a vitába, hogy kinek nagyobb a… sztrájkelőkészítő képessége. Nem az a helyzet, amikor magántárgyalásokkal és háttéralkukkal saját pozícióink megerősítésére kellene törekednünk.

A társadalom érdeke, a mi közös érdekünk most az, hogy az egyéni haszonszerzés helyett a közösség céljait tartsuk szem előtt. A szolidaritásnak kiüresedett fogalom helyett szervező erővé kell válnia.

Nem túlzás azt mondani: talán ez az utolsó esélyünk arra, hogy megakadályozzuk az elnyomást. A felelősség mindannyiunké, a tét pedig óriási. Jöjjön tehát, aminek jönnie kell: legyen általános sztrájk, és mutassuk meg, hogy az ország nem választott politikusok játékszere, amelyet úgy és akkor árusíthatnak ki, amikor érdekeik azt kívánják, hanem állampolgároké, akik képesek áldozatot hozni azért, hogy egy élhetőbb országban éljenek.

Minden más csak ezután következhet.