A szakszervezetek megújulása nélkül nem akadályozható meg a rabszolgatörvény

A múlt század elején a munkások mindenütt a világban hosszú ideig harcoltak erejüket összeadva és ebből hatalmat építve, szemben a gyárosok, bankárok és korrupt politikusok hatalmával. Ennek eredménye lett a korábban szabadon romboló munkaerőpiac és a korabeli kapitalizmus megregulázása: 40 órás munkahét, a gyermekmunka eltörlése, a szakszervezetek és a munkás érdekképviselet eszközeinek legalizálása. A feladat (szinte) most is ugyanaz, de a szakszervezeti mozgalomnak más eszközökre támaszkodva kell végigvinnie azt.

Mi a rabszolgatörvény?

A Munka Törvénykönyve tervezett módosításának körülményei már ismertek, a lényeg pedig: 400 óra (heti még egy nap) túlóra, amit a cégek ráérnek három éves kereten belül kifizetni, ha egyáltalán túlórának számít majd. A rabszolgatörvény a munkanap határait hosszúvá és bizonytalanná teszi, a kizsigerelés pedig minden jót elvesz. Ezzel a tervezettel együtt más javaslat is érkezett: a közszférában uralkodó káoszt is a dolgozók kizsigerelésével orvosolnák.

Mit jelent valójában?

A kormányzati álláspont szerint a munkások érdekeit szolgálja a törvénymódosítás: aki többet akar dolgozni, hadd tegye. Nagyon fontos: a munkások nem többet akarnak izzadni a műanyagfröccsöntő üzemben, hanem többet akarnak keresni.

Ez nem a munkásoknak teremt lehetőségeket, hanem a munkaadónak, aki a munkaügyi rendszerből fakadó hatalma miatt ezzel élni is fog.

Ennek a hatalomnak a forrása egyértelmű, álságos úgy tenni, mintha bárki azt gondolná, a munkaerőpiacot és a munkát a munkások szabad döntései határoznák meg. Legtöbb esetben nem azért vállal valaki munkát, mert ebben találja életének kiteljesedését. Azért teszi ezt, mert nem kíván éhen halni. Ha a 40 órás munkahét nem elég ehhez, akkor nem a hosszát, hanem a bért kell növelni.

Ha megteremtjük azt a lehetőséget, hogy évi 400 órát túlórázhasson valaki, de ezzel a célunk az, hogy a munkások belátásuk szerint élhessenek ezzel a lehetőséggel, akkor garanciákra van szükség. Ilyen lenne a szakszervezeti jelenlét (jó esetben) biztosítéka a munkások érdekeinek érvényesülésére és a kollektív szerződés feltétele, ami a szakszervezet és a munkáltató között jön létre.

LMBTQ-csoportok támogatják az 1984-85-ös bányász sztrájk résztvevőit.

A tervezet ebben a formájában ezt elveti, és megoldásai kiszolgáltatják a munkásokat. Az üzemi tanácsok, amelyeket a munkáltató felügyel, és saját embereivel tölthet meg, átveszik a szakszervezetek szerepét, ezzel bohózattá téve az egész egyeztetési folyamatot. A főnök embereivel soha nem fogsz semmit elérni a főnökkel szemben.

Ha bárki jóindulatból, párthűségből vagy ostobaságból el is hiszi, hogy a túlórák számának növelése jó a munkásoknak, azt senki sem gondolhatja, hogy akár egyetlen munkásnak is haszna származna abból, hogy három év után kapja csak meg a jussát a túlórák után.

Ami a multiknak jó, az mindenkinek jó

A következő kérdés, hogy miért van rá szükség? Ahogy a törvényt beterjesztő, Fidesz által kirakatba rakott stróman Kósa Lajos mondja: a törvény az egyenlőtlen munkaidőben dolgozókat érinti. Megszakítás nélküli üzemben dolgozók, több műszakban dolgozók, idényjellegű tevékenységet végzők.

Jellemzően ilyen az életük egyre nagyobb részét nagy multik gyárában töltő munkások munkabeosztása.

Ahogy Szíjjártó Péter külügyminiszter Düsseldorfban kifejtette: a kormány és a nemzetközi tőkések legnagyobb közös kihívása a magyar munkaerőhiány. A Magyarországra költöző multinacionális cégek tökéletesen elégedettek az autoriter rendszer politikai csendjével, és elégedettek lennének a kiherélt Munka Törvénykönyve miatt kiszolgáltatott dolgozókkal is, ha lennének. Mivel nincsenek, a meglévők életének maximális kizsákmányolása marad a megoldás.

Mi a nemzeti érdek és a nemzeti összetartozás? Szimbolikus (vérségi, kulturális, nyelvi) kapocs és valamiféle közös érdek: a nemzet jobbléte mindenki érdeke. Ez az a hazugság, amire a stratégiai megállapodások épülnek:

nincs nemzeti érdek, csak különböző érdekcsoportok és az őket kiszolgáló politikai elitek szövetsége.

A magyar nemzet részét képző munkásnak az érdeke csorbul, ha több száz órát kell saját akaratán felül dolgoznia, a német autógyárosoknak és az ő szimpátiájukért viaskodó politikusoknak pedig éppen ez áll érdekében. A nemzeti egység és a nemzeti érdek káros mítosz.

Új problémák

A szakszervezetek egyet jelentettek politikai águkkal, a szociáldemokrata párttal. A munkások beemelése a társadalomba a politikai harcon keresztül volt lehetőség, a politika pedig nagy erőt tudott meríteni a munkások mindennapi harcaiból, materiális körülményeiből. A parlamentarizmus  a rendszerbe emelte a szakszervezeteket, és – nagyon jelentős eredmények után – háziasította. Ekkor még erős, és nagy mozgalomról beszélhettünk, de elkezdődött a kiábrándulás. Ahogy a neoliberális hullám elmosott minden szociáldemokrata (és általában: baloldali) politikai erőt a szakszervezetek is átalakultak. (Magyarországon és Kelet-Európában az állami központosítás majd a rendszerváltás jelentette a fordulópontokat.)

„Diákok a munkásokkal”. Tiltakozás egy textilgyár leépítése ellen, Horvátország.

Az új évezred szakszervezetei fásult HR-esként viselkedtek, az „elégedetlenség menedzsereivé” váltak a nagy átfogó, társadalmat átalakítani kívánó vízió nélkül.

A jövőkép és az alternatíva hiánya teszi olyan végtelenül reménytelenné a mai szakszervezeti mozgalmat: nincs semmi, amit az orbáni neoliberalizmussal szembe állíthatna a baloldal.

A helyzet pedig megváltozott, és mindennél időszerűbb lenne, hogy a termelést végzők, a társadalom túlnyomó többsége a politikai harc útján nézzen ezzel szembe. A munkásmozgalmi eredmények leépülése, a bizonytalan szerződések és munkaidők, az egyre romló munkakörülmények, az elértéktelenedő támogatások nagymértékben proletarizálta a társadalmat ismét. Ez a jelenség a világgazdaság szélén elhelyezkedő országokban a reményvesztett tömegeket vándorlásra ösztönzi, ami a centrumban politikai válságként csapódik le.

A szakszervezeti válasz teljes hiánya és a politikától való elszakadása teszi lehetővé, hogy a migrációval való riogatás hangosabb minden munkásérdek kifejezésénél.

A Fidesz itthon könnyen kooptálja a szakszervezeti mozgalom jobbra hajló (vagy az átlagnál opportunistább) részét, akik a Békemeneten hajbókolva árulják el tagjaikat. Szaporodnak a „sárga” (munkáltatói) szakszervezetek, a mozgalom kerékkötői, és a vállalati emberekből álló üzemi tanácsok hatalma is nő.

Változó idők, változó harcok

A szakszervezeti mozgalomnak megváltozott körülmények között és más problémákkal kell szembenéznie, mint eddig. (És ha a tét a munkásmozgalom hosszú távú túlélése, ezen politikai kihívások mellett eltörpül a robotizáció és digitalizáció jelentősége is.)

Ezt nem lehet orvosolni a kormányzó hatalmak egyes lépései elleni fellángoló tiltakozásokkal, az új szakszervezeti harcnak a mozgalom megújításáért kell folynia.

Észre kell venni az élethelyzetek közeledését (lefelé tartó konvergenciáját): a diákok gyárszerűen működő oktatása, lakhatási és megélhetési nehézségei valós kapcsolatot teremt munkás és diák között. A szakszervezeti mozgalom egyre nagyobb tömegek számára tapasztalható problémákat emel ki. Ezek mégsem vezetnek olyan megmozdulásokhoz, mint a CEU-tüntetés, mert a civil társadalom többi része (baloldali-emberi jogi aktivisták, fórumozó diákok, akadémia) segítsége nélkül ezeket nem képes kihangosítani.

Tüntetés az oktatás szabadságáért, 2018. november 24. forrás: hallgató szakszervezet

A „civilek”, aktivisták pedig (eddig legalábbis) nehezen tudtak mit kezdeni a szűken fogalmazott szakszervezeti üzenetekkel, az eszközökben való bátortalansággal, és a konzervatív (és hiearchikus) belső renddel. A szakszervezetekhez kapcsolódni tényleg nem magától értetődő: a sokszor szűklátókörű érdekkövetés és megalkuvás, a kollaboránsokkal szembeni fellépés hiánya, a férfiközpontú és hiearchikus szervezeti felépítés mind bizalmatlanságra adhat okot.

Ezen kizárólag a mozgalom belső átalakulása segíthet.

A fiatalok egyre nagyobb része szorul ki a felsőoktatásból, és kerül (jó esetben) 18 évesen a NER által olajozott fogaskerek közé, akik pedig egyetemre járhatnak, fél vagy teljes állásban robotolnak, hogy elcsigázva hallgassanak egy alulfizetett előadót, aki naponta küzd, hogy ilyen körülmények között oktatni tudjon. Az akadémiai szabadság meghalt, ahogy a szociális párbeszéd, és az érdekegyeztetés is.

Mindenki számára látható, hogy a problémák hasonlóak, ezért keresni kell a kapcsolódási pontokat, a szimbolikus összeborulásokon túl. Ez a december nyolcadikai tüntetésen már részben megvalósult: a szakszervezetek kiálltak az akadémiai szabadság mellett, hallgatók és autonomista aktivisták pedig saját közegükben mozgosítotak.

Ez a helyzet egyértelművé teszi, hogy szembe kell nézni a párhuzamos politikai problémákkal és kihívásokkal: a proletarizációval és következményeivel. Ezek következményeként már látjuk a leszakadó rétegek vándorlását, a lakhatási és gondoskodási válságot. Olyan materiális kérdések ezek, amelyek kihangosításában eddig is sikeresek lehettek a szakszervezetek, és most a megoldásukban a civil szféra többi tagjának is részt kell vennie.

Címlapkép: MTI/Szigetvary Zsolt
Olvass tovább!