„It has to get worse before it gets better”

Vasárnapról hétfőre virradó éjjel elképesztő képsoroknak lehettek tanúi a magyar tiltakozási hullámot követők: magyar parlamenti képviselőket, akik képviselői jogosítványaikkal élve bementek a közmédia épületébe, az ott dolgozó biztonsági őrök fizikai erőszakot alkalmazva távolították el az épületből.

Mindez része annak a sorozatnak, ahol a hatalom egyre leplezetlenebb módon reagál a vele szemben álló politikusok, tüntetők, közemberek tiltakozására. Ahol az Országgyűlésben nyilvánvalóan szabálytalan módon lehet képviselők mikrofonjait elnémítani, a rabszolgatörvényről szóló szabálytalan szavazást levezényelni, ahol előállított tüntetők tűnnek el 30 órákra a fogdák útvesztőjében, ahol a rendőr erőszakkal fenyeget, majd a rendőrség tétlenségétől kísérve a választott képviselőket munkájuk végzésében nem csak akadályozzák, hanem erőszakkal lépnek fel velük szemben, ott megvalósul az, amit sokan tudtunk eddig is: a jogállam egyre szakadozó álarca mögött felépült, megvalósult Orbán rendszere, az önkény.

Nagy tudású, tisztességes és hazaszerető emberek mondják most egy hangon: ami történt, és történik, aggodalmat keltő, elkeserítő. Nem így látom. Ami történt, sok szempontból a lehető legjobb a megvalósulható forgatókönyvek közül.

Míg politika- és társadalomtudósok körkörösnek tűnő vitája zajlik arról, hol bolyongunk éppen a szürke zónában, ami demokrácia és autokrácia között húzódik, vitáink mögött gyakran az a kérdés áll: mi a különbség a hatalom rendelkezésére álló lehetséges eszközök és a megvalósult gyakorlatok között. Akár el is csalhatnák a választást – de van-e erre szükségük? Akár rendőrrel vihetnének el civileket – de meg kell-e ezt lépniük? Ráronthatnak saját állampolgáraikra – amíg azok az állampolgárok viszont bénultan tűrik a hatalom visszaéléseit, minderre semmi szükség.

Semmi nem mutatja jobban ennek a bizonytalanságnak a káros voltát, mint hogy a hatalom mennyire szereti ezt az ambivalenciát, ami közvetlenül járul hozzá az ellenzék megbénításához.

Mindaz, ami az elmúlt napokban történt, véget vet ennek az ambivalenciának, leleplezi a rendszer valóságát, mindenki számára egyértelművé teszi az ország határain belül és kívül, mire képes Orbán rezsimje, ha hatalmának a védelméről van szó. Ez örömteli fejlemény.

Fontos viszont látni: nem az történt, hogy a Fidesz erőszakosabbá vált volna az elmúlt napokban, nem az történt, hogy néhány megzavarodott rendőr vagy biztonsági őr rosszul reagált volna a kialakult helyzetre. Mindaz, ami történt, nem anomália, hanem egyenesen és már régóta következik a rendszer logikájából. Éppen ezért helyesen tette az ellenzék, hogy hozzájárult ahhoz akcióival, hogy a rendszer valódi mivoltát a napnál világosabbá tegye.

Az erőszak a határokról érkezik

Ha a Fidesz nem most vált erőszakosabbá, akkor hol kezdődött a folyamat? Hogy honnan érkezik az erőszak, abban még akár egyet is érthetek a kormánypártiakkal: az erőszak a határról érkezik. Csakhogy nem a menekültek hozzák, hanem a velük szemben fellépő hatalom sajátította el a határokon: ott lett kipróbálva, begyakorolva, normává téve.

Sokan és sokszor figyelmeztettünk, hogy a menekültekkel szembeni embertelen eljárás egy átfogóan megvalósuló logika első lépése, amelynek során a hatalom a kivétel olyan helyeit hozza létre, ahol jogokkal rendelkező emberekből puszta testekké válunk. Az olasz filozófus, Giorgio Agamben a folyamatot az emberek „puszta létre” redukálásaként írja le, amikor az emberi, politikai jogaiktól megfosztott egyén következmények nélkül erőszak tárgyává válhat.

A hatalom azonban itt, a menekültekkel szemben alkalmazott erőszaknál, nem áll meg: ugyanezt a logikát terjeszti ki, amikor a hajléktalan emberekkel szemben fellép, tárgyaikat elégetheti, őket bíróság elé állíthatja, börtönbe csukhatja. És ugyanezt a logikát alkalmazza az ellene tüntetőkkel szemben is, ahol földre rántott tüntetők, poloskák között várakozó előállítottak, megtámadott képviselők a fellépés következményei. Az üzenet egyértelmű és hangos: jogaid szemünkben annyit sem érnek, mint a papír, amire leírták őket.

A déli határt megjáró menekültek mindezt nagyon jól ismerik: ahol a hatalom következetesen elhazudja a velük szembeni agresszív fellépést, éhezteti a tranzitzónában várakozókat, megtagadja ezektől az emberektől jogaikat, arra játszva, hogy mindennek nem lesz következménye. Ez az erőszak érkezett a héten a fővárosba, de korántsem előzmények nélkül.

Téved, aki azt gondolja, hogy erőszak pusztán az, amikor Hadházy Ákost kidobják a köztelevízióból, vagy amikor fiatal tüntetőket rántanak a földre rendőrök. Galtung, norvég szociológus ehelyett azt javasolja, beszéljünk az erőszak háromszögéről, melynek pontjai: a strukturális, a kulturális és a közvetlen erőszak. A közvetlen erőszak szabad szemmel is látható, ám kialakulásához előbbi kettő megléte vezet.

Nincs itt mód részletesen tárgyalni a strukturális és kulturális erőszak számtalan ma is jelenlévő formáját a magyar társadalomban – ideértve többek között az éppen most elfogadott rabszolgatörvényt magát –, arra mégis érdemes kitérni, hogyan ágyaz meg a magyar állampolgárokkal szembeni most zajló agresszív lépéseknek a hatalom.

Amikor Orbán Viktor az idei március 15-ei állami (!) ünnepségen úgy fogalmazott: „a választás után elégtételt fogunk venni”, mindenki tudhatta, hogy többről van szó, mint szófia beszédről. Itt a mindenkit képviselő miniszterelnök üzent egyértelműen az ország egyik felének: a szembenállásnak a hatalom részéről következményei lesznek.

A Facebook-élő közvetítéseken látható biztonsági őrök a közmédiában nem azért viselkednek úgy, ahogyan teszik, mert műveletlen, erőszakos bunkók volnának, hanem mert tudják, mögöttük a legnagyobb felhatalmazás: a miniszterelnök szava áll. Kormánypárti és ellenzéki állampolgárok évek óta tartó egymás ellen hergelése, a belső korlátok lebontása előzi meg azt, ami ma történik. És bár a menekült és hajléktalan emberekkel szembeni fellépés kockázata jóval alacsonyabb, hiszen a választók számára gyakran alig látható, bizonyítható, a tüntetőkkel szemben megvalósuló közvetlen erőszak mégis újdonság a NER történetében. Oka ennek részben az a szándékosan létrehozott ambivalencia, amiről fentebb már írtam (nevezhetem-e elnyomónak a rendszert, ha békésen tüntethetek ellene?), részben pedig azok a félelmek, amiket a 2006-os tapasztalatok tartanak életben a hatalomban. A reflexek azonban egy évtized múltán gyengülni látszanak.

A tüntetők erősek, ezért fontos a hatalomnak, hogy erőszakosnak állítsák be őket

Az elmúlt napokban megsokasodtak az olyan írások és felhívások, amelyek az erőszakot más keretben tárgyalják: nem a hatalmi agresszióról írnak, hanem a tüntetők agressziójának elharapózásától óvják a résztvevőket. Ez a keret azonban meggyőződésem szerint inkább káros mint hasznos, legfőképpen amiatt, mert sokadjára megismétli és felerősíti az események kormányzati interpretációját.

A hatalom, és nem a tüntetők támadtak rá az országra. A hatalom, és nem a tüntetők erőszakosak.

Ruth Wodak, aki évtizedek óta a jobboldali populista pártok diskurzív stratégiáit kutatja, ezt az „áldozat-elkövető felcserélés” technikájának hívja, a Fidesz beszédmódjában pedig számtalan példát látunk megvalósulására. Mit csinál a hatalom az elmúlt években? Embertelenül bánik háború elől menekülő emberekkel, majd arról beszél, hogy a „migránsok” támadnak Magyarországra. Ráront a CEU-ra, majd ebből valahogy Soros György Magyarország elleni attakja lesz. Atomjaira rombolja a jogállamot, de propagandahirdetéseiben Sargentini támad Magyarországra. Beletapos az egyetemekbe, majd hirtelen ő beszél egyetemi tanárok elnyomó beszédmódjáról.

Ez az öngerjesztő perpetuum mobile lépett életbe a rabszolgatörvény kapcsán is: a munkavállalók elleni támadás kapcsán az első tiltakozásokat láthatóan félvállról veszi a jobboldali propaganda (rövid, a teljességre nem törekvő válogatás a jelzőkből: „buta, tehetségtelen, ellenszenves, a magyarok elsöprő többsége által gyűlölt nyikhajok”, „szánalomra sem méltó, idióta surmók gyülekezete”, „botcsinálta elmebeteg ellenzék”, „béna, retardált, szerencsétlen balfasz ellenzék”, „agresszív köcsög”, „hülye, pattanásos kiskamaszok, elsőéves bölcsészek”), ahol a legjellemzőbb keret a bohóckodás-olvasata a történteknek.

Ezt váltja fel csütörtökre a már fentről irányított erőszak-narratíva, ahol a tüntetők keresztényellenes, külföldről vezérelt vandálok és bűnözők. Aki az elmúlt héten utcán járt, tudja, mennyi igaz ezekből az állításokból. A tömeg békés, de dühös. Nyugalomra intésük a NER kilencedik évében legalábbis hiábavaló, ráadásul, sajátos Stockholm-szindrómás módon a kormányzati narratíva önkéntes átvétele. A kérdés tehát rosszul van feltéve. Nem az a dilemma, hogy erőszakossá válik-e a tiltakozás, hanem hogy mi adja annak erejét.

A károkozás logikája

A társadalmi mozgalmak kutatói hagyományosan három tiltakozási logikát különböztetnek meg. A számok logikája ezek közül arra vonatkozik, hogy a részt vevő embertömeg, pusztán számossága okán ér el eredményeket a hatalommal szemben.

Talán ilyen lehetett a netadós tüntetés példája. Talán ebben bíztak a CEU mellett tüntetők: „ennyi ember véleményét mégsem lehet semmibe venni” – gondolhatták, míg be nem kellett látniuk, hogy a számok logikája a harmadik kétharmadot szerző Fidesz számára némileg más fénytörésben jelenik meg.

A második a tanúságtétel logikája. Ilyenek a különböző nyilvános performanszok, a polgári ellenállás formái. Amikor parlamenti képviselők a közmédia épületében élőben közvetítik telefonjukon hiábavaló próbálkozásukat a szereplésre, ezt a logikát valósítják meg: nem a résztvevők számossága adja erejüket, hanem az a személyes kockázatvállalás, amivel a cselekvés jár.

A harmadik logika a károkozás logikája. A nyilvánosság, és ne legyen kétségünk, a propaganda maga is, gyakran és előszeretettel keveri össze a károkozást az erőszakkal – ezek azonban nem azonos dolgok. A – tárgyi vagy anyagi, gazdasági – károkozás és a személyek elleni erőszak összemosódása csak egy a számtalan okból, amiért ez a logika ritkán és nehezen valósul meg, ide tartozik még a jogi környezet (lásd sztrájktörvény), a média ellenséges viszonyulása az ilyen fajta tiltakozási formákhoz, ebből következően a tömegtámogatás nehezen megszervezhető módja.

Mégis, ha eljön annak az ideje, hogy a tiltakozások következő lépéséről beszélni lehessen, az általános sztrájk tűnik olyan eszköznek, amelynek zaja eljut a hatalomig. A sztrájk az, ami a hatalom számára valódi, gazdasági kárral fenyeget, és továbbmegy annál, mint amit a kezelhető, békés tömegek ad hoc felvonulásai jelentenek.

„Így néz ki a totális, megsemmisítő vereség” – fogalmazott alig két hete a 444-en Plankó Gergő a CEU-távozás bejelentésének napján tartott, néhány tucat fős tüntetésről tudósítva: „minden jel arra mutat, hogy ez itt a totális kudarc, és jönnek még sötétebb dolgok is”. Egyrészt igaz, hogy az azóta eltelt két hét megmutatta, mit jelent a gyakorlatban ezeknek a sötétebb dolgoknak a megvalósulása – az utcákon, a parlamentben, a közszolgálati média épületeiben.

De igaz az is, hogy ezek a pillanatok nem voltak hiábavalóak. Ami most történik, az az elmúlt évtized legszívderítőbb, legfelszabadítóbb, legfontosabb eseménysorozata. A tanúságtétel logikájába illő tiltakozássorozat örömteli fejlemény, és előrelépés abban, amire a magyar ellenzék eddig képes volt. Ennél azonban többre van szükség: nem erőszakra, hanem erőre.