Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Bibó, a kimeríthetetlen

„Magabiztosan, határozott középiskolai történelemtanári attitűddel értekezett jelene történeti összefüggéseiről” (Lánczi András)

 

Nagy siker lett Pogátsa Zoltán írása Bibóról, a baloldaliról, amelyben nem csak azt az elmúlt évek kitartó eszmetörténeti kutatásainak (amelyhez Dénes Iván Zoltán, Balog Iván, Kovács Gábor, Trencsényi Balázs, Tóth-Matolcsi László és sokan mások járultak hozzá fontos tanulmányokkal) fényében valójában nem is annyira meglepő tézist népszerűsítette, hogy Bibó elsősorban nem liberális gondolkodó, ahogyan azt a rendszerváltás során a nyilvánosság némiképp tévesen érzékelte, hanem azt is megmutatta, hogy milyen csábítóak tudnak lenni Bibó fogalmi kategóriái akár a jelenkor társadalmi-politikai problémái iránt érdeklődők számára is.

Erről megint eszembe jutott, mint mindig, amikor Bibó István neve szóba kerül, az a 2011-es esszé, amelyből a mottót is választottam. Arról pedig az, hogy akár tetszik valakinek, akár nem, Bibó István egyike a magyar politikaigondolkodás-történet maroknyi klasszikus szerzőinek.

Ugyanis ezt a tényt a Pogátsa-féle (legkevésbé sem indokolatlan) lelkendezésnél is jobban példázza Lánczi András karaktergyilkosnak szánt esszéje, amelyről sokat elmond, hogy Bibó István születésének századik évfordulójára írta szerzője, mint ahogy az is, hogy az írásból nem csak az derül ki, hogy Bibó István nem volt politikai filozófus, de ezenfelül az is, hogy

„Bibó testesíti meg a magyar szocialista reformértelmiséget, melynek gyökerei talán 1956-ig, de egészen biztosan az 1980-as évekig nyúlnak vissza, a teljes képet nézve pedig a felvilágosodásig.”, illetve „Bibó sajátos keverékét adja a magyar romantikus-historicista konzervativizmusnak, a nyugati felvilágosultnak, a természetjogi normativitásnak (miszerint az igazság felette áll a haszonnak), az antikok iránti megkopott nosztalgiának, a szellemtörténeti holizmusnak és a modern historicista, relativista gondolkodásnak – ami az ő esetében könnyen csúszott át moralizálásba.”

Lánczi esszéje ugyanis stílusában olyan szolgai hűséggel másolja az általa kritizált Bibót, hogy nehéz eldönteni: a szerző egy szándékolt Bibó-paródát írt-e, s ezzel a szubliminális üzenettel kívánt ráerősíteni a Bibó-kritika tézisszerűen kimondott elemeire vagy pedig akaratlan önparódiáról van szó, ahol a kifejtett álláspontot aláássa a megfogalmazás groteszk túlzásokba vitt bibóisága.

Nem véletlen, hogy ilyen esszéket nem Concha Győzőről, Garami Ernőről, Egyed Istvánról vagy Molnár Kálmánról szokás írni: a szakértők esetleg tudják, kik voltak ezek az emberek, de Bibót még laikusok is olvasnak néha, véleménye pedig még többeknek van róla. S mint a fenti példa mutatja, e vélemények gyakran eltérőek és érzelmekkel átitatottak.

Első közelítésben szerintem ezt jelenti, hogy valaki klasszikus, ami igencsak irigylésre méltó helyzet egy politikai gondolkodó számára, aki egész életében szeretett volna olyasmiket mondani Magyarországról, Európáról, az élet nagy kérdéseiről, ami tényleg számít. Jelen sorok szerzője biztosan nem is álmodozhat ilyesmiről, de azt gyanítom, Lánczi András és talán még Pogátsa Zoltán sem.

Kicsit másként fogalmazva, egy klasszikus mű újra és újra képes kiváltani a „tolle, lege” élményt: azt, hogy életünk bizonyos pillanataiban újra és újra a kezünkbe akarjuk venni. Hogy megoldást, útmutatást találjunk benne a minket foglalkoztató kérdésekre vagy csak bátorítást, esetleg csendes intellektuális élvezetet. Erre a szerepre pedig Bibó művei különösen alkalmasnak tűnnek, mert a bibói írásművészet egyik fő vonzereje a lendületesen előadott, áttetszően tisztának ható okfejtés, a könnyen érthető fogalomhasználat, a nyugodt, okos, többféle szempontot is figyelembevevő, mégis szenvedélyes és egyértelmű állásfoglalástól sem tartózkodó érvelésmód.

Bibónak vannak nehezen feledhető, a szövegkörnyezetből szinte kiugró mondatai. Én például sosem fogom elfelejteni, ahogy a hamis realistákról beszél:

„Mintha a holdban és a hold lakóinak mondották volna mindazt, amit a dinasztiáról, Ausztriáról, a kiegyezésről, a nemzetiségekről, magyarosodásról, revízióról, Szent István-i állameszméről, demokráciáról, földreformról oly sok mértéktartással, oly szép nemzeti szellemben végigmondtak. Nem azért, mert konzervatívak voltak, s az idő túlhaladt rajtuk; egy teljességgel elavult, de igazi, magvas konzervativizmusból is megmarad az, ahogyan a dolgokhoz, kérdésekhez hozzáfogott, ha jól, igazán fogott hozzájuk. De amit ezek mondtak, az mind arra volt felépítve, hogy koruk mozdulatlan és hazug politikai konstrukciói, amelyek elég hosszú ideig valóban érvényesülni tudtak, egyenlőek magával a politikai és társadalmi realitással. Amint ezek a konstrukciók összeomlottak, mindaz, amit róluk mondtak, tárgytalanná vált.”

Sokszor kísértenek ezek a vádló szavai, mikor a magam divatjamúlt, harmadik köztársasági magyar liberalizmusának érvényességén töprengek, nem csekély bűntudattal s azt mérlegelve, hogy hová jutottunk 2010 után. És hogy vajon nem mi, liberálisok vagyunk-e ezért elsősorban a felelősök, akik a leginkább hittünk abban a rendszerben, de illúzióinktól félrevezetve egyszerűen nem tettünk eleget érte, hogy ne buktathassák meg majd azok, akik végül megbuktatták.

Mint minden klasszikus, természetesen Bibó is egy mítosz. Mítosz Hobbes, mítosz Locke is; mítosz Homérosz és mítosz Shakespeare; mítosz Petőfi és mítosz Arany. Mítosz – azaz egy történet, amelyet nem önmagáért mesélünk el, hanem mert foglalkoztat, mert érdekes, mert számít. Unalmas, érdektelen történeteket nem mesélünk, múló értelmiségi divatjelenségeket nem dédelgetünk generációkon át meg-megújuló lelkesedéssel. A mítoszokat igen. Bibót is. Sőt, nem csak újrameséljük, de újra is gondoljuk, egymással nem teljesen azonos történetvariánsokat alkotunk az eredetiből. Ezt tulajdonképpen mondani sem kellene, hiszen ez gyakorlatilag benne foglaltatik a klasszikusság fogalmában.

Ugyanakkor azt mindenképpen érdemes hangsúlyozni, hogy egy klasszikus nem kritizálhatatlan, nem tévedhetetlen, nem hibátlan (lásd még Tamás Gáspár Miklós emlékezetes Bibó-újraolvasását: itt, itt, itt, és itt). Éppen ellenkezőleg, az igazi klasszikushoz tapasztalataim szerint kifejezetten hozzátartozik az ellentmondásosság, a provokáció, a hiba. A klasszikus életművek éppen azért is vonzanak mindig újraolvasásra, mert többféleképpen olvashatók, mert kimeríthetetlenek. Akárhányszor gyürkőzünk nekik, mindig megmarad körülöttük valami nyugtalanító rejtélyesség. Ez Bibóra is igaz, stílusának megtévesztő világossága ellenére is. Szerintem éppen ez idegesíthette annyira 2011-ben Bibóban az idézett politikai filozófust, s meg kell mondanom: nekem is folyton változik Bibóhoz a viszonyom.

Első rajongásom múltán például A magyar demokrácia válságától évekig düh fogott el. Bibónak ez a szövege a higgadt politikai elemzés hangján mond olyasmiket a koalíciós idők politikájáról, amik körülbelül annyira illenek rá a tényleges helyzetre, mint a magyar konzervatívok hazug politikai konstrukciói a ’45 előtti magyar politikára. Lehetne persze megértő az ember Bibó jóindulatával, wishful thinkingjével szemben, de mivel épp ő mutat rá arra, hogy hazugságra nem lehet politikát építeni, furcsa lenne, ha ezt a mércét őrá nem alkalmaznánk.

Azóta újra megértőbb vagyok vele:

nem mintha nem gondolnám, hogy Bibónak nincs igaza, hanem mert azóta megtanultam értékelni az ő akkori, lehetetlen pozíciójának morális és politikai erényeit. Nem csak arról van szó, hogy mostanra beláttam, nem szégyen utópistának lenni, álmodozónak. Hogy erkölcsileg és politikailag is értékes lehet időnként a lehetetlent kívánni. S hogy ez nem azonos a hazugsággal.

(Adalékként ehhez: Bibó egy időben sokat emlegetett városmegye-koncepciójában ma már nehezen tudnám nem észrevenni a szórakoztatóan feltűnő párhuzamokat Morus Utópiájával és Platón Államával.) De arról is, hogy Bibó írásának egyik fő érdekességét éppen az a feszültség adja, amit a helyzet visszatekintve könnyen belátható reménytelensége és Bibó okfejtéseinek magas színvonala, meggyőző ereje közötti ellentmondás teremt. Mai eszemmel úgy érzem, valójában már Bibó megoldáskeresésének fáradhatatlansága is tiszteletet parancsol.

Anélkül, hogy le akarnám becsülni Bibó gondolkodásának egyéb erényeit vagy lebeszélni próbálnám másokat másfajta olvasatokról, műve számomra ma elsősorban egy jó ember gondolkodásának, közösségéért érzett aggodalmának és a saját teendőivel kapcsolatos számvetéseinek lenyomataként aktuális. Én most így olvasom ezeket a szövegeket, s találok bennük vigaszt, útmutatást, bátorítást, provokációt. Mindez aligha hűtlen ahhoz az emberhez, aki átérezve helyzete képtelenségét, mégis történelmi felelőssége tudatában fogalmazta meg nevezetes 1956. november 4-i nyilatkozatát:

„Magyarok!

Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megérkezni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője.

Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom…”

Címlapkép: Wikipedia
Olvass tovább!