Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Bibó (1): Mentalitás, alkat

Mindannyian hálával tartozunk Dénes Iván Zoltánnak, aki – sok esztendős előkészítő műhelymunka után – most kiadta Bibó István munkáinak első kötetét. [1]

Ez a magyar műveltség jelentős eseménye. A hatalmas könyvben történetelméleti és a politikai lélektan körébe tartozó művek találhatók, a tárgyilag ide kívánkozó „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” sajnos már nem fért be. De ez mellékes. Kitűnő alkalom ez arra, hogy a feledés purgatóriumában sínylődő Bibó-műveket újraolvassuk, és Bibó írásainak tükrében a saját történelmi pozíciónkat is szemügyre vegyük.

Kontextus

A legújabb kori magyar (pontosabban: magyarországi) história három kudarcot vallott forradalom (1945, 1956, 1989) köré rendeződik; kudarcukra rárakódik a posztumusz megtagadtatás, amely 1956 esetében a legfájdalmasabb. 1956 forradalmi jellegét majd’ mindenki elismeri retorikailag, de világosan kifejtett és félreérthetetlen eszméit az utólagos értelmezés – minden oldalról – csak elfeledtetni igyekszik. Mindhárom forradalmi pillanat megítélésében a legsekélyesebb filiszteri előítélet érvényesül: vagy „naiv illúzió”, vagy „hatalmi mesterkedés”, minden forradalomról ezt mondja minden ellenforradalom.

A fölszabadulás, a forradalom, a rendszerváltás: mindez meg se történt, érzékcsalódás volt, vagy semmi se volt, az erő érvényesült, vagyis a „reálpolitika”, lélekszám, fegyver, pénz: ezt mondja a reakció. (Kelet-Európában úgyszólván nincsenek konzervatívok, csak reakciósok vannak – a kettő nem ugyanaz.)

A mai közvélemény önmagának hazudik, mert fájdalmas elismernie, hogy más korszakok nemesebbek, nagylelkűbbek, merészebbek és eredményesebbek voltak, mint a jelenkor.

Nemcsak azt nem hiszi ez a közvélemény, hogy jöhet bármi jobb, hanem azt se, hogy valaha volt, lehetett vagy (legalább) lehetett volna bármi jobb az akkori mizériánál. A jelenkori gondolattalanság nem butaság. Pusztán reménytelenség.

Az első eset a modernség kezdete óta, hogy a kapitalizmus teljesen betölti a láthatárt, rajta kívül nem észlelhető semmi, minden alternatívát visszagyömöszölnek az utópia bugyrába. Az, ami egykor a morális világ jobbik fele volt, erő és terv, az ma szubkultúrák enklávéiban vegetál – bár távoli inspirációként ott gomolyog múzeumok és könyvesboltok és színháztermek levegőjében.

Ki volt Bibó István?

Nem a származásáról és életrajzáról van szó. Ő maga mondta magáról, hogy a fejfáján ennek kell állnia: élt 1945 és 1948 között. Vegyük komolyan. Az antifasiszta népi (tehát nem nemesi és nem polgári) demokráciának nem ő volt az egyetlen védelmező és bíráló teoretikusa és vezető publicistája, csak a legnagyobb és legmaradandóbb – a vele egyedül egyenrangú, eszméket produkáló szereplője a kornak Révai József, aki egyszerre volt ideológusa és fő ellensége ennek a fura köztársaságnak. Bibó István nem marxista demokratikus szocialista volt (a szociáldemokrácia ekkor még dogmatikusan marxista volt, szemben az akkori kommunistákkal, akik szabadon és „pragmatikusan” játszadoztak osztályharcos, nacionalista és „totalitárius” retorikákkal, ahogyan a helyzet, hatalmi aspirációik és szovjet partnereik ezt szükségessé tették).

Mint tudjuk, az ő fő ellensége a félelem volt – rettegve és gyanakodva nem lehet demokratikus forradalmárnak lenni, ez nem naiv erkölcsprédikáció volt, hanem formaelv – , s ebben a korban ez azt jelentette, hogy mindennek ellenére nem félt a kommunistáktól, és erről a félelemről másokat is sikerrel lebeszélt.

Éppen emiatt oly bizalmatlan vele, oly szkeptikus iránta az antikommunista utókor, a (nem túl hősies) utólagos antikommunizmus.

Mi járhatott a fejében?

Ennek, mint minden politikai szövetségnek (amely lehet roppantul kritikus, mint az MKP és a Nemzeti Parasztpárt, de különösen Bibó esetében) az összetartó ereje az ellenfél természetében rejlik. Az ellenfél, akárcsak 1848-ban, a múlt volt. Annál is múltabb múlt, hogy a szövetségesek (az Egyesült Nemzetek) győzelme a Harmadik Birodalom fölött összeroppantotta a hagyományos struktúrákat Kelet-Európában. Demokratikus konszenzus volt a még mindig hűbéries nagybirtok megszüntetése (földosztás), az egyház gazdasági és politikai előjogainak megszüntetése (szekularizáció), a nagytőke hatalmának korlátozása (részleges államosítások széles szakszervezeti és igazgatási munkásjogokkal), a demilitarizálás, az általános választójog, az állami általános társadalombiztosítás, a világi, ingyenes közoktatás, a semleges, szakszerű közigazgatás, a faji törvények eltörlése, a nemi egyenjogúság, az alsóbb osztályok befolyása, plebejus vezetők kiválasztása gyors áterőltetésének a tekintetében: mindez a hagyományos uralkodó osztályok és állami elitek totális vereségét jelentette. Annak a szisztémának a végét, amely így vagy úgy, de domináns volt a Szent Szövetség, Metternich kora óta.

Magyarországot a háborúba nem a fasiszták hajtották bele (bár szorgalmazták a dolgot), hanem az arisztokrácia, a dzsentri eredetű hivatalnokság és tisztikar, valamint a városi középosztály. De az irredenta („országgyarapító”) gondolatnak mások is hívei voltak, s a fő indok ez volt.

Trianon után mindössze két évtizeddel még annál is nagyobb katasztrófába sodorta bele Magyarországot ugyanaz az uralkodó osztály és ugyanaz a politikai garnitúra, s ezúttal is egy Szerbia elleni idióta és oktalan támadással. Szemügyre kellett hát venni, hogy milyen volt ez a társadalom, amelyben az egyetlen „korszerű” reformkísérletre csak a fasizmus vállalkozott volna (ezért is kerültek hozzá közel egy időre a népi írók, akik már lemondtak volt róla, hogy bárki segítsen a falun). Akár Szekfű, Bibó István azok közé tartozott, akik a „neobarokk” rendszerhez való visszatérést mindenestül elvetették – s ezáltal a magyar értelemben vett baloldalon jelölte ki örökre a maga helyét, s evvel még meg se kellett tagadnia korábbi munkásságát, mint Szekfűnek jórészt – , mert a magyar baloldal (egészen mostanáig, a huszonegyedik századig) első renden antifeudális volt (kellett hogy legyen), ha tetszik, ha nem. Bibó tudta, hogy a magyar demokrata mindenekelőtt az arisztokráciának és utódainak (a nemességnek, a tisztikarnak, a főtisztviselői karnak, a katolikus magas klérusnak) az ellenfele. (Ezt az arisztokratikus, rendi kozmoszt nevezi a mai közírászat – canis a non canendo alapon – „polgárinak”, hogy a Horthy-rendszert amúgy liberálisan rehabilitálhassa, mintha az Krúdy, Kosztolányi, Márai rendszere lett volna. Vajha!…)

Félelmek és hisztériák

Bibó megkísérelte, hogy – mint más jeles emberek is [2]– szerteszét elemezze ezt a múltat, különösen azt, ami a két világháború között történt Európában.

Az eredmény – újraolvasva – sajnos eléggé kiábrándító. Bibó az 1930-as évek közép-európai jelenkortörténet-írása és publicisztikája nyomán próbálta a fasiszta hatalomátvételhez, a világháborúhoz és az összeomláshoz vezető utat fölvázolni, a „nemzeti jelleg” akkortájt divatos (születésükkor is elavult) elméleteiből kiindulva. Az új kiadásban „Az európai egyensúlyról és békéről” [1942-1944] c. részben elrejtett híres kézirat, „A német hisztéria okai és története” (544-558), de számos rokona is egyebütt „a nagy kollektív tébolyokat”, „megbolondulásokat” és „hisztériákat” tébollyal, bolondsággal és hisztériával magyarázza.

Ezeket a zűrzavar miatti zűrzavar okozta volna – mindeközben persze a lángelme villanásai észlelhetők. Persze nem okolhatjuk Bibó Istvánt, mert még nem olvasta akkor a téma későbbi klasszikusait [3], de azért megemlíthetjük, hogy kikövetkeztethető forrásai eléggé harmadrendűek, különösen a nála sokkal gyöngébb Guglielmo Ferrero volt rá rossz hatással (a Magyarországon divatos Huizinga, Ortega, Röpke stb. befolyásáról ne is szóljunk). A nem teljesülő „nemzeti célok” frusztrációja, a krízisekben a „láthatatlan” (többnyire képzelt vagy konstruált) ellenség lidérce játszik még itt szerepet, meg a történeti szociológia által jól ismert, nagy megrázkódtatások idején pánikká fokozódó státusz- és presztízsféltés.

A nehézség itt az többek között, hogy Bibó István – akárcsak a magyar kultúra sok jelentős alakja – mentalitástörténeti vázlataiban teljesen mellőzi a nagy filozófiát, akár mint ihletést, akár mint kortörténeti dokumentumot, ami Németország és Nyugat-Európa esetében teljes képtelenség. Ezt a tulajdonságát végig megőrzi, bár 1945 utáni munkái összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalúak, mint a korábbiak. (Az új ihlet a demokratikus kísérlet.)

Természetesen jól tudja, hogy korának legfontosabb dilemmája a szocializmus kérdése, erről így emlékszik meg egyik kései, az európai társadalomfejlődésről szóló fejtegetésében (1971 körül):

„Valójában a liberalizmus is és a szocializmus is a szabadságprogramok… megvalósítására irányul: a liberalizmus a születési privilégiumokkal szembeni…, a szocializmus a vagyoni privilégiumokkal – melyek egyben születésiek is – szemben való szabadságprogramot jelenti. […] Azáltal, hogy a marxizmus ebből két külön fejlődési fázist csinált, és a liberalizmust és a szocializmust szembeállította egymással […], manapság az az ember, aki a szabadságprogramot komolyan veszi […], sem liberálisnak, sem szocialistának nem vallhatja magát”, vagy „liberálisnak is és szocialistának is kell vallania magát” (349).

Semmi nyoma nincs annak, hogy Bibó valaha Marxot olvasott volna, a marxizmusról szóló terjedelmes tanulmányfejezetei a korabeli kommunista zsurnalisztikát fogadják el autentikus forrásként, ezt viszont remekül bírálja – de abban a hiszemben, hogy Marx (nem létező) osztályharc-elméletét cáfolja meg. Szabadságtörténeti nézeteit – „a szabadság kis köreit” – kompetens szakemberek szerint Hajnal Istvántól merítette [4], aki a szabadságot a középkori „kiváltságok” általánossá válásának lassú folyamatából eredeztette. Ez igaz, csakhogy ez nem Hajnal István saját gondolata, hanem a konzervatív német történetírás – angol romantikus forrásokból csörgedező – közfölfogása, amely a szabadság történetéből kihagyná az enciklopédistákat, a philosophe-okat, még Rousseau-t és Kantot is, mindközönségesen tehát a fölvilágosodást és a francia forradalmat. (Ennek sokkal szubtilisabb verziója Max Weber kálvinista/kapitalista párhuzama zseniális és hírneves művében, 1905.) Hajnal és Bibó közvetítésével ez az antimodernista szabadságfölfogás tovább él Magyarországon, pl. a „civil társadalom” félreértéseken alapuló mítoszában, a skót fölvilágosodástól és Hegeltől gondosan megtisztított, elvont formában. Ugyaninnen származik Szűcs Jenőnek az „Európa három történeti régiójáról” szóló elmélete, amelynek a befolyását korábban „kárhozatosnak” neveztem, s amely úgyszintén a kalapos király kísértetével küzd (abszolutizmus, nemzetek fölötti államszerkezet, racionalizmus), akárcsak szinte az egész magyar (és a régi német) történetírás.

(Folyt. köv.)

[1] –  Bibó István Összegyűjtött írásai 1. Az európai politikai fejlődés értelme, s. a. r. Dénes Iván Zoltán, h. n. [Bp.]: Kalligram, 2016, 1107 lap, 8000 Ft. Mivel ez nem könyvbírálat, a kiadás elveivel és módszereivel nem vitatkozom. A publikáció ténye (a harmadik összkiadás-kísérlet) önmagában jelentős és üdvözlendő. A kiadás előzménye a Bibó István Szellemi Műhelynek az Argumentum kiadónál megjelentetett sok kötetes, kommentált Bibó-sorozata. Itt megemlíteném még Dénes professzor historiográfiai munkái közül a Szekfű Gyuláról írott érdekes tanulmányokat. 

[2] –  Szekfű Gyula: Forradalom után [1947], szerk. Glatz Ferenc, Labányi Ágnes, Bp.: Gondolat, 1983 (részletei letölthetők innen); Csécsy Imre: „Értelmiség és polgárság a demokráciában” [1947], in: Csécsy: Radikalizmus és demokrácia, szerk. Valuch Tibor, utószó: Szalai Pál, Szeged: Aetas, 1988, 205-229 

[3] –  Lásd pl. Fritz Stern: The Politics of Cultural Despair: A Study in the Rise of Germanic Ideology, Berkeley: University of California Press, [1961] 1984, kül. a Moeller van den Bruck-fejezet (183-266); George L. Mosse: The Crisis of German Ideology, New York: Grosset & Dunlap, 1964; Karl Löwith: Von Hegel zu Nietzsche, Stuttgart: Kohlhammer, 1964 (angolul letölthető innen); Ralf Dahrendorf: Gesellschaft und Demokratie in Deutschland, München: Piper, 1965; Peter Gay: Weimar Culture: The Outsider as Insider, London: Secker & Warburg, 1968. S ezek csak azok a közismert művek, amelyeket Bibó régebbi kommentátorai használhattak volna. 

[4] –  Vö. Lakatos László: „Az eredeti felhalmozás” [a cím megtévesztő], Eszmélet 116, 2017. tél, 196 skk. 

Olvass tovább!