Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A corbynizmus rövid története és programja II. – Az új állam keretei

A 2008-as válság súlyos iróniája, hogy pusztán a neoliberalizmuson belüli krízisként jelent meg a nyilvánosságban, nem pedig magának a neoliberalizmusnak a kríziseként. Hogy ez így történt, nem a jobboldali pártok bűne (vagy érdeme). Nem is csak a pénzügyi szektor lobbijának a követkeménye. Nem is csak azt jelzi, micsoda véleményformáló ereje van a balliberális és a konzervatív sajtónak, a válságot magyarázó közgazdászok, nemzetközi szervezetek, pénzügyőrök „szakértelmének”. Azt mutatja, hogy a neoliberalizmus harminc év alatt habitualizálódott. Mint domináns ideológia, megszűri, mi kerülhet a politikai tudattalanból a politikai köztudatba. Mint common sense, előre körvonalazza, milyen keretek közt lehet értelmezni a gazdasági folyamatokat. Mint morális alapállás, letiltja a méltányosságot alapul vevő kezelési módokat. Mint életmód, azokat is ellenérdekeltté teszi az alternatív magyarázatokban, akik a rezsim kárvallotjai.

Ezt a hegemóniát repesztette be a corbynizmus.

A thatcherizmustól Corbyn vezetővé választásáig – a neoliberalizmus Nagy-Britanniában – Sipos Balázs elemzésének első része itt elérhető.

A Corbyn-manifesztum

A fordulatot, a hatékony kampány mellett, az elemzők Corbyn 2017-es manifesztumának tulajdonítják, amely első ízben fogalmazta meg és emelte a nyilvánosságba Corbyn poszt-neoliberális, szociáldemokrata agendáját. (A For the Many, Not the Few – idézet Shelley The Masque of Anarchy című költeményéből; a jelmondatot először Blair használta, egészen más jelentéssel – itt olvasható.) A benne körvonalazott program távolról sem nevezhető nemhogy kommunistának (amint a magántulajdont és a szabad piacot féltő jobboldali sajtó riogat), de még annyira radikálisan szocialistának sem, mint Iglesias Podemosának vagy Mélenchon La France Insoumise-ének, vagy a harsányan Wall Street-ellenes retorikájú Sandersnek az agendája.

Ám határozottan állást foglal a közszolgáltatások demokratizálása mellett, és a bürokratikus menedzser-szemlélet és az állam piacosítása ellen, és konzekvensen artikulál egy modernizált szociáldemokrata programot. Modernizált, mert épít a digitális korszak lehetőségeire és reagál a XXI. század legkomolyabb politikai kihívásaira: az állam szerepének csökkenésére, a centralizált politikai irányítás ellehetetlenülésére, a közösségi-lokális önkormányzás iránti igény felerősödésére; a döbbenetes vagyoni egyenlőtlenségekre, a tudáshoz való hozzáférés rendszerszintű akadályoztatására (ld. magániskolák, egyetemi tandíj), a hagyományos ipari munkalehetőségek a gépesítés miatti beszűkülésére; a lakossági hitelválságra, az általános eladósodottságára; az ökológiai kérdésre.

Középpontjában a pénzügyi szektor túlhatalmának letörése, a termelői ágazatok és a szociális szolgáltatások fölerősítése, vagyis a neoliberális konszenzus meghaladása áll. Ennek része a nagyvállalatok kilobbizta kedvezmények visszavonása, az adóparadicsomokkal szembeni határozottabb fellépés, a pénzügyi intézeteket a jóléti kiadások kárára privilegizáló politika berekesztése (ami az outsourcing mellett az állami mozgástér beszűkülésének a másik fő oka),  de ugyanígy része a katonai kiadások visszavágása és a PPP-zés megszüntetése is.

A manifesztum megjelenése után hiába próbálták a toryk a Brexitet állítani a 2017-es választás középpontjába, és hiába raktak össze maguk is egy – igen csalódáskeltő – programot, a választók minden előzetes várakozásnál erősebben rezonáltak a neoliberalizmus ellentmondásaira és a tovább gyűrűző válságra korszerű válaszokat adó manifesztumra.

Bár a menekültkérdés, a közös piac és a szabad munkaerőáramlás poszt-Brexit mikéntje, a brit gazdasági önállósulás kérdése középpontban volt – és a UKIP rovására a toyk képesek is voltak meglovagolni az ezekkel kapcsolatos fantáziákat –, May a „hard Brexiten” túl ezzel kapcsolatban sem fogalmazott meg igazán életképes programot. (Mint azóta bebizonyosodott.)

A belpolitikai reformokat illetően pedig, a már meglévő szavazóbázisuknak tett engedményeken kívül – mint pl. a vadászatot illető, rendkívül fontos programpontjaik –, alig volt mondanivalójuk, ami aligha meglepő, hiszen ekkor, 2017-ben már hét éve ők voltak kormányon. Ennek ellenére a választást ők nyerték, de annyival gyengébb eredménnyel, hogy az vereséggel ért fel. Brexit-deal azóta sincs, Mayt pedig sorban hagyták el erős szövetségesei. A manifesztum viszont immár kitörölhetetlenül bevitte a mainstreambe a neoliberális konszenzust felrúgó javaslatokat.

A For the Many, Not the Few gazdasági része John McDonnell árnyék-pénzügyminiszter (Shadow Chancellor of Exchequer) reformprogramjára épül. McDonnell az elmúlt hónapokban a nyilvánosság előtt is több ízben körvonalazta agendáját. Középpontjában az állam feladatkörének a kiszélesítésére, a megszorítások felszámolására (a szociális szolgáltatások és juttatások helyreállítása) és a termelői ágazatok erősítésére vonatkozó, összefüggő javaslattételek állnak. Ezt, szemben sok kortárs szociáldemokrata párt fantáziátlan programjával, nem pusztán a jóléti államhoz való visszalépésként képzeli el McDonnell és jórészt fiatal baloldali közgazdászokból álló csapata, hanem a menedzseri állam vállalkozói állammá alakításaként, és a kiszervezett állami feladatok visszavételeként, majd az önkormányzatok és munkáskormányzatok közti szétosztásaként, az egykori, centralizált jóléti állam kooperatív kisközösségekben való felaprózásaként.

A középpontban tehát olyan állami szerepfelfogás áll, amely életképes alternatívát nyújt a neoliberális menedzser-állammal szemben, anélkül, hogy lemondana a szociáldemokrata örökségről, az esélyegyenlőség és az emancipáció projektjéről – tehát anélkül, hogy az etatista baloldal vagy a fantaszta jobboldal képzeteinek engedve valamiféle autoriter-centralizált államról kezdene vízionálni.

A felfogás egyaránt merít Mariana Mazzucato politológus munkájából [1], az északi modellből, illetve a második világháború utáni német és japán bank- és hitelrendszer, valamint az amerikai tudomány- és kutatásfejlesztés példáiból. Sarokpontjai a közösségi tulajdonviszonyok szerkezetének az átalakítása; az állami szektor/magánszektor közti határvonal újrarajzolása; a XXI. században várhatóan kulcsfontosságú, erősen tőkeintenzív ipari szektorok (úgymint a tiszta energia, az információs- vagy a nanotechnológia) állami szerepvállalással való fellendítése.

Tulajdonviszonyok

A politikai fantáziát leginkább megmozgató javaslattétel a közösségi tulajdonviszonyok átalakítása, demokratizálása, vagyis a a köztulajdon jelentésének újradefiniálása. Ez első lépésében egyrészt a privatizált szolgáltatások és infrastruktúra – a vasút, a víz- és elektromos energia, a posta – széles körű (vissza)államosítását irányozza elő. A lépést elsöprő támogatás övezi: a britek háromnegyede támogatja a vasút és az energia, 83 százaléka a vízművek államosítását.

A második lépés a köztulajdon demokratizálása.

Ennek több típusát elkülönítik. A vasútnál egyszerűen le fog járni a bérleti szerződés, a postát pedig vissza kell vásárolni. Ezeket a szektorokat központilag kell kézben tartani. A jórészt tengerentúli tulajdonban lévő vízműveket és csatornarendszert is visszavásárolnák, ám ezeket nem állami, hanem önkormányzati tulajdonba (vagy egyéb típusú lokális tulajdonba) tett víztározókkal váltanák fel. McDonnell úgy érvel, a jelenlegi viszonyok között ezek a visszavásárlások és beruházások kezdetben nagyobb terhet rónának az adózókra, ám hosszútávon kifizetődők lennének, állítólag évi 2,3 milliárd fontos bevételt fialnának. Az enegiaszektort nem visszavásárolnák, hanem ugyancsak önkormányzati vagy másképp lokális/közösségi energiaszolgáltatókat hoznának létre.

Az állami szolgáltatások működtetését Corbyn és McDonnel olyan tulajdonosi rendszerben képzeli el, amely a hozzáértő és terepismerettel rendelkező munkások lokális kooperációjára épül, így lehetővé teszi a demokratikus átláthatóságot, és nem a részvényeseknek való minél nagyobb kifizetésekre, és a bevételek adóparadicsomokba menekítésére, hanem a hatékony együttműködésre ösztönöz. Megvilágítandó, hogyan lehetséges mindez a digitális technológiával, Corbyn az Ubert hozta fel példának, nem a létező Ubert, hanem egy olyat, amelyet a munkások (a sofőrök) tulajdonolnak, együtt szabva meg a bérüket és a munkakörülményeiket, a profit-megosztást és újbóli befektetést.

A tulajdonviszonyok átalakításának harmadik típusa, amely már nem a köztulajdonra irányul, az úgynevezett munkástulajdoni alapok létrehozása lenne.

McDonnell a magánszektor (!) minden 250 főnél több munkást foglalkoztató vállalatát arra kötelezné, hogy ne pusztán bérrel fizesse ki a dolgozóit, hanem automatikusan forgassa vissza a profit egy részét ebbe az alapba, amit aztán az alkalmazottak részvényekként válthatnak ki – a részvényeket pénzzé nem tehetnék, de osztalékként így is nagyobb részt kapnának a profitból, ami amellett, hogy motiválná őket, a részvények felhalmozódásával arra is lehetőséget nyújtana, hogy nagyobb szerepet kapjanak a vállalat irányításában. [2]

A vállalkozói állam

Az állami feladatkörök újradefiniálása nem pusztán a tulajdonviszonyok átalakítására, hanem az állam konkrét funkcióinak a kiszélesítésére, az ún. vállalkozói állam bevezetésére is irányul. Mivel az állam a demokratikus berendezkedés és a szabad piac teljes felrúgása nélkül magában nem lehet piaci szereplő, ez a finanszírozási rendszer teljes újragondolását irányozza elő, vagyis az állami, a pénzügyi és a vállalati szektor közti kapcsolatnak az átalakítására tesz javaslatot. (A McDonnell-javaslat bázisát alkotó, fentebb szóba hozott Mazzucato-kötet egyébként egy a brit állami megrendelésre készült javaslattételből fejlődött ki.)

A jelenlegi rendszerben az állam szubvencionálja az alapkutatásokat, amelyeket az autonóm – de válság esetén állami védőhálót élvező – pénzügyi szféra finanszírozta magánvállalatok aztán piacra visznek és termékként értékesítenek.

A magánkézben lévő befektetési alapok, amelyekre a high-tech kutatások finanszírozása a jelenlegi modellben hárul, nemcsak hogy instabilak, és jóval kiszolgáltatottabbak a befektetői hajlandóságnak és trendeknek – mindig kevesebb forrásuk van, mint amennyivel zsonglőrködnek –, hanem a pénztőke logikáját követik: pénzből még több pénzt akarnak fialni. A neoliberális logika szerint éppen ezért áll az érdekükben a kockázatvállalás: akkor csinálhatnak több pénzt, ha a legígéretesebb vállalkozásokba vagy kutatásokba fektetnek. Az ideológia szerint így mindenki jól jár: a piac és a bankok automatikusan rostálják, mi életképes adott gazdasági környezetben; azokba fektetnek; a befektetés megtérül, a kutatás megvalósul, a termék piacra kerül, az állam pedig a sikeres vállalkozásra kivetett adókkal visszakapja eredeti befektetését.

Legalábbis elméletben. A gyakorlat mást mutat.

Mazzucato szerint a Szilícium-völgyi ideológia, ami a Gatesek, Jobsok, Bezosok zseniális érzékének, a vállalkozói szellemnek a kibontakozásaként állítja be a high-tech vállalkozások sikertörténetét, elfedi, hogy a kortárs társadalmakban a kutatásfejlesztés erre az alapvető egyenlőtlenségre épül: a kockázat szocializálására, a profit privatizálására; mintha a vállalatok részvényesei vállalnák a kockázatot, már abban a stádiumban, amikor a technológia „kész van”, nem pedig az adófizetők, a mindig kétes kimenetelű alapkutatások finanszírozásakor.

Mazzucato, Polányira hivatkozva, sokszor hangoztatja azt a – marxista hagyományban evidenciának számító – belátást, hogy a liberálisoknak és a konzervatívoknak egyaránt oly kedves „szabad piac”, amely elvileg a keresleti igények szerint „árazná be” az egyes kutatásokat és a belőlük „gyártott” termékeket, sosem volt és nem is lesz valóban szabad: a „szabad piac” a pénzügyi és vállalati lobbi (és, tehetjük hozzá, a média-propaganda) által változatosan determinált, erővonalak által sokszorosan polarizált mező, amelynek alakításában az államnak akkor is kulcsszerepe van, ha ezt eltitkolni igyekszik, vagy át akarja testálni a piac alakítását az általa (vagyis adófizetői pénzből) szubvencionált pénzintézetekre.

Ebből a belátásból kiindulva sürget Mazzucato, s vele együtt McDonnell is, nagyobb állami részvételt a kutatásfejlesztésben és az értékesítésben.

Az Egyesült Királyság kirívóan keveset költ kutatás-fejlesztésre (mindössze a GDP 1,3 százalékát, szemben az USA 2,6 százalékával; de ez alacsonyabb arány, mint a finn, francia, dán, norvég, svéd, olasz, német), vagy nem „jól”, gondolván, a pénzügyi szektor majd megoldja; ám a pénzügyi intézetek csak a biztos befektetésekre mennek, nem a közhasznot nézik, ezért nem fektetnek nagyobb kockázattal, de jelentősebb hosszútávú megtérüléssel járó ágazatokba; a nagyvállalatok a profit nagy részét adóparadicsomokban rejtik el, és í. t.

Egy „egészségesebb” modellben Mazzucato szerint az lenne a cél, hogy a cutting-edge ágazatok, úgymint az információs és a nanotechnológia, vagy a zöld/tiszta energia esetében, nemcsak hogy proaktívabban vegyen részt az állam a kutatásfejlesztésében, de szorosabban felügyelje, segítse elő, koordinálja a piaci értékesítését is – bizonyos szempontból a kiszámíthatatlan és kockázatkerülő, vagy nem a közjóra, hanem a profitra tekintettel kockáztató pénzügyi szféra helyére lépve. [3]

Ezt ún. közhasznú befektetési bankok vagy hitelintézetek felállításával lehetne megoldani, amire a német Landesbanken, vagy a háború utáni japán gazdasági modell precedenst is szolgáltat. (Ezt McDonnellék programja nem fejti ki, de többen, így Mazzucato is, a manifesztumot elemző Robin Blackburn is emellett érvel. [4]) Erre azért is lenne módja a brit államnak, mert a válság utáni mentőcsomagok folyományaként számos bankban most is tulajdonosok. (A Royal Bank of Scotlandben a részvények 2/3-a az államé.)

Az állam eddig nem volt hajlandó élni a tulajdonjogával, vagyis a szóban forgó bankok profitját nem tekintette közösségi tulajdonnak vagy közpénznek, és nem gyakorolt nyomást ezek felelősségteljes befektetése vagy újraosztása érdekében, pedig – érvel például említett cikkében Blackburn – ahelyett, hogy a banki menedzserek vágják zsebre ezeket a pénzeket, indokolt lenne belőlük finanszírozni a közhasznú alapítványok felállítását.

Mazzucato többször elismétli: az állam nem pusztán az alapkutatást segítheti elő, de piacokat is nyithat, célzatosabb támogatási rendszerrel hatékonyabban befolyásolhatja, milyen irányba mozduljanak a termelői ágazatok. Ennek több hozadéka is lenne. Egyrészt hatékonyabban menne a kutatás, mint a jelenlegi modellben. Másrészt amellett hogy ezek az ágazatok várható módon nagyszámú és hosszútávú munkahelyet teremtenének, az állam hatékonyabban részesülne az egyetemeken és kutatóintézetekben eleve általa finanszírozott technológiák értékesítéséből is.

Harmadrészt, Mazzucato szerint a tiszta energiaforrások kutatása éppen azért toporog, mert ezt a szektort még nem tartja elég „ígéretesnek” a pénzügyi szféra, épp ezért nem is fektet bele kellő forrást; márpedig az ökológiai problémára csak az ilyen típusú kutatások felpörgetésével adható hatékony válasz. Azt is nyomatékosítja, hogy így megvalósítható lenne a technológiát használó vállalatok „visszafizetési kötelezettségeinek” szigorúbb szabályozása, tehát útját lehetne állni, hogy az egykori közpénz magánpiaci megfialtatása után adóparadicsomokban tűnjön el; ennek hogyanját a diákhitel mintájára körvonalazza. (A piacon sikeresen értékesített, államilag kifejlesztett technológia után kéne fizetni.)

Mindehhez magától értetődően társulna egy progresszívebb adórendszer, így a Thatchertől Mayig 52%-ról 19%-ra (!) visszavágott vállalati adó megnövelése; és persze az árnyékbankolást és a panamázást illető szigorítások, de ezzel kapcsolatban a manifesztum is, mint a legtöbb hasonlót ígérő politikai agenda, igen homályosan fogalmaz.

És mint sokan kiemelik, kulcskérdés, képes lesz-e Corbyn maga mellé állítani a piacokat, és serkenteni a befektetést egy szocialista gazdaságpolitikával, amely visszavonja a korábbi, neoliberális rezsim biztosította vállalati előnyöket. Annak ellenére is kérdés ez, hogy a neoliberális protokoll, mint említettem, a közhiedelemmel ellentétben nem növelte számottevően a befektetői kedvet a válság óta.

Efelé mutathat az általános felsőoktatás révén jobban képzett munkaerő vagy a befektetési alapok szisztematizált működtetése. De minden ezirányú előrejelzés merő hipotézis a Brexit előtt, amely óhatatlanul meg fogja ingatni London a nemzetközi kereskedelemben betöltött központi helyét (számos vállalat már most Luxemburgba, Párizsba, Dublinba, Brüsszelbe költözött).

Mazzucato vállalkozói államával kapcsolatban számos ellenvetés megfogalmazható. Osztálypolitikai kérdésekkel, így az egyetem a társadalmi mobilitásban vagy a tudásterjesztésben betöltött szerepével nem számol, ezekre nem nyújt protokollt. Súlyos high-tech optimizmus hatja át, így teljesen vak az amerikai kormány – az NSA-botrány után a nyilvánosságba került – „nemzetvédelmi stratégiáinak” és a hadikutatásoknak az emberijogi vonzataira, vagy az IT-szféra és a titkosügynökségek feltételezhető összefonódására. Kelet-európai tapasztalatok alapján persze az is nehezen képzelhető, hogy az államosítás bármennyire is csökkentené a korrupciós kockázatokat vagy a panamázás eshetőségét, mint a kiszervezés, de hallgatólagosan el lehet fogadni, hogy a brit berendezkedés kisebb szintű anomáliákat produkálna, mint a magyar.

Szociálpolitika

McDonnell és Corbyn manifesztumának szociális stratégiája a következő pillérekre épül:

Ingyenes felsőoktatás.

A lakossági hitelválság megoldására McDonnell körében két javaslat öltött körvanalat. Az egyik egy 40 000 fontos egyszeri juttatás a teljes lakosságnak. A másik opció egy ún. lehetőségi alap (Opportunity Fund) felállítása állami hitelekből, vagyonadóból és a megnövelt vagyonadókból, amely tíz év alatt két részletben 10 000 fontot fizetne minden 55 év alatti álampolgárnak. Mindkét javaslat szabadon felhasználhatóvá tenné az összeget az adósságok – diákhitel, lakáshitel, fogyasztói hitel – visszafizetése után, bár mindenkit arra biztatnának, hogy készségfejlesztésre, kisvállalkozások beindítására stb. költsék. A koncepció lényege evidens módon, hogy nemcsak az eladósodottak járnának vele jól.

Mindkét megközelítés az általános alapjövedelem felé mutat. 145 milliárd fontos költséggel számolnak tíz éves lefutással, ami bár borzasztó soknak tűnik, a bankok kimentésére fordított összegnek csak a töredéke.

És aligha kell hangsúlyozni, milyen szemléletváltást jelent a neoliberális felfogáshoz képest a fölvetés, hogy az állam akár adósságokba is verheti magát, tehát átvállalhatja a lakossági hiteleket, és válogatás nélkül, valóban demokratikusan kedvezményezetté teheti a teljes népességet.

Kitekintés

A Corbyn-programnak vannak hiányosságai. Mivel kétséges, milyen megállapodás fog születni a Brexitről, meglehet, hogy egészen megváltozott geopolitikai és gazdasági környezetben kell kormányt alakítaniuk, ha Theresa May csakugyan kiír általános választást 2019-ben, és azon győzelmet aratnak – mint McDonnell reméli.

Nem világos, kultúrpolitikai program híján miképpen tervezik felvenni a versenyt a rasszizmussal és xenofóbiával szemben.

Bár kevés politikus képvisel olyan makulátlanul felvilágosult álláspontot a kisebbségekkel szemben, mint Corbyn, és túlhangsúlyozhatatlanul fontos a munkástulajdonnal a politikai mainstreambe visszaemelt osztályalapú politikacsinálás, a körvonalazott tervezet a bevándorlókkal való bánásmódot illetően keveset árul el (bár ez is elválaszthatatlan a Brexit kimenetelétől).

A Mércén megindult egy nagyon fontos vita az állam a korszerű baloldali politizálásban kívánatos szerepéről.

Corbynék manifesztuma nyilvánvalóvá teszi, hogy a funkciókat illetően sokkal nagyobb potenciál rejlik az intézményi struktúrában, ha kellő fantáziával átalakítják, mint amit egy a klasszikus jóléti állam helyreállítására épülő program következtetni enged.

Persze Kelet-Európában az intézményrendszernek nemhogy az átalakítása vagy a restaurálása, de még a használata is legfeljebb távlati cél; és sürgetőbb feladatunk harcolni az államilag szisztematizált elnyomás és diszkrimináció, az államilag terjesztett agresszió és paranoia, az állam fedésében működtetett korrupció ellen.

De bármennyit beszéljenek is az intézményes politika végéről, a nemzetállamok funkciójának a XXI. századi elhalványodásáról, bármennyivel fontosabb feladatunk is most az ellenállás mikroközösségeinek a megszilárdítása, mindez nem lehet akadálya az ideális állam funkcióiról való gondolkodás folytatásának. Az egymással összefüggő posztfasiszta és neoliberális konszenzus megtörése, valódi emancipációs politika aligha képzelhető az állami intézményrendszerek, vagyis az anyagi, szellemi és kulturális erőforrások újraosztásának úgy-ahogy kiépített csatornái nélkül.

[1] –  M. Mazzucato: The Entrepreneurial State: Debunking Public vs. Private Sector Myths, London, Anthem, 2013.

[2] –  A neoliberális állammal szemben a közösségi tulajdon újragondolása az utóbbi években számos baloldali filozófus és szellemtörténész kutatásainak a középpontjában állt. Ehhez ld. pl. Peter Linebaugh, Stop, Thief!: The Commons, Enclosure, and Resistance, PM Press, Oakland CA, 2014; Michael Hardt és Antonio Negri, Commonwealth, Harvard University Press, Cambridge MA, 2011; Pierre Dardot és Christian Laval, Commun. Essai sur la révolution au XXIe siècle, La Découverte, Paris, 2015; Giorgio Agamben: The Highest Poverty: Monastic Rules and Form-of-Life, Stanford, 2013.

[3] –  Mazzucato a jelenlegi „parazita” kapcsolat helyett egy „szimbiotikusabb” közszféra–magánszféra-kapcsolat mellett érvel a kutatásfejlesztések Történeti példaként felhozza, hogy a digitális forradalom és a cutting-edge gyógyszerészeti felfedezések mögötti kutatásfejlesztést – a közhidelemmel ellentétben – nem a szabadpiaci kockázatitőke-befektetésekből finanszírozták, és nem is a nagyvállalatok végezték önköltségből, hanem az adófizetők pénzéből, a hetvenes években a Manhattan projektből kifejlődött DARPA, manapság az ARPA-E égisze alatt; így a legjelentősebb fejlesztések – az internet, az információs, nukleáris és nanotechnológia, az űrkutatás vagy a repülés mögötti felfedezések – mind amerikai egyetemeken vagy kutatóintézetekben zajlottak és zajlanak. (Állítása szerint 1971-2006 között a 88 legjelentősebb innováció közül 77-et állami támogatásból valósítottak meg.) A nagyvállalatok, így Mazzucato központi példája, az Apple is, ezekre az állami pénzből fejlesztett technológiákra építettek „úttörő” és hatalmas bevételeket fialó termékeik előállításakor. (Pl. az iPhone esetében a CPU, a DRAM, a HDD, a lítium-elem, az LCD-s érintőképernyő, a HTML, a HTTP, a GPS és a SIRI egytől egyig egyetemi kutatásfejlesztések gyümölcse; az Apple csak az őket integráló architektúrát és a designt tette hozzájuk.)

Ez az amerikai struktúra a könyv leírásában úgy néz ki, hogy az állam az egyes  egyetemek/kutatóintézetek számára kijelöli a kutatási területeket, koordinálja a kutatásfejlesztést – pl. eszközparkot szolgáltat, vagy összeköti a különböző diszciplínák tudósait –, és máig szubvencionálja az ígéretes, felvásárlás előtt álló start-upokat, de a japánokkal ellentétben elvileg nem lát bele a vállalatok vezetésébe, nem számoltatja el őket, és nem képes hatékonyan adóztatni a profitot sem. Mazzucato rámutat, hogy a felfedezések mögötti kockázatot az adófizetők állták – a kutatásfejlesztés magas költségeit elsősorban az adja, hogy óhatatlanul zsákutcás a legtöbb irány –, míg a nyereséget, később, amikor már piacra vihető a technológia, a nagyvállalatok zsebelik be, leggyakrabban adóparadicsomokba menekítve a profitot, az államot az eredeti kockázati befektetéseinek csak a töredékeivel kompenzálva.

[4] –  R. Blackburn: The Corbyn Project, New Left Review 111, 2018. május-június. A manifesztum értelmezésében főként erre a Blackburn-cikkre támaszkodtam. De lásd még: P. Gowan: Crisis in the Heartland, New Left Review 55, 2009. január-február.

Olvass tovább!