Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Közösség ma. Individualizmus-ellenesség a 21. század politikai gyakorlatában

Lehetünk-e közösségiek, a kollektivizmus levitézlett évszázada után? A 20. század a népnyomorító kollektivizmus évszázada volt, ezt nehéz, felesleges és káros lenne tagadni. De következik-e ebből, hogy individualistának kell lennünk?

Baloldali értelmiségiként az ember élete folyamatos magyarázkodás. Azt hiszem, mindannyian, akik azzal küzdünk, hogy valami fogalmilag pontos leírást, elméletet, elemzést hozzunk létre, szembetalálkoztunk azzal a reménytelennek, végtelennek, kilátástalannak tűnő feladattal, hogy tisztázzuk fogalmainkat. A baloldali politikai és társadalomelméleti fogalmak kivétel nélkül elhasználódtak. Félreértések, szándékos félremagyarázások, elavult jelentések egyaránt akadályai beszédünknek, mégis talán a legidegesítőbb, leginkább indokolhatatlan, ha olyan fogalmakat használunk, amelyet politikai ellenlábasainktól kölcsönöztünk.

A baloldal megrögzötten, tántoríthatatlanul individualizmus-ellenes kell, hogy legyen.

Ugyanakkor a baloldali értelmiség a legtöbb esetben extravagáns filozófiai, társadalomelméleti szövegekben fejezi ki magát, Marxtól kezdve Foucault-n keresztül Zizekig önmutogató egyéniségek sora képviseli. Filozófusként az ember nehezen is képviselhetne mást, mint filozófiai rendszer radikális egyediségét, a kollektív gondolkodástól való idegenségét. Nincs itt valami ellentmondás? Hasonlóképp a baloldali gondolat mindig emancipatórikus, azaz egyenlősítő, ugyanakkor felszabadító is, de a szabadság nem sérül az egyenlőség által? Nem az egyéniség rovására terjesztjük ki az egyenlőséget?

Csak akkor, ha saját fogalmainkat kölcsönözzük. Az elméletalkotó gondolkodás például nem egyéni, hanem éppenséggel egyetemes. Az, hogy egy egyedi elméleti rendszerben jelenik meg, nem jelenti, hogy egy egyén kényének-kedvének lenne kitéve. Egyetlen egy mértékhez kell, hogy tartsa magát: az egyetemességhez. Bárkihez szól, aki meghallgatja. Alanya nem meghatározott, hanem mindig szigorúan „bárki”. Nem egyéni vélemény, amelyet valaki megoszt másokkal. Végső elemzésben senkit nem érdekel, hogy egy másik egyénnek mi a véleménye a társadalomról, csak az érdekes, ami bárkit annak belátására késztet, amit a beszélő el akar mondani.  

Az elmélet, leírás, elemzés lokalitása, helyhez kötöttsége nem azt jelenti, hogy helyi érvénye van csupán (csak ez és ez képes azt megérteni), hanem egyrészt azt, hogy lokális módon képes csak láthatóvá válni az egyetemes mondandó (mindig egy adott nyelven, egy adott személy kompetenciáján és ékesszólásán keresztül); másrészt azt, hogy soha nem mindenki, de mindig bárki számára adott. Nem kell mindenkinek marxistának, foucault-iánusnak stb lennie; de ha nem lehetne bárki az, nem is neveznénk elméletnek munkáikat.

Hasonló a helyzet egyenlősítés és felszabadítás kettősségével, azaz a társadalomelmélet és a felszabadító politikai gyakorlat (aktivizmus, mozgalom stb.) individualizmus-ellenességével. Az individualizmus diadalmas védelmezői a szabadság csorbítását róják fel a baloldali kollektivizmusnak. Nem járnak messze az igazságtól, csak éppen az okok nem feltétlenül ott találhatók, ahol azt látni vélik. A baloldali kollektivizmus valóban csorbította a szabadságot a 20. században, de sokkal inkább a hibás elmélet okán (amelyet jórészt történeti kényszerek erőszakoltak rá), semmint az alapelvből fakadóan.  Az individualizmus nem az egyéni szabadság védelme a mi szótárunkban, hanem a képtelenség a szolidaritásra. Individualista az, aki nem lát közösséget ott, ahol közösség van vagy kellene, hogy legyen.

De a szolidaritás maga is egy tisztázandó fogalom. Gyanúsan közel áll az együttérzéshez. Puszta emóción alapulna a közösség? Azon, hogy együtt érzek a rászorulókkal? Vagy akár azon, hogy erkölcsösnek tartom segíteni embertársaimon?

A közösségiség nem érzelmek és nem etika kérdése. A baloldali társadalomelmélet akkor születik meg, amikor az egyének individualista versengésének helyébe a kooperáció, az együttműködés hatásosságának gondolatát állítják. Egyenlőségen az együttműködő felek egyenlőségét értjük, és nem az ugyanolyan, az uniformizáltság egyenlőségét. Tegyük hozzá persze, hogy nem is a versenyző felek egyenlőségét. A baloldali társadalomelmélet azt állítja, a valódi (a felek egyenlőségén alapuló) együttműködés van olyan hatásos, mint az individuumok versenye.

A modernitás politikafilozófiája azzal a két gondolattal kezdődött, hogy egyrészt az emberek természetes módon egyenlők, másrészt semmi más nem határozza meg őket, mint vágyaik. Következésképpen mindig versengeni fognak egymással, ezt megakadályozni csak a természetes egyenlőség elnyomásával, egy hierarchikus társadalom bevezetésével és egyben a vágyak elnyomásával lehetséges. A vágyak elnyomása viszont megöli a produktivitást, elveszi az ember természetes indíttatását arra, hogy létrehozzon. A modern társdalomnak ezért versengőnek kell lennie, hogy a legnagyobb produktivitással bírjon. A modern társadalom individualista: az egyének közti verseny segítségével növeli a produktivitást.

De nem csak egyféle modernitás létezik. Az individualizmus-ellenes válasz nem az volt, hogy tagadták volna a természetes egyenlőség és a vágy szerepét (ez nem modernista, hanem modernség-ellenes, a törzsi közösségre alapozott válasz lett volna, amelyet persze mindmáig ismerünk), hanem az, hogy újraértelmezték a vágy és a lehetséges termelékenység viszonyát. Nem a vágyak versenyeztetése, hanem azok összehangolása, együttműködése hozza létre a nagyobb termelékenységet. Tapasztalati módon mindmáig tisztázatlan, melyik elméletnek van igaza, legfőképpen azért, mert minden versenyre alapozott rendszerben van valamennyi együttműködés, és minden együttműködésre alapozottban valamennyi verseny. Közöttük választani nem eredményességük alapján, hanem politikai alapon lehet, illetve kell. Sok múlik azon, mit is tekintünk a termelés kívánt végtermékének. Az anyagi javak mindezidáig úgy tűnik, sikeresebben termelhetők a verseny környezetében, a szellemi javak ugyanebben a környezetben a tapasztalatok szerint alig-alig jöhetnek létre. A verseny nyilvánvalóan jobb létet biztosít a győztesnek, az együttműködés egyenlőbben osztja el a javakat.

Az viszont bizonyos, hogy mindazok, akik minden lehetséges társadalmi szituációban a verseny, az ésszerű kalkuláció és ésszerű választás, a nyereségek mérlegelése elvére hivatkoznak nem valami megkérdőjelezhetetlen „racionalista”, „modernista” evidenciát mondanak ki, hanem egy individualista politikai ideológia szemellenzős képviselői, és nekünk feladatunk őket észhez téríteni.

Azt mondják, a közösség a 21. században feltalálhatatlan, megszűnt létezni. Ha így volna, nem létezne globális piac, globalizált világ, minden eddiginél nagyobb integrációja a termelés ipari rendszerének, a kultúra uniformitása, a divat mindenhol jelenlévősége, az utazás és turisztika kiterjedése, sőt, nem létezne menekültválság és modernkori népvándorlás sem.

Valójában a modernitás története során mindig is ez volt a helyzet: a közösség feltalálhatatlan volt, mert hegemón módon mégiscsak a verseny uralkodott a társadalomban. A gyáripar mint a kooperáció legmagasabb foka a 19. században éppúgy megszüntette (a munkamegosztás, a belső verseny és általában az idividualizáció révén) a közösséget, mint a 20. század individualista kooperációra alapozott urbanisztikája (a lakóközösségek izolációja, a készen kapott kultúripar szolgáltatásai stb. révén). A feladat nem változott, ma is az, mint akkor volt: megfordítani a hegemóniát, a versenyt az együttműködés alá rendelni.

Folytassátok a harcot.

Olvass tovább!