Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Ausztromarxizmus és „vörös Bécs”

Az ausztromarxizmus és az osztrák forradalmi szociáldemokrácia történetének egyik fejezetéről már írtam itt kevéssé olvasott esszét. [1] Éppen ez az esemény – Friedrich Adler, a szociáldemokrácia egyik vezetője erkölcsi okokból, lelkiismeret-furdalástól és az első világháború miatti tehetetlen fölháborodástól vezettetve lelövi gróf Stürgkh osztrák miniszterelnököt, bevárja a kiérkező rendőröket, elítélik – illusztrálja azt a válságot, amely nemcsak a Habsburg-monarchia egészét fogja át, hanem a rendszer radikális ellenzékét is.

1918 forradalmi ősze Közép-Európában holmi vitaféleség középpontjába került a mai Magyarországon. Megszólalt Orbán miniszterelnök is, aki gróf Tisza István életművét méltatta. Stramm ellenforradalmi beszéd volt, méltatlan Tisza emlékéhez, és a köztársasághoz, amelynek a vezetői elítélték a már hatalmát vesztett Tisza elleni értelmetlen és erkölcstelen merényletet (1918. október 31.). Erre számíthattunk. (A forradalmár, aki a háború alatt meg akarta ölni Tiszát, a gróf lemondása – 1917. május 23. – után visszacsempészte a pisztolyt az íróasztalfiókba, ahonnan elcsórta.)

Ám 1918 történettudományi és publicisztikai földolgozása – a Mérce részleges kivételével, és persze kivéve a téma legkiválóbb ismerőjének a kitűnő, emlékezetes és maradandó cikkét [2] – egyoldalúan trianoncentrikus, és szokás szerint az extra Hungariam non est vita elvét alkalmazza a legtöbbször. (A magyar sajtó minden ismerője tudja, hogy az olvasók se figyelnek semmire, ami külföldi, ha nem Orbán Viktorra és a menekültkérdés körülötti politikai küzdelemre vonatkozik közvetve vagy közvetlenül.) Annak a fölvetése pedig, hogy a régi Magyarország nem magyar nemzetiségei (és szomszédai) mit gondoltak minderről, úgyszintén száz esztendeje tabu, ami egyszerre ostobaság és szégyen.

Minden magyar fölszólamló – egy szocialista európai képviselő is – elítélte az Európai Bizottság elnökét, aki lelkesen, tudatlanul és tárgyszerűtlenül méltatta Románia, Erdély (meg a Partium és a Bánság) egyesülését, de senkinek se jutott eszébe akár egy mellékmondat erejéig számba venni a régi Erdély régi román többségének a történetét, mintha ez nem is számítana, mintha csak mi léteznénk ott is, ahol kisebbségben voltunk és vagyunk.

Az osztrák forradalom [3] is a Monarchia széthullásának a következménye volt. A világháború a végsőkig élezte a nemzetiségi kérdést (amely Ciszlajtániában mindenekelőtt cseh-, Transzlajtániában románkérdés volt, s mindkét országrészben délszlávkérdés), amelynek a döntő jelentőségével az ausztromarxista párt és a magyarországi szociáldemokrata baloldal is tisztában volt már a háború előtt. [4] Szemben Magyarországgal, a szocialista és köztársasági Ausztriának – később tragikus balszerencsévé váló – szerencséje volt: nem keveredett harcba a nemzetiségekkel és az utódállamokkal, nem került politikája középpontjába az irredenta (a határrevízió), mert ott a ’48-as forradalmi-nemzeti hagyomány a német egységé volt: az ausztriai szociáldemokrácia Ausztria Németországhoz való csatlakozása mellett volt „az egységes német demokratikus (szocialista) köztársaság” keretében. (Az ország hivatalos neve is kezdetben „Deutschösterreich” volt.)

A „deutschnational” ideológiában a szociáldemokrácia a Habsburg-ellenes és antikatolikus szélsőjobboldallal értett egyet (Schönerertől Hitlerig). Az „osztrák nemzet” és az „osztrák különút” álláspontját csak Ausztria Kommunista Pártja (KPÖ) képviselte később (Alfred Klahr és Ernst Fischer a moszkvai emigrációban, 1937 és mindmáig). Az SPÖ programdokumentumaiban ma se fordul elő az osztrák nép vagy az osztrák különállás, bár Ausztria függetlenségét reálpolitikai okokból már régen nem vonja kétségbe senki. Ámde az osztrák önállóságot mindkét világháború után a szövetségesek kényszerítették Ausztriára.

Ettől a tehertől megszabadulva – és opportunista, kétértelmű álláspontot képviselve az antiszemitizmus kérdésében, tekintet nélkül a szociáldemokrácia vezetőinek zsidó származására [5] (akik egytől egyig nagynémet patrióták voltak mindvégig) – az osztrák forradalomnak az 1934. februári polgárháborúig és a katolikus-reakciós, ausztrofasiszta/klerikofasiszta ellenforradalomig (amely nem volt nagynémet, s amelyet a nácik döntöttek meg az Anschluß formájában, amelyet Karl Renner, korábbi és későbbi szociáldemokrata szövetségi kancellár lelkesen üdvözölt, Hitler hin und her) tizenhat esztendeje volt rá, hogy Bécsben (források innen, kedvenc kis emlékhelyem a Karl-Marx-Hof közösségi mosókonyhájában) és néhány más városban, ill. a tartománygyűlésekben és a máig Nemzeti Tanácsnak nevezett szövetségi parlamentben megmutassa (és részben megteremtse) a demokratikus szocializmust.

Az ausztromarxista befolyás másfél évtizede alatt a nők szavazati jogától a haladó szociálpolitikai intézkedések százaiig, a szakszervezetek jól kiépített korporatív hatalmáig (Arbeiterkammer: ma is fönnáll), a munkásosztály katonai-önvédelmi szervezetéig (Republikanischer Schutzbund), a proletárkultúra kiépítéséig, a milliós szocialista tömegpártig, a baloldali tömegsajtóig, az ellenzékben is hatékonyan működő szocialista szakapparátusig és tudományos intézetekig elképesztő győzelmeket – intézményes, állami és paraállami győzelmeket – aratott a szociáldemokrácia.

Egalitárius, osztályalapú (és sikeres!) gazdasági és szociálpolitika (amely egyébként támaszkodott a korábbi keresztyénszocialista-korporatista bécsi várospolitika, a konzervatív-antiszemita Lueger polgármester háború előtti eredményeire) a kapitalizmus és az akkor (is) fasizálódó Európa kellős közepén: nem csekélység.

A leglátványosabb diadal emlékeit bárki megszemlélheti ma is: ezek a bécsi munkáslakótelepek (a legismertebb a Karl-Marx-Hof), amelyek civilizált, kényelmes, modern lakáshoz juttatták a proletárokat a háború utáni lakásnyomor, hajléktalanság, ágyrajárás, tömegszállások borzalmai után: ezt a programot a második világháború után is folytatta a szociáldemokrata városvezetés (a nagykoalíciós kormányok támogatásával), még ma is épülnek szociális bérlakások, óvodák, iskolák, könyvtárak, ami a jelenlegi Nyugat- és Közép-Európában (a skandináv államok kivételével) elég nagy ritkaság. Ezeknek a lakótelepeknek közösségi funkcióik is voltak (lakóik túlnyomórészt szervezett munkások – azaz szocialista proletárok – voltak), nem csoda, hogy a szélsőjobboldali Heimwehr ágyúval lőtt rájuk 1934 februárjában.

Számunkra lényeges, hogy a vörös Bécs otthont nyújtott a Magyarországi Szociáldemokrata Párt száműzetésbe kényszerült belső baloldali ellenzékének: ott jelent meg Kunfi Zsigmond és Rónai Zoltán magas színvonalú folyóirata, a Világosság, Garami Ernő lapja, a Jövő, a radikális Bécsi Magyar Újság (amelynek sok olvasója volt az utódállami magyarok körében, főleg Csehszlovákiában és Jugoszláviában). A húszas években ott volt (illegálisan, de köztudomásúlag) a KMP központja és sajtójának bázisa is.

Az se lényegtelen, hogy Polányi Károly – aki Lukács és Bartók mellett az egyetlen magyar értelmiségi, akinek érdemleges nyugati hatása van, és akinek a gondolatai ma is meghatározóak a világ számos részén (a Polányi-irodalom szinte áttekinthetetlen) – a vörös Bécs tanulmányozója és védelmezője volt, és onnan kitekintve elemezte a világgazdaságot mint az Österreichischer Volkswirt munkatársa.[6]

A szakirodalom [7] megállapítja, hogy az ausztromarxizmus eltérése a „nyugati marxizmus” (a terminus eredete: Karl Korsch, Maurice Merleau-Ponty, Perry Anderson) német (ebbe bele kell értenünk Lukácsot) és olasz verzóitól igen éles, hiszen nem hegeliánus volt, hanem kantiánus, továbbá hatással volt rá Ernst Mach és a Bécsi Kör (valamint – az ellentét erejével – az osztrák nemzetgazdasági iskola, Ludwig von Mises stb.). [8] Ebből sok minden következik: egyrészt a demokrácia jogi-etikai fölfogása, az ideológiai materializmus elutasítása (Max Adler), másrészt a marxizmusnak mint pozitív (történeti és matematikai-közgazdaságtani) tudománynak a fölfogása (Otto Bauer válságelméleti műveiben [9], Rudolf Hilferdingnél stb.), az empirikus társadalomtudomány (szociológia) iránti vonzalom. Az ausztromarxistáknak olyan logikai pozitivista szövetségeseik voltak, mint a politikailag szocialista Otto Neurath. [10]

A makacsul reformista ausztriai szociáldemokráciát (amelynek végül a kompromisszumkészsége vezetett a bukásához az 1927-i és 1934-i összecsapások után, hogy a második világháború utáni [Bruno Kreisky] vagy akár mai megalkuvásokról ne is szóljunk) óriási hibái és bűnei ellenére mind a komolyan vett egyenlősítő humanizmusa, az osztály nélküli társadalom alapzataként fölfogott, a privilégiumokat fokozatosan fölszámoló demokráciafölfogása (mint végcélutópia), a társadalmi igazságosságot szolgáló aprólékos, tudományosan alátámasztott reformmunkája, valóságtisztelete rendkívüli intelektuális teljesítményekre is képessé tette.

Közülük is egészen rendkívüli – szerény nézetem szerint – a marienthali munkanélküliekről szóló szociográfia.[11] Marienthal kis munkástelepülés volt, egyetlen textilgyárában dolgozott a teljes lakosság, vonattal 35 percnyire Bécstől. 1929/30-ban leállt az üzem, le is bontották, a teljes lakosság (másfélezer ember) munkanélküli lett. A kutatócsoport statisztikákkal, kérdőívekkel, mélyinterjúkkal dolgozott (és pl. megkérdezték a gyerekeket, mit szeretnének karácsonyra, mik szeretnének lenni, ha megnőnek), átnézte az akkor még általános háztartási könyvecskéket, áttekintette az orvosi rendelő dokumentációját, elbeszélgetett a szomszédos községek lakóival, a környékbeli vasutasokkal stb. A kizárólag (nyomorúságos) segélyből élő lakosság próbált segíteni magán veteményeskerttel, nyúltenyésztéssel – de nemsokára a vetőmag, dugvány, állateledel is túl drága lett.

A faluból eltünedeztek a kutyák és a macskák: megették őket. A mészárszék csak lóhúst árult. Segélyosztás napján vették meg az élelmiszert: lisztet, krumplit, zsírt. Alkoholról, dohányról le kellett mondani. Ebédre gombóc, főtt krumpli, bab, malátakávé. Ruha a jótékonysági egyletektől. A korábban virágzó sportegyesület többé nem versengett a többi helységgel: nem voltak elég jó erőben a fiúk és lányok. A gyerekek két elemit járhattak ki. A munkásotthont fönntartotta a munkáskamara, a könyvtár is megmaradt, de többé nem nagyon járt oda senki, legföljebb kártyázni, nem pénzben. Az álláskereső hirdetésekre már nem küldtek be ajánlatokat, túl drága volt a bélyeg.

A munkanélküliség hatása leírhatatlan volt. Először is a morális következmények: mindenki elkezdett lopni, az orvvadászat és orvhalászat általános volt. Rengeteg följelentés érkezett a munkaügyi hivatalhoz avval, hogy valamelyik sorstárs titokban valami alkalmi munkát végez, s emiatt nem jogosult a segélyre. Ezeket a följelentéseket kivizsgálták, a felük teljesen alaptalan volt – a korábban összetartó, vidám faluban.

Az emberek fiziológiailag is átalakultak, mindenki lelassult. Szórakozás és munka nem lévén, a férfiak az utcán ácsorogtak csoportosan, alig szóltak egymáshoz, az áthaladó gépkocsik után se fordították meg a fejüket. Abbahagyták a takarítást: a korábban kínosan tiszta osztrák háztartásokat fölvetette a mocsok, már az asszonyok se mosakodtak, az elhanyagolt gyerekek a bűzös rongyaikban jártak, de ők se nagyon mentek sehová. Mindenki alig várta, hogy végre lefekhessék aludni, délután hat óra felé elnéptelenedtek az utcák. Elhallgattak a rádiók. A 80 százalékban aktív szociáldemokrata munkások abbahagyták az újságolvasást – pedig végre bőven volt szabadidejük – , a könyvtárat alig látogatta valaki. A könyv szemérmesen céloz rá, hogy a szerelmi élet is alábbhagyott. Az asszonyok a sötét konyhában varrtak és stoppoltak, mint kiderült, időtöltésből leginkább. Apátia, rezignáció, tehetetlenség. Die müde Gemeinschaft – a fáradt közösség: ez az egyik fejezet címe.

Amire a marxista (munkaellenes) irodalom soha nem célzott korábban: az üzem, a munkahely nemcsak a „kereset” és a kizsákmányolás és a technika locusa, hanem a társasági-közösségi életé, a szociabilitásé és a szocializációé is. Minden meginterjúvolt alany beszámol róla, hogy a katasztrófa előtt milyen vidám volt az élet. A barátok a munkatársak közül kerültek ki (a szomszédság nem bizonyult elégnek), együtt töltötték a munka utáni szabadidőt is, csoportosan mentek be Bécsbe, színházba, bevásárolni vagy csak korzózni.

A szerencsétlenségükért – a válságért, a gyár bezárásáért – a városi munkanélküliektől eltérően nem okolták „a rendszert”, a kapitalizmust, meg senkit se, egyetlen energikus, kifelé törekvő, függetlenített ifivezető kivételével. A legyöngült, éhes, fázó emberek egyre nehezebben formálták a mondatokat. Az egyetlen látható szabadsággesztus az volt, hogy a veteményes peremére elültettek néhány tő virágot. Volt azért a szolidaritásnak is kevés elszórt jele: a reménytelenül iszákos szomszédasszony három magára hagyott gyerekére fölváltva ügyeltek, enni adtak nekik.

De általánosságban minden szociális funkció megszűnőben volt, magány, hallgatás, passzivitás volt a jellemző. Az egyébként nagyon nehéz munkára (a mikroszálakkal teli munkahelyi levegőben, mint a régi textilmunkások mind, tuberkulotikusak lettek a dolgozók, és a gépzaj is pokoli volt) édenkertként, üdvösségként emlékeztek az utcára kitett egykori munkások és munkásnők. Munka nélkül az idő – a Szabad Idő! – se ért semmit a szegényeknek. A szociális alapegység hiányáért semmi se kárpótol: a modern társadalomban (azaz a kapitalizmusban) a szocializációs minta a munkahely, vele semmi nem vetekedhet.

Az egyszerű, szerény és világos könyv – szerzői, adatfölvevői, kérdezőbiztosai közül többen is az amerikai és brit társadalomtudomány nagyjai lettek, hiszen 1934, de különösen 1938 (Anschluß) után emigrálniuk kellett – kielégítően bizonyította a szocialista reformmunka elkerülhetetlenségét és szépségét. Az írás 1933-ban jelent meg. A munkanélküliséget a fasiszták, majd a nácik számolták föl. A háborús konjunktúra.

Ma ott az Evonik Para-Chemie GmbH 180 embert foglalkoztat, a falut Bécshez csatolták. Marie Jahodának emléktáblát állítottak, a régi munkástelep eltűnt.

 

Címlapkép: Épület a Karl-Marx-Hof lakótelepen; fotó: Bwag, forrás: Wikipedia.

[1] – TGM: „Egy régi merénylet”, Mérce 

[2] – Hajdu Tibor: „A százéves forradalom”, Élet és Irodalom, 2018. október 26. A két magyar forradalomról szóló monográfiák (1918-ról: 1968, a Tanácsköztársaságról: 1969) mellett említsük meg a klasszikus biográfiát: Hajdu Tibor: Károlyi Mihály. Politikai életrajz, Bp.: Kossuth, 1978. Vö. még: TGM: „Forradalmi etűdök”, Mérce.

[3] – Ld. róla Otto Bauer Die österreichische Revolution (1923) c. remek könyvét.

[4] – Vö. Otto Bauer: Die Nationalitätenfrage und die Sozialdemokratie (1907), in: Otto Bauer Werkausgabe, 1, Bécs: Europa-Verlag, 1975, 49-622, online itt.

[5] – A baloldali antiszemitizmusra sok adatot hoz a KPÖ-ből kizárt, eurokommunista Leopold Spira: Feindbild „Jud”, Bécs/München: Löcker, 1981.

[6] – Szinte véletlenül vettem észre, hogy Bécs „visszaadja a kölcsönt”: a legnépszerűbb osztrák kulturális lap, a Falter legújabb száma (2018. október 26.-november 1.) gyönyörűen kiállított mellékletet közöl Transformation des Kapitalismus? Karl Polanyi: Wiederentdeckung eines Ökonomen címmel, 23 szerző tollából (megtalálható benne Duczynska Ilona és Polányi Mihály portréja is). Vö. TGM: „Polányi fasizmusról és piacról”, Mérce. Polányi életművét jelenleg mind a brit, mind az amerikai demokratikus szocialista (nem marxista) baloldal ihletforrásként használja. Kár, hogy – az egyébként érzelmes magyar patrióta és a népi írók nagy híve – Polányi hatása Magyarországon oly csekély, pár fiatal társadalomkutató erőfeszítéseinek ellenére. A Falter őt egyébként „nagy osztrák gazdaságtörténész”-nek nevezi, a magyar vonatkozások feledésbe merültek.

[7] – Ld. pl. Otto Bauer und der Austromarxismus, szerk. Walter Baier, Lisbeth N. Trallori, Derek Weber, Berlin: Dietz, 2008.

[8] – Az általános osztrák gondolkodástörténetről magyarul ld. Nyíri Kristóf akadémikus korábbi műveit: A Monarchia szellemi életéről. Filozófiatörténeti tanulmányok, Bp.: Gondolat, 1980; Ludwig Wittgenstein, Bp.: Kossuth, 1983; Európa szélén. Eszmetörténeti vázlatok, Bp.: Kossuth, 1986. Vö. Hermann Broch: Hofmannsthal és kora, ford. Györffy Miklós, Bp.: Helikon, 1988.

[9] – Michael R. Krätke: „Über die Krise der Weltwirtschaft”, in: Otto Bauer und der Austromarxismus, id. kiad., 167-180.

[10] – Ld. pl. Neurath: „A fizikalizmus szociológiája”, ford. Fehér Márta, in: A Bécsi Kör filozófiája, szerk. Altrichter Ferenc, Bp.: Gondolat, 1972, 534-589.

[11] – Marie Jahoda, Paul F. Lazarsfeld, Hans Zeisel: Die Arbeitslosen von Marienthal. Ein soziografischer Versuch [1933], Berlin/Lipcse: Suhrkamp, 2015 (huszonötödik – korábban még három – kiadás!).

Olvass tovább!