Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogyan ne legyünk faszok? A saját ajtóinkat kell először megnyitni

A ZPOK három éven át filmezte a lakhatáshoz való jogért küzdő A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoportot. A dokumentumfilmet a német és francia nyelvű ARTE csatorna vetítette le. Bár a filmre a stáb a kezdetektől fogva pozitív visszajelzéseket kapott, a végleges verzióig rengeteg változat készült, ugyanis nem volt könnyű összeegyeztetni a csoport, a stáb nézőpontját és a nemzetközi szakmai véleményeket.

Bihari László, a dokumentumfilm rendezője arról ír, hogyan élte meg rendezőként ezt a folyamatot: milyen volt bekerülni kívülről a hajléktalan érdekvédelmi csoportba, és milyen volt hidat képezni a különböző nézőpontok között.

A dokumentumfilm ingyen, magyarul is megtekinthető az Indavideón április 21-ig.


Az a három év, amíg A Város Mindenkiéről szóló filmet készítettük, számomra egy felismerés története.

Nehéz az AVM-nél tisztességesebben, keményebben küzdő csoportot elképzelni, akiknek még igaza is van, de amit elérnek, az távol áll attól, amit akarnak. Attól, hogy bárki, aki ide születik, az nyugodtan nézhessen a jövőbe, mert például nem lesz hajléktalan.

Ezt rossz leírni. Szokás mondani körökben, hogy nem kell feladni, vannak eredmények, meg majd idővel többen leszünk, stb.

Aha.

Én sajnos azt érzem, hogy az aktivizmus, amiben eddig részt vettem, sosem vezetett oda, hogy mi legyünk többen, és azok kevesebben, akik nem értenek velünk egyet.

A választási kampány és utójátéka akörül forog, hogy ki menyire fasz, és ki az, aki talán a kisebbik fasz, és a játékban nincs senki sem, akit ne tartana legalább egy másik szereplő fasznak.

Az a kijelentés, hogy én fasz voltam – nem szerepel az eszközök között.  Szóval most kipróbálom.

Lakhatást Most cikksorozatot az Utcáról Lakásba Egyesület és a Mérce indította el, hogy a legégetőbb lakhatási problémák a felszínre kerüljenek, és hogy megmutassuk, az olyan lakásgondok mint a lakásszegénység, az egekbe szökő albérletárak, a kizárólag a felső osztályoknak kedvező lakástámogatási programokat helyettesíteni lehet felelős lakáspolitikával.

A sorozat elindítása egyben felhívás is a Kettős Mérce olvasóinak: ha szívesen írnál véleménycikket a lakhatási kérdésekről, ha megosztanád saját lakhatással kapcsolatos gondjaidat, küzdelmedet, ha olyan csoportnak, szervezetnek vagy a tagja, amelyik ilyen kérdésekkel foglalkozik, akkor itt a lehetőség! Küldd el írásod a merce.lakhatastmost@gmail.com címre! (A cikkek szerkesztésének és közlésének jogát fenntartjuk.)


A filmkészítés legnehezebb része nekem az volt, hogy sok, különböző gondolkodású ember között kell közös nevezőt teremteni.

Van a stáb, ami részben csak a film miatt kezdett el együtt dolgozni, és mindenki másik környezetből jön. Mindenki kicsit felteszi erre az életét, a hírnevét, a karrierjét, ami a médiában gyakran a Szent Kehelynek számít, és ezért mindenki azt szeretné, ha elfogadnák a többiek azt, amit ő normálisnak tart.

Aztán van az AVM, aminek az a fő tapasztalata, hogy az őket körülvevő világ számukra elfogadhatatlan, és ebbe páran bele is halnak. Ezért gyanakvással néznek mindenkire, aki a csoporton kívül van.

Aztán van a nyugat-európai filmipar, a televíziók, producerek, filmterjesztők, akik pénzt és energiát tesznek ebbe a projektbe, vagyis a saját reputációjukat, egzisztenciájukat viszik be ők is, ezért azt akarják, hogy minden úgy történjen, ahogy szerintük normális. És persze ők is gyanakvóak.

Mindegyik csoportnak más a normalitás.

Számomra az egyik legnagyobb kihívás a filmben az volt, hogy rájöjjek, hogyan lehet ezeknek a csoportoknak meggyőződéseit lefordítani a másik nyelvére, és hogyan lehet konfliktushelyzeteket kezelni.

Azt éltem meg, hogy egy konfliktusban nem elég tudni, hogy másoknak mik a gyengéi. Megoldás akkor lesz, ha azt is tudom, hogy az enyém micsoda.

Amíg úgy érzed, hogy te jófej vagy, és a probléma kizárólag abból adódik, hogy a másik nem, addig áldozatnak érzed magad, és nem tudsz jól konfliktust kezelni.

Ez nem mindig sikerült. Időnként hisztérikusan tudtam viselkedni.

Az én gyengém az, hogy ha eltérő szándékkal találkozom, akkor könnyen paranoiddá válok. Elkezdek úgy viselkedni, mint egy üldözött, aki úgy érzi, hogy az ő megsemmisítése a cél.

Ennek a felismerése némileg segített abban, hogy különféle félelmeket, szándékokat, értékrendeket valamennyire össze tudjak békíteni. Ez nem mindig sikerült, de azért a film legalább elkészült.

Ezt a problémát látom visszaköszönni az összes politikai konfliktusban is.


A film készítésének három éve alatt ugyanez foglalkoztatott. A különféle hitek közti átjárás. Miként lehet az AVM valóságát közelebb hozni a külvilághoz, amely mintha egy másik valóság lenne?

Ami bent megkerülhetetlen kérdés, az kint ignorálható szempont. Például az, hogy a csoport hajléktalan tagjai éheznek, míg a többség nem. És emiatt minden másnak látszik kint és bent. A két valóság közötti átjárás olyan, mint amikor az ember tudatállapotot vált.

Ebben az AVM nem speciális. Teljesen általános élmény a civil szektorban, hogy amiről beszélsz, azt körülötted sokan nem értik, és nem is tartják fontosnak.

Mondják, hogy a klímatudósok között sokan küzdenek lelki betegségekkel. Mert amit látnak, azt nehéz feldolgozni, de az még nehezebb, hogy ez senkit nem érdekel.

Arra jutottam, hogy a társadalmi változások egyik legfőbb akadálya az, hogy ezeket a kommunikációs határokat ignoráljuk. Nem vesszük tudomásul, hogy az emberek különféle hitek, életformák, meggyőződések szerint különülnek el egymástól. Kicsit olyan ez, mintha sok kicsi mítosz lenne, amelyekben különböző emberek hinnének.

Ha a kommunikáció úgy zajlik, mintha egy társadalmon belül mindenki ugyanabban a valóságban élne, akkor arra kevesen figyelnek oda.

Amit mondasz, a te szubkultúrádban érthető, de amint elhagyja ennek a körnek a határait, mindenki másként fogja értelmezni, aszerint, hogy ő milyen mítoszban él.

És ez oda vezet, hogy amit akarsz, amögé nem áll be a többség.


Ezek a határok áttörhetőek. A film egy kísérlet erre.

Az AVM-ben meglepetést keltett, hogy nem politikai filmet készítettünk, amely meggyőződésekről, programokról, eszközökről szól, hanem arra figyeltünk, hogy ki mit él meg.

Ez azért van, mert a határokon való átjárást központi kérdésnek látom abban, amit változásról képzelünk, és ebben az érzelmek a közvetítők.

Szerintem nem az elképzelések sokfélesége okozza, hogy ennyire nagy harcban vagyunk egymással. Hanem különféle traumák hatására nehézzé vált az átjárás a különféle mítoszok hívei között.

És ezzel a baloldalnak, az általam jobban ismert civil baloldalnak dolga van. Én azt képzelem, hogy a saját ajtóinkat kell először megnyitni, és kilépni a tévedhetetlenségünk várából. Ez kell ahhoz, hogy meg tudjunk érteni másokat és az ő nyelvükön tudjunk mondani valamit.

Olvass tovább!