Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Virág helyett ismerjük fel és ismerjük el a bántalmazást

A nőnap kapcsán rendszeresen felmerül, hogy virág helyett végre egyenlőség kellene, és szerencsére egyre több a „hogyan köszönd meg a párodnak a virágot?” cikkek mellett/helyett a nőmozgalom, a nőnap, a szavazati jog történetéről vagy a nemek közötti egyenlőtlenségekről szóló írás. Ez a nap arról is szól, hogy mi az, amit a nők érdekében tenni lehet és tenni kellene. Sok-sok követelés fogalmazódik meg ilyenkor, például az Isztambuli Egyezmény ratifikációja, a nők elleni diszkrimináció megszüntetése a munkaerő-piacon, a gondoskodás mint munka elismerése, stb.

Ezek viszont nem olyasmik, amiket egy átlagember egyedül el tudna érni, esetleg a virágadáshoz hasonló gesztus helyett vagy mellett meg tudna tenni. Fontos ezeket a követeléseket megfogalmazni, de legalább ennyire fontos, hogy beszéljünk arról, amit az emberek, függetlenül bármiféle politikai/munkahelyi szerveződéstől képesek megtenni: a nőket bántalmazó emberek felismeréséről, a bántalmazás elismeréséről. Ez ugyanis legalább annyira fontos a nők elleni erőszak felszámolásában, mint az állami intézményrendszer.

Ki mondaná azt a bántalmazóról, hogy jó ember? Nyilván, ha tudja róla, hogy bántalmazó, akkor senki. A gond csak az, hogy általában nem tudjuk. Nem azért, mert nem lehetne tudni a bántalmazóról, hogy bántalmaz, hanem azért, mert a bántalmazók „kifelé” nem rossz emberek. Sőt, rengeteg bántalmazó nem atlétatrikós bunkó vagy zavaros tekintetű perverz. Kellemes, megnyerő emberek, akik pontosan értenek ahhoz, hogyan manipulálják a környezetüket és áldozatukat (lásd. a lúgos orvos érve, hogy ő egyszerűen „nem ilyen ember”), hogy azt higgyék, a hiba a partnerükben van, aki hisztérikus, és aki a külső szemlélő számára valóban furcsábban viselkedhet, mint a bántalmazó, hiszen egy traumatizált ember nyilván nem viselkedik úgy, mint az, akit nem bántanak.

(MTI fotó: Mohai Balázs)

A partnerkapcsolati erőszak kapcsán sokszor – bár nem elég gyakran – a hangsúly az állam felelősségén van. Rengeteg bántalmazásos ügy akad el az állami ellátórendszerben, a rendőrségen és a bíróságokon, elsősorban azért, mert az ott dolgozókat nem képzik eléggé a bántalmazás természetrajzából, nem tudják felismerni azt, illetve maguk a rendszerben dolgozók is szexista nézeteket vallanak, tehát azt gondolják, mindig mindkét fél ugyanannyira hibás, vagy pedig azt, hogy egy-két pofon még magánügy.

Nem akarom ennek a súlyosságát bagatellizálni, hiszen alapvetően az államon múlik az, hogy az áldozatok hozzájutnak-e a nekik járó védelemhez, igazságszolgáltatáshoz.

A rendszernek, amely a bántalmazókat hozzásegíti ahhoz, hogy bántalmazhassanak, azonban nem csak a hivatalos intézmények részei, hanem a közvetlen környezet is: család, barátok, munkatársak, aktivistatársak, stb. A közvetlen környezet reakcióit is a társadalmi közeg határozza meg, azok az előítéletek, tévhitek, amiket nem csak a bántalmazó kapcsolatról, hanem általában a nemek közti egyenlőtlenségekről megtanulunk. Ugyanakkor ahogy a jogszabályok, az ellátórendszer és az igazságszolgáltatás működése sem megváltoztathatatlan, az egyének és a társadalmi csoportok viselkedése, bántalmazásra adott reakciói sem azok.

Ez azért nagyon fontos, mert gyakran az áldozatok sem ismerik fel, hogy bántalmazás áldozatai. Ezalatt nem azt értem, hogy ne tudnák/éreznék, hogy ami velük történik, rossz nekik, hanem arról, hogy nem feltétlenül látják át – éppen a bántalmazó hatékony manipulációja miatt – hogy ami velük történik, az bántalmazás. Egy korábbi cikkben írtam arról, hogy mi a különbség a bántás/veszekedés és bántalmazás között, ezért itt most röviden csak annyit írnék, hogy a bántalmazás rendszeresen előforduló erőszakos viselkedés, amelynek a célja az, hogy a bántalmazó az áldozatát teljesen a saját ellenőrzése alá vonja. Ez magában foglalhat érzelmi, gazdasági, szexuális és fizikai erőszakot is.

Itt nem egyszerű nézeteltérésekről van szó, hanem tudatos, egyenlőtlen erőszakos magatartásról.

Bár sokszor az áldozatok magukat nem hívják áldozatnak, a bántalmazót sem bántalmazónak, ez nem jelenti azt, hogy ne mondanák el a közvetlen környezetüknek, ami velük történik. A kutatásokból az derül ki, hogy legyen szó párkapcsolati erőszakról, gyerekek szexuális bántalmazásáról, az áldozatok igenis elmondják – ha nem is ezekkel a szavakkal – hogy bántalmazzák őket. Csak éppen a környezetük magukra hagyja őket. Vagy úgy, hogy bagatellizálja az erőszakot, és arra biztatja az áldozatot, tegye túl magát rajta, vagy úgy, hogy az áldozat felelősségét hangsúlyozza – azt mondja, hogy ő is ugyanannyira felelős a helyzetért, vagy még jobban is, mint az elkövető (pl. mert provokálta őt). Az is előfordul, hogy egész egyszerűen nem hiszik el, hogy bántalmazás történik.

Az egyik oka ennek, hogy a bántalmazó éppen olyan jól manipulálja és kontrollálja ezzel a környezetét, mint magát az áldozatot. Az áldozattal elhiteti, hogy az erőszaknak ő maga az okozója, sőt, ő az erőszakosabb. Igen, megütöttelek, de lásd be, hogy elhanyagolod a háztartást, nem elég tiszta a lakás, mire hazajövök, és különben is, a múltkor épp te mondtad rám, hogy hülye vagyok, hát az is pont úgy fáj, mint egy pofon.

A környezetének nyilván az áldozatot festi le az erőszakos félként, amiben segítségére van a társadalom hétköznapjaiba átszivárgott pszichiátriai erőszaknak is, amelynek alapja, hogy az öntudatos nőket hisztérikusnak, gyakorlatilag őrültnek bélyegzi meg. Ha egy nő nem kedves, alázatos, barátságos, miközben a párja kifelé képes a legmegnyerőbb, udvariasabb arcát mutatni, akkor az az első gondolat, hogy ezzel a nővel valami gond van, esetleg nem érdemel ennyire rendes partnert. Az is előfordulhat, hogy az áldozat nem mer beszélni az őt ért erőszakról, miközben a partnere már jó előre besározza őt a barátok előtt, aláásva szavahihetőségét.

Oké, de akkor hogyan derül ki a bántalmazás? Sokan hangsúlyozzák, hogy valójában sehogy, a bántalmazást kívülről nem is lehet igazán felismerni, mert ha nincs erről bírósági döntés, nem volt semmilyen hivatalos eljárás, akkor honnan tudnánk, hogy valóban történt bántalmazás? Bár látszólag az objektivitás és az „ártatlanság vélelme” az, ami ezt a nézetet táplálja, de kevés hasonló erőszakos bűncselekmény van, amelynél ilyen mértékben hangsúlyoznánk azt, hogy ez van, nincs mit tenni, nincs mit felismerni.

A partnerkapcsolati erőszak felismerésével kapcsolatos frusztrációknak az a legfőbb forrása, hogy mindez a magánszférában történik, amibe nem illik beleszólni.

Ez elképesztően erős gát, még akkor is, ha egyébként absztrakt, általános szinten valaki elismeri, hogy van nők, gyerekek elleni erőszak. Pont ez az, ami miatt a bántalmazók bántalmazni tudnak: mert ez úgyis magánügy, senki nem mer/akar beleszólni. Csakhogy ez már jogilag sem igaz: a kapcsolati erőszakot a Büntető Törvénykönyv bünteti, sőt, ez az erőszaknak olyan formája, amely hivatalból is üldözendő, tehát akkor is büntetni kell, ha az áldozat nem tesz feljelentést az elkövető ellen. Ez azonban nem csak, sőt, elsősorban nem jogi kérdés: nyilvánvalóan senki sem akar olyan társadalomban élni, amelyben az erőszak a magánélet természetes része.

Mit lehet akkor tenni?

Először is érdemes átgondolni, hogy ha a bántalmazás kapcsán a gonosz, hisztérikus, másokat hamisan vádoló nő képe ugrik be egyből, annak mi az oka. Egész biztosan nem az, hogy akár a magyar, akár általában a más politikai-gazdasági rendszerekben a nőknek nagyobb hatalma lenne, vagy hogy megérné nekik a partnert bántalmazással vádolni, hiszen tudható, a társadalom, ideértve az igazságszolgáltatást is abszolút elfogadó a bántalmazókkal szemben.

Csak nagyon ritkán és nagyon súlyos bántalmazás esetében van bármi következménye a bántalmazásnak. Ha van is a bántalmazásnak következménye, az áldozat ebből akkor sem profitál. Nem kap érte kárpótlást, sőt, végigmegy egy anyagilag és pszichésen is megterhelő, megalázó folyamaton, melynek során a magánéletében vájkálnak és ócsárolják.

A bántalmazás elfogadottságát mutatja, hogy mindig abból indulunk ki, hogy a bántalmazást hazudják, és nem abból, milyen következményekkel jár, ha bántalmazás történt/történik, és a társadalom nem tesz semmit. Gondolok itt a bántalmazók által megölt gyerekekre, a gyerekek előtt halálra késelt anyákra, a meggyilkolt vagy súlyos, maradandó sérüléseket szerzett nőkre, és azokra, akik kiszabadulnak a bántalmazó kapcsolatból, de kénytelen a gyerekeiket, a megszerzett vagyont (pl. lakást) hátrahagyni, és egész életükben poszttraumás stressz szindrómától (PTSD) fognak szenvedni. Miért nem ez a kiindulópont, ha bántalmazásról van szó?

A bántalmazás nem szubjektív, megragadhatatlan fogalom, hanem egy magatartásforma, egy következményekkel járó cselekedetsor, amit éppen a hatásáról, következményeiről lehet és kell felismerni. Nem felismerhetetlen a külső szemlélő számára, hogy az áldozat fél az elkövetőtől, a féltékenykedés, zaklatás, az áldozat elszigetelése, folyamatos ócsárolása, lealázása sem az. A fizikai jelekről már ne is beszéljünk.

Nem arról van szó, hogy ilyenkor az áldozatot vagy az elkövetőt diagnosztizálni kell, hanem arról, hogy nevén kell nevezni az erőszakos viselkedést, nem annyiban hagyni, támogatást biztosítani, és ha az áldozat azt mondja, bántalmazzák, nem abból kiindulni, hogy biztosan hazudik. Nem éri meg bántalmazást hazudni, bántalmazni viszont igen. Ne abból induljunk ki, hogy abból nem lehet baj, ha semleges állásponton vagyunk, mert ez nem igaz: a lehető legsúlyosabb következményei lehetnek.

Olvass tovább!