Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Csak azért olyan magasak, mert mi térdepelünk

Minden rendelkezésünkre álló statisztika és hétköznapi tapasztalat is azt bizonyítja, hogy az Orbán-kormány mostohagyerekként bánik az egészségüggyel. Kelet-Európa egyetlen országa sem jeleskedik a közösen megtermelt erőforrások népjóléti rendszerekbe való visszaforgatásában, és az egészségügy nálunk még ebből a kevesebből is kevesebbet kap, mint az EU-s átlag.

Az általános alulfinanszírozottság rányomja a bélyegét az egészségügyi ellátás minőségére, óriási egyenlőtlenségek vannak már a hozzáférés terén is. 2014-ben kb. 18 ezer ember veszítette életét az ellátórendszer hiányosságai miatt, ezek az életek mind megmenthetők lettek volna, ha kormány hajlandó lenne elegendő forrást biztosítani.

Ehelyett azonban inkább a betegek nyakába varrják a rendszer rossz minősége miatti felelősséget, ahogy tette ezt Németh Szilárd is nemrégiben, mondván: „Van egy olyan „velünk született probléma”, hogy minden üggyel szeretnénk szaladni az orvoshoz”.

Anno a vizitdíj bevezetésekor a Gyurcsány-kormány is ezzel magyarázta a díj szükségességét, hogy túl sokat szaladgálunk a dokihoz. Ez ellen akkor a Fidesz egy népszavazással küzdött, és győzött is – úgy látszik, változnak az idők.

Ez már csak azért is orbitális marhaság, mert a problémáink épp abból fakadnak, hogy nem járunk eleget orvoshoz, illetve hogy nincs kiépített népegészségügyi rendszerünk, amely a megelőzésre figyelne, és garantálná, hogy gyógyításra már kevesebben szoruljanak, hiszen kevesebben betegednének meg.

Ugyancsak 2014-es az a statisztika, amely szerint a halálesetek 12 százaléka ilyen megelőzésre összpontosító népegészségügyi programmal megelőzhető lett volna.

De hát hallgathatunk inkább az alacsonyabb gázár ellen küzdő rezsibiztosra is, és járjunk kevesebbet orvoshoz.

Ami amúgy napról napra könnyebbé válik, hiszen a kivándorlás miatt egyre kevesebb egészségügyi szakember marad az országban. Épp minapi hír, hogy orvoshiány miatt bezár a sátoraljaújhelyi kórház csecsemő- és gyerekosztálya. Később kiderült, sikerült átcsoportosítani annyit, hogy megmaradjon az osztály, de ez a toldozás-foltozás nem garantál semmit már középtávon sem.

A rendszer válságának egyik oka, hogy az egészségügyben dolgozók egy jelentős része botrányosan keres, botrányos körülmények között kényszerül dolgozni.

A kormány erre általában kétféleképp reagál, de egyik reakció sem tekinthető túlzottan előremutatónak. Az egyik reakció, hogy kormányzati szereplők bemondanak hatalmas összegeket reális ágazati átlagkeresetek címszó alatt, olyan összegeket, hogy az ember elégedetten csettint, ez már döfi. A probléma csak az, hogy ezek a számok sosem reálisak, bizonyára találhatunk egy-két régóta dolgozó és sok túlórával rendelkező embert, akinek valóban ennyi a bruttó (!) bére, csakhogy ez se nem átlagos, se nem nettó kereset, szóval az egész egy fikció.

Ezt egyébként nemcsak az egészségügyi dolgozók esetében művelik, ugyanez a minta a szociális dolgozóknál is, Czibere Károly államtitkár havonta mond be néhány fiktív számot, hogy aztán egyből kiderüljön, kamu az egész.

A másik kormányzati reakció a „nesze semmi ó, fogd meg jól”. Az elmúlt félévben ezt a taktikát kétszer is eljátszották az egészségügyi szakdolgozókkal, előbb novemberben, majd januárban is bejelentettek egy emelést, hogy aztán kiderüljön, a fizetési lapon a legtöbb dolgozónak ugyanakkora végösszeg szerepel, mint az „emelés” előtt.

Minderre az egészségügyi dolgozók különböző módokon próbálnak reagálni: egyrészt zajlik egy láthatatlan, hétköznapi küzdelem, a több műszakban dolgozás és a teljes kiégés. Másrészt pedig ott van a kivándorlás lehetősége, amellyel szintén sokan élnek: nyugaton végzik el azt a gondoskodói munkát, melyre itthon is oly nagy szükség van.

Harmadrészt, az elmúlt években sor került önszerveződésre és tiltakozásokra is, a Sándor Mária által inspirált fekete ruhás mozgalom azonban elsikkadt a kormányzat mindent átható migránsozása közepett.

Most azonban újra mozgolódni látszik az ágazat, két szakszervezet – a Független Egészségügyi Szakszervezet (FESZ) és a Magyarországi Mentődolgozók Szövetsége (MOMSZ) – sztrájkbizottságot alapított, és március 24-re, a választások előtti második hétvégére tüntetést is szerveznek.

A két szakszervezet kiállása több szempontból is ígéretes. Egyrészt hónapok óta próbálnak tárgyalóasztalhoz ülni a kormánnyal, hogy kidolgozzanak egy új, átlátható és tisztességes bértáblát, ám kezdeményezésüket válaszra sem méltatták az EMMI-ből, az ilyen fajta cinikus kompromisszumképtelenségre pedig csak egy értelmes válasz létezik:

meg kell mutatni a kormánynak, hogy a passzátszél nem épp onnan jön, ahonnan ők elképzelik, és nem lehet vég nélkül figyelmen kívül hagyni a dolgozókat.

A dolog időzítési szempontból is nagyon jó: január óta a Fidesz kommunikációs monopóliuma több sebet is kapott, és ennek hatása Hódmezővásárhelyen jól látható volt. Ilyen közel a választásokhoz, amikor a választók és a politikusok is „nyitottabbak” a társadalom problémái iránt, durva stratégiai hiba lenne hagyni, hogy megússzák azt a rombolást, amit az egészségügyben véghezvittek.

De ami még értékesebbé teszi a két szakszervezet munkáját, az az, hogy az ágazaton belül láthatunk egy homlokegyenest ellentétes példát is. A Cser Ágnes vezette Magyarországi Munkavállalók Szociális és Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (MSZ EDDSZ) az elmúlt években egyebet sem tett, mint biodíszletként szolgált a kormányzat fent leírt „helyzetkezelési” stratégiáihoz. Ha a béremeléseket kellett méltani, akkor a béremeléseket méltatták, ha az elégedetlenkedőket kellett kivándorlásra „buzdítani”, akkor az elégedetlenkedőket „buzdították” kivándorlásra. Ha a kisebb szakszervezeteknek kellett beszólni, akkor a kisebb szakszervezeteknek szóltak be.

Csakhogy ez nem szakszervezetiség, nem érdekképviselet. Vannak rá szavak, hogy mi ez, de inkább hagyjuk is.

A lényeg: 2018 Magyarországán nincsen fontosabb harc, mint az, amit a dolgozók folytatnak. Nem olyan látványos, mint az ellenzéki összefogás, nem vonz annyi figyelmet, mint egy lex CEU elleni tüntetés, mégis a legfontosabb. Ugyanis nem csupán a kormányzat politikai akarnokoskodását, cinikus kompromisszumképtelenségét leplezi le, hanem azt a szociális rombolást is, amely a NER leglényegét képezi.

Ez a harc pedig csakis erős, gerinces szakszervezetekkel elképzelhető. Az elmúlt másfél-két évben elég sok pozitív példát láttunk arra, hogyan éledezik a magyar szakszervezetiség, és most a választási évadban is rengeteg létfontosságú ágazat próbálja felemelni a hangját: utcán a diákok, tüntettek a tanárok, sztrájkolnak az önkormányzati dolgozók, és erre készülnek az egészségügyben dolgozók is.

Jóideje hozzászoktunk már a hatalomhoz dörgölőző, valódi eredményeket felmutatni képtelen szakszervezetekhez, de most elkezdenek megjelenni, újra magukra találni azok is, akik másképp képzelik el az érdekképviseletet.

Mindannyiunknak újra meg kell tanulnunk, hogy különbséget tegyünk a két működési mód között, és ha ezzel megvagyunk, akkor a rendelkezésünkre álló lehetőségekkel támogatnunk kell a valódi küzdelmet. Ha az ágazatban dolgozzunk, lépjünk be abba a szakszervezetbe, amelyik tényleg javulást akar, ha a sajtóban tevékenykedünk, támogassuk az üzeneteik kihangosításával, állampolgárként pedig, amikor csak tehetjük, vállaljunk szolidaritást velük.

Nemcsak azért, mert ha elérik, amiért küzdenek, azzal mindannyiunk helyzete javul, hanem azért is, mert nagyon nagy szükségünk van olyan tapasztalatokra, amelyek megmutatják a kollektív fellépésben rejlő energiát és a siker lehetőségét. Ez a tudás ugyanis mintha elveszett volna a legtöbbünkből, nem hiszünk benne, hogy van értelme összefognunk, és közösen kiállnunk az érdekeink védelme, és egy mindenhatónak látszó hatalom ellen.

Pedig ahogy az önkéntes szolgaságról Étienne de La Boétie már csaknem 500 éve örökérvényűen leírta: Ők csak azért olyan magasak, mert mi térdepelünk.

Címlapkép: Az egészségügyi dolgozók tüntetése 2015. május 12-én; fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Olvass tovább!