Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Legyen Göncz Árpádnak metrómegállója!

Bayer Zsolt indította a támadást a Göncz Árpád metrómegálló ellen, majd átvette a kezdeményezést a Fidesz XIII. kerületi jelöltje, hogy végül Tarlós István csapja le, túlzás lenne a Göncz Árpád metrómegálló, és mondja ki, végleges döntés még nincsen (persze nem tudjuk, mit jelent a végleges döntés, a látványterveken már így szerepel, korábban a BKK közleményt is adott ki erről).

A színvonal nélküli érvelésben például az jött elő, hogy az Árpád-híd metrómegálló név elvételével elvennénk honfoglaló ősünktől a metrómegálló nevét, ami ugye elég hülyén hangzik, ha csak nincs egy eltitkolt Árpád-híd nevű honfoglaló ősünk, ugyanis a híd van Árpád vezérről elnevezve, a metrómegálló pedig a hídról.

Alapjáratban hagyni kéne ezt az egészet. Vigyék, tényleg nem buszpályaudvarok, metrómegállók, közterek nevein kell marakodni, ez olyan kultúrharc, amire nincs szükség. De azért a szimpla kultúrharcon túl van talán ez a helyzet, mert itt arról van szó, hogy a magyar történelem egy vállaltan liberális, baloldali alakját akarják kitörölni a történelemből. Egy olyan alakot, akit elfogadnak minkét oldalon. Nehogy már elnevezzenek róla valamit is.

Pedig tudjuk, Göncz Árpádot még a Fidesz szavazók többsége is a rendszerváltás utáni legjobb köztársasági elnöknek tartja, sőt, még a Jobbik szavazók is így gondolkodnak.

Egyébként megértem, hogy jobboldalról vannak sokan, akik vitatott politikai döntései miatt nem kedvelik Gönczöt, vagy nem értettek vele egyet. Én se értettem Mádl Ferenccel sok mindenben egyet, vagy Jókai Annával, de azt gondolom, teljesen természetes, ha mondjuk köztereket neveznek el róluk. Mert a múltunk, a történelmünk, a nemzet fontos alakjai. Ahogy Göncz Árpád is.

Sőt, ha megnézzük az életútját az 1990-es köztársasági elnökké választás előtt, kevés kompromisszumosabb alakot találunk a magyar történelemben, mint Göncz.

Katolikus családból származik, a cserkészmozgalom és Teleki Pál Munkaközösségnek tagja, harcol a második világháború végén, többször is szovjet fogságba kerül, de megszökik. 1945-től Kovács Béla, a kisgazdapárt főtitkárának személyi titkára. 1948-ban mint kisgazdát három hétig tartják fogva és vallatják Rákosiék. 48-tól segédmunkásként, hegesztőként, csőlakatosként dolgozik, 1952-ben iratkozhat be újra egyetemre. 1956-ban a Bibó féle parasztpártban dolgozik, 58-ban ítélik életfogytiglanra, 63-ban szabadul az általános amnesztiával. Végül az egyetemet nem tudja befejezni, mert kizárják, 88-ban az SZDSZ előd Szabad kezdeményezések Hálózatának alapítója, de már korábban is részt vesz az ellenzéki mozgolódásokban, 1990-ben képviselővé választják, majd augusztustól köztársasági elnöknek. Író, műfordító.

Ez nem pont az az életút, ami az előző viharos évszázadot jellemzi? Ez nem pont az, ami emléket érdemel, és ennek az emléknek mint közös történelmünk emlékének ápolását?

Persze tudjuk, nem fér bele egy ilyen életút – a népiek és az urbánusok közötti szakadék fölötti átjárás, a demokratikus értékekért való kiállás – a mostani állampárt gondolkodásába, és pont ezért mutat kicsit túl a szokásos kultúrharcon Göncz Árpád kérdése.

Mert ő az a magyar történelemben, aki mind a két oldal számára elfogadható kéne, hogy legyen (és a politizálókon kívül egyébként a nép el is fogadja, innen is, onnan is), és pont ezért kell megharcolni azért, hogy leszállhassunk a róla elnevezett metrókijáratnál. Nem azért, hogy megvédjük a baloldal, a liberálisok közös hősének az emlékét, hanem azért, hogy megvédjük a közös történelmünk emlékét, hogy tudatosítsuk, van ilyen közös emlék, és fakadhat ilyen közös emlék balról, liberális alapállásból. Mert ezt a gondolatot akarják eltörölni.

Olvass tovább!