Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Vakok vezetik a világgazdaság mozdonyát

Aki látta már az Oscar-díjas A nagy dobás című filmet, vagy a szintén Oscar-díjas Bennfentesek című dokumentumfilmet, annak nem jelent túlzott meglepetést, hogy a szabályozatlanul, ellenőrzés nélkül hagyott pénzügyi intézmények a felelőtlenség melegágyai.

Az ember azonban azt gondolná, hogy ezek a filmek csak nekünk, egyszerű laikusoknak hoztak nagy leleplezéseket, a hozzáértő közgazdászok és döntéshozók tisztában vannak a pénzügyi intézmények és piacok működésével. Legalábbis tisztában kellene lenniük vele, elvileg ezért kaptak diplomát és tanácsadói vagy döntéshozói állásokat.

De úgy tűnik, ez nincs így.

Az Index hétfőn közölt interjút a világ legtöbbet hivatkozott közgazdászával, Olivier Blanchard-ral, aki 2008 szeptembere és 2015 augusztusa között a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető közgazdászaként tevékenykedett. Az interjút olvasva az embernek az az érzése támad, hogy a felelőtlenség és az intellektuális igénytelenség nemcsak a pénzügyi szektorra igaz, de az azt kormányozni, szabályozni hivatott nemzetközi intézményekben is tombol.

Már az interjú első válaszában nagyot robbant Blanchard:

„…másokkal együtt én is abban a tudatban éltem, hogy a pénzügyi rendszerrel nem kell foglalkozni, hogy azzal minden rendben van. Hát, nem volt. Rá kellett jönnünk, hogy a pénzügyi rendszer milyen fontos a gazdaságban, és hogy mennyire félre tud siklani. Ez egy nagy lecke volt, amit nagyon gyorsan meg kellett tanulnunk, és eléggé megváltoztatta azt is, ahogy a makroökonómiáról gondolkodunk. Korábban azt gondoltuk, hogy vannak sokkok, amelyek befolyásolják a rendszert, de annyira nem kell megértenünk, hogy ezek honnan jönnek, és miért, elég azt megérteni, hogy ettől hogyan alakulnak a beruházások, a fogyasztás, hasonló makrotényezők.”

Aztán folytatja:

„Az egyik legfontosabb üzenet, hogy a gazdaság, ha teljesen magára hagyjuk, elég ingatag. Korábban azt gondoltuk: lehet, hogy vannak recessziók, de aztán majd lesz növekedés, és szépen minden helyreáll magától. Persze nem felejtettük el a nagy gazdasági világválságot, de a makroökonómia nagyjából arra épített, hogy bár vannak kilengések, azért a rendszer nagyjából rendben marad. Meg kellett tanulnunk, hogy ez nincs így, hogy a piacok néha összeomlanak vagy felrobbannak.”

Korábban azt gondoltuk – ez a szószerkezet többször is felbukkan az interjú során, ami azt a látszatot kelti, mintha itt nagy leleplezések és felismerések zökkentették volna ki a mindenki által osztott nézeteket. Mintha mindannyian fontos leckéket tanultunk volna meg hirtelen. Végülis ilyen az ember, fejlődik, tanul.

De mégis, kik azok a „mi”, akik korábban azt gondolták? Merthogy mi biztosan nem gondoltuk ezt.

Eszméletlenül sok baloldali gondolkodó, társadalomtudós és kutató szajkózza évtizedek óta azt, amire Blanchard most ilyen kedves naivitással rácsodálkozik. Maga Blanchard is említi egy ponton John Maynard Keynes brit közgazdász nevét, aki már a két világháború között is a pénzügyi piacok és úgy általában a piacok szabályozásának szükségességéről beszélt. De nekünk, magyaroknak is megvan a saját Keynes-ünk, Polányi Károly személyében, aki ugyanebben az időszakban mutatott rá a társadalomból „kiágyazódott”, annak szempontjait és kontrollját levetkőző gazdaság drámaian káros hatásaira. (Polányiról egyébként felénk keveset hallani, pedig nélküle nem létezik sehol a világon baloldali gondolkodás, életéről és munkásságáról 2016-ban jött ki átfogó munka az Egyesült Államokban.)

Blanchard egyébként nem először adja elő az „upsz, most jöttünk rá, hogy elkúrtuk” mesét, 2012-ben kvázi bocsánatot kért a világ felére az IMF által rákényszerített megszorító politika miatt, és az ő mandátuma idején jött ki az a valutaalapos tanulmány is, amely “hirtelen” rádöbbent, milyen káros is az egyenlőtlenségek növekedése. Később, már 2016-ban – a kelet-európai liberális értelmiség nagy bánatára – az IMF közgazdászai a neoliberalizmust is elkezdték kárhoztatni.

Kép forrása: Flickr.com

A probléma nem is az, hogy egyetlen ember sem mindentudó, hanem az, hogy egyrészt a valutaalap közgazdászainak nem kellett volna feltalálniuk a spanyolviaszt, hiszen mindaz, amit naiv megdöbbenéssel elmotyogtak az elmúlt években, az hosszú évtizedek óta a politikai és társadalmi gondolkodás szerves része. Másrészt pedig az ember büszkeséggel nézi társai tanulási folyamatát, csakhogy ez a tanulási folyamat nem következmények nélküli, hanem globálisan emberek millióinak megélhetésébe, munkahelyébe, otthonába került.

A „nagy felismerések” értékét az is rontja, hogy hétköznapi gyakorlatok szintjén nem sokat változott az IMF gyakorlata, továbbra is nagy beleéléssel tud olyan politikákat ráerőltetni országokra, amelyeket a saját tanulmányai kárhoztatnak.

A dolog mindenesetre nem tanulságok nélküli, kettő is van, amellyel érdemes nekünk is számolnunk.

  1. Az elmúlt negyven év uralkodó paradigmája megbukott, és ezt nem csak mi, baloldaliak mondjuk, hanem most már ennek a rendszernek az első számú fenntartói is. A szabályozás nélküli, mindenható piacokon, a korlátozás nélküli tőkeáramláson, alacsony adókon, privatizáción, abszolutizált költségvetési fegyelmen és kis államokon alapuló gazdasági rend óriási problémákat okoz a társadalmaknak – az egyenlőtlenségek növekedésétől kezdve az offshore-ozáson át a szélsőjobboldali demagógia megerősödéséig. Ezt az Indexes interjúban is beismeri Blanchard, igaz ettől függetlenül 5-ösre értékeli az IMF tevékenységét. Végülis logikus, nem?
  2. Soha ne dőljünk be ezeknek a „nincs alternatíva” doktrínáját és ideológiamentességet hirdető szakértőknek, akik megpróbálják elhitetni velünk, hogy amit ők mondanak, bármilyen ellenőrzés nélkül, az az egyetlen és abszolút igazság.

Többször leírtam már, de most majd még egyszer: a gazdaság nem olyan, mint a fizika vagy a matek, amelynek fix törvényei vannak, és mindig, minden körülmények között ezen törvények mentén működik. A gazdaság egy politikai kérdés, amelyről ideális esetben demokratikus módon kell döntenünk. Elsődleges célja pedig, hogy minél több jólétet biztosítson minél nagyobb számú embernek.

A jelenleg is uralkodó gazdasági rendszer nem teszi ezt meg, ezért reformra szorul.

Ez a reform pedig csakis társadalmi nyomásra fog bekövetkezni. A hétköznapi valóságtól elszakadt, csak az önmaga érdekét szem előtt tartó elit önmagától ezt soha nem fogja véghez vinni. Még ha tudja is, hogy objektíve káros, amit csinál.

Olvass tovább!