Ahogy közelednek a választások, és sorra jönnek ki a közvélemény-kutatások, újra azzal kell szembesülnünk, hogy az ellenzéknek nem igazán sikerül fogást találnia az Orbán-rendszeren. Meggyőződésem, hogy ennek a sikertelenségnek részben az az oka, hogy még hét és fél év után sem értettük meg annak a rendszernek a természetét, amelyben élünk. Vagy ha elméleti szinten talán meg is értettük, az biztos, hogy szervezett politikai cselekvés még nem következett ebből a megértésből.

Pedig csak kedden két olyan hírről is olvashattunk, amely tökéletesen világítja meg az Orbánék által felépített társadalmi rend természetét.

Az egyik hír arról számol be, hogy a TASZ-nak huszonöt településen sikerült elérnie olyan önkormányzati rendeletek visszavonását, amelyek abszurd feltételekhez (pl. 15 centiméternél alacsonyabbra nyírt gyephez) kötik a szociális ellátások folyósítását.

A másik egy civilekből álló munkacsoport vizsgálatainak az eredményét ismerteti: a kutatás szerint egy-egy büntetés-végrehajtási intézetbe naponta 200-400 ember kerül elzárására, mert valamilyen piszlicsáré szabálysértési ügyben nem tudta kifizetni a kiszabott büntetést, így az 5000 forint = 1 nap „árfolyamon” elzárásra változtatják.

A kutatásból az is kiderül, hogy az ügyekkel foglalkozó bírósági titkárok és a börtönök dolgozói sem tartják hasznos vagy hatékony megoldásnak ezt, de 2012 óta ez az előírt gyakorlat, így nekik ezt kell követniük.

Mindkét hír kiválóan világít rá arra a tényre, hogy a magyar állam különféle szociális kérdések kezelésére használja a büntetést.

Ahogy 2010 után rohamosan szorultak vissza a szociális megoldások, úgy nyert egyre nagyobb terepet a büntetés.

A nagypolitika szintjén ritkán kerül terítékre ez a kérdés, ami egyébként arra is jól rámutat, hogy ezek ellen a büntetési gyakorlatok ellen egyedül a különböző civil szervezetek küzdenek, ma egyedül ők próbálnak valamilyen védelmet nyújtani a legkiszolgáltatottabb magyaroknak akkor, amikor az állam segítség helyett a büntetést választja.

Mert igen, itt a legkiszolgáltatottabb embertársainkról van szó. Azokról, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a lakhatási támogatásra, hogy tető maradjon a fejük fölött. Vagy azokról, akiknek tüzelőt kell csenniük az erdőből, ha nem akarnak halálra fagyni télvíz idején.

A büntető gyakorlatok közvetlen értelmét nem nehéz megkérdőjelezni. Tényleg van értelme „tiszta utca, rendes ház” logikához kötni a lakhatási segélyt olyan valaki esetében, akinek önmaga fenntartása is nehézséget okoz, nemhogy egy takaros kis porta fenntartása? Vagy mit oldunk meg azzal, ha pár napra börtönbe dobunk valakit, akit kis értékű lopásra kényszerített az éhség?

Hát haszna az egésznek nincsen, de legalább még nehezít kicsit emberek amúgy sem túl könnyű életén.

És a büntető, fegyelmező logika érvényesülése olyan helyzetekben, amelyek teljesen más megközelítést igényelnének, nem korlátozódik a fenti két példára. Gondoljunk csak például a hajléktalanság kriminalizációjára, amely szintén szabálysértési eljárást varr a hajléktalan emberek nyakába. Mintha valaki nem azért élne az utcán, mert nincs jobb választása, hanem azért, mert nem eléggé törvénytisztelő polgár.

Az Alkotmánybíróság novemberben semmisített meg olyan rendelkezéseket, amelyek szerint 3 hónapra ki kell zárni a közfoglalkoztatásból azt, aki nem tesz eleget a lakókörnyezete rendben tartására vonatkozó önkormányzati rendeletben előírt kötelezettségeknek. A minta ennél a szabályozásnál is ugyanaz volt, mint az említett esetekben.

De amúgy az egész közmunkaprogram teljesen illeszkedik ebbe a fegyelmezési rendszerbe. Azt tudjuk, hogy normális megélhetést nem biztosít, sőt a munkához jutást sem szolgálja, épp ellenkezőleg, de arra jó, hogy a hatalom teljes ellenőrzése alatt tudjon tartani százezreket. Nem úgy léptél, ahogy a helyi potentát szeretné? Nuku közmunka és úszott az az ötvenezer forint is.

Az eddig felsorolt példák nagyon különböző területeket és különböző társadalmi csoportokat érintenek: hajléktalan emberek, teljes nincstelenségben élők, segélyre szorulók, tartósan munkanélküliek, és így tovább.

Ami mégis közös bennük, hogy problémáik megoldásához egy igazságos és szolidáris szociális védőhálóra lenne szükség, amely megakadályozná, hogy a magyar nép tagjai egy bizonyos életszínvonal alá süllyedjenek.

Közös bennük, hogy nagy társadalmi folyamatok áldozatai: a privatizáció, a munkaerőpiac átalakulása, a fokozódó területi egyenlőtlenségek, minőségi oktatáshoz való hozzáférés hiánya, stb.

Egy állam dönthet úgy – rákényszeríthető, hogy úgy döntsön –, nem dob oda senkit játékszerül ezeknek a folyamatoknak. Vagy dönthet úgy is, hogy a törvények eszközével bünteti, fegyelmezi, kordában tartja ezeket az embereket, hogy ne okozzanak gondot a tisztes polgároknak, még a szemük elé se kerüljenek, hanem nyomorogjanak és haljanak meg eldugva, csendben, kellemetlenkedés nélkül.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere ezt a második utat választotta, és hiba lenne nem belátni, hogy a Fidesz szavazói koalíciója egy részének éppen ez a politika tetszik. Bárhol a világon találunk választói szegmenseket, melyeknek tagjai – lévén, hogy őket speciel nem sújtja – támogatják ezt a fajta büntetőpolitikát. Emberek, akinek kedvez az egykulcsos adó, akiknek a családi adókedvezmények több pénzt hagynak a zsebükben, és akiknek imponál, hogy kevesebb a hajléktalan ember az utcán, és a munkanélkülieknek pedig dolgozniuk kell a segélyért. Akikben a fegyelmezés táplálja azt a kellemes illúziót, hogy nekik azért megy a szekér, mert jól csinálják a dolgaikat, nem hibát hibára halmozva, erkölcsi vétkek közt tengődve, mint a szegények.

Ez nem is lenne olyan nagy probléma, teljesen természetes, hogy vannak ilyen szavazói csoportok is. A baj csak az, hogy a másik opciót nem képviseli elég hitelesen senki. Vagyis azt az opciót, hogy az állam büntetés helyett tartós javulást hozzon a rászoruló, kiszolgáltatott társadalmi csoportok számára.

Persze a retorika szintjén, az újságokat fellapozva biztos találunk olyan politikusi nyilatkozatokat, amelyek ebbe az irányba mutatnak, de ennél többet nem igazán. Ahogy láthattuk, még az utóvédharcokat is a civilek végzik, akiknek legtöbbször szerepfelfogásuk tiltja, hogy szervezett politikai mederbe tereljék azoknak az embereknek az élettapasztalatait, akiknek történetesen az érdekeiket védik.

Középosztálybeli politikusoknak persze könnyebb középosztálybeli szavazókhoz beszélni, és a politikai aktivistás épp a legszegényebbek között a legalacsonyabb. Így kettős szakadék tátong a fegyelmezés helyett szociális védőhálót javasló politikusok és a szociális védőhálót igénylő állampolgárok közt. Erre pedig még rájön a fegyelmező politika maga, amely akár a politikai preferenciáit is kordában tarthatja a célcsoportnak: ha ágálsz a hatalmon lévők ellen, nuku segély, nuku közmunka, stb.

Szóval senki nem mondja, hogy könnyű politikát szervezni az uralkodó paradigmával szemben. De szükséges. És nem is annyira azért, mert csak így váltható le az Orbán-rendszer, hanem inkább azért, mert börtönnel és fegyelmező szabályozásokkal nem lehet sem az éhezést, sem a nyomort, sem a hajléktalanságot felszámolni, nem lehet biztos megélhetést adó munkahelyeket teremteni.

(Címlapkép: Nemes Csaba)