Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogyan nem lőttem le Kim Dzsong Unt

Meglátogattam azokat a helyeket az USA-ban, ahol az emberek 80 százaléka Trumpra szavazott. Találkozni akartam azokkal, akik a Mély-Délen részt vettek elnöki kampányában. Kik ezek az emberek? Hogyan képzelik el a jövőjüket? Trump Amerikája tényleg álmaik országa? És ami a legfontosabb: mi bírta rá a mélyen vallásos délieket, hogy egy harsány északira szavazzanak? A cikksorozat első része.

***

Puff! Puff! Puff!

Csatt!

És újra: Puff! Puff! Puff!

Egy céllövöldében próbálom eltalálni a tőlem 6 méterre lévő célpontot egy 9 milliméteres Glock pisztollyal. A harmadik lövés után egy forró töltényhüvely eltalálja a műanyag védőszemüvegemet. Meglepő. Ennek ellenére az ujjam automatikusan újra lenyomja a ravaszt, és újabb golyózáport eresztek az emberformájú célpont kerek hasába.

Puff! Puff! Puff!

Debbie Dooley pár méterrel mögöttem áll, és elégedetten filmezi életem első lövöldözését. Szorosan fogja rózsaszín tokba bújtatott telefonját.

„Ügyes voltál! Egész jól ment!” – mondja lelkesen.

Két órával korábban találkoztunk Debbie-vel a házában. Nyolc évvel ezelőtt ő volt az egyik alapítója  a Tea Party Mozgalomnak, a Republikánus Párt konzervatív szárnyának, amely alacsonyabb adókért és az Obamunizmus (a kommunizmus és Obama politikájának állítólagos hibridje) ellen küzd. A mozgalom forradalmasította az amerikai politikát és végül lehetővé tette Trump győzelmét. Debbie egy évvel ezelőtt szavazott a választásokon, és a győztes oldalra került.

***

Debbie Alabamából származik, de az utóbbi pár évben már az úgynevezett Biblia Övön, Georgiában él, vagy, ahogy a helyiek később kijavítanak, a Mély-Dél régióban. Georgia Martin Luther King Jr. szülőhelye, de a Ku Klux Klan is itt született újjá 1915-ben. Amikor Obamát először választották elnökké, a Mély-Dél John McCainre szavazott, négy évvel később Mitt Romney-ra. Egy évvel ezelőtt pedig végre az ő jelöltjük, Donald Trump nyert.

„Ez itt Peachy” – mutatja be az ajtónál Debbie hiperaktív csivaváját, ami a lábai körül rohangál. „És ez meg Donald” – mondja viccelve egy bólogató játékfigurára mutatva, ami az USA 45. elnökét ábrázolja. Megbököm a figura aránytalanul nagy, szőkehajú (tényleg szőke az a haj?), piros baseball sapkás fejét. Trump lassan bólogat, miközben elhelyezkedünk a lesötétített nappaliban, a kinti hőség előli menedékben.

A tavalyi messze nem Debbie első választása volt. Először 1976-ban, diákként vett részt a republikánus politikai életben. Kétszer választották képviselőnek a Nemzeti Republikánus Gyülekezetben, ahol arról döntenek, kit indítson a párt a választásokon.

Személyesen is találkozott Trumppal, még azelőtt, hogy a leendő elnök eldöntötte volna, indul-e. „Más élőben, mint a tévében. Nagyon személyes, odafigyel az emberekre, mélyen érdekli a sorsuk”- mondja Debbie.

A legmeghatározóbb politikai emléke az, amikor Ronald Reagan elmondta búcsúbeszédét 1989-ben, második elnöksége végeztével.

„Egyszerűen… Minden nő csak sírt! Mindannyiunknak ki kellett menni a mosdóba, hogy megigazítsuk a sminkünket, az egész terem zokogott Reagan miatt” – nosztalgiázott Debbie. „Reagan után elindult lefelé a Republikánus Párt. Személyes érdekek kezdték el igazgatni. Ennyi. Színre léptek a nagy pénzek.”

Debbie mindig is konzervatív volt, és biztos benne, hogy ez így is marad. Ennek ellenére őszintén hisz a megújuló energiában, és ha tehetné, minden egyes georgiai háztetőre napelemeket helyezne, utána meg minden amerikai tetőre. Globális felmelegedés? Nem szeretne belemenni egy olyan témába, ami csak megosztja az amerikaiakat. Debbie szerint nem kell ahhoz sem liberálisnak, sem progresszívnak vagy baloldalinak lenned, hogy a megújuló energiát támogasd.

„Nem kell belevinni a klímaváltozást, egyszerűen az energiapiacon a választási lehetőségek bővüléséről kell beszélni, az energiaszabadságról, és hirtelen befogadó közönséged lesz. Minden az üzenetről szól.”

Egy másik ügy, amiben Debbie véleménye ütközik a konzervatív Fox hírcsatorna műsorvezetőiével, az Edward Snowden. „Követem a WikiLeakst. Egyike vagyok azoknak, akik nem gondolják, hogy Edward Snowden hazaáruló. Tudtunkra adta, hogy a kormányunk kémkedik utánunk.”

Felvetem, hogy a nézetei ellentétesek azzal, amit Trump hangoztat. Az elnök bejelentette, hogy az USA kilép a párizsi klímaegyezményből, és elég egyértelműen Snowden kivégzését támogatja. Debbie-t ez láthatóan nem zavarja.

„Van valami, amit az embereknek meg kell érteniük. Trump excentrikus személyiség, nem egy politikailag korrekt ember. Azt mondja, „harcolni fogok értetek”, és nem hátrál meg. Mindez igaz, de a sikerének megértéséhez kulcsfontosságú a Trump doktrína. Erről beszélt a kampánya során, és ez az, ami hozzá vonzza az embereket.”

„És pontosan mi ez a doktrína?”

„Az Amerika Először (America First) terv: a kereskedelmi egyezségek felbontása és a munkahelyek visszatelepítése Amerikába. Az ígérete, hogy megállítja az illegális bevándorlást. Jogunk van ahhoz, hogy megerősítsük a határainkat, és hogy meghatározhassuk, kit engedünk be az országunkba. Hogy nem lépünk be minden háborúba. Trumpnak van egy nem intervencionista hozzáállása.”

Debbie nem ragaszkodik annyira a doktrína utolsó pontjához. Nem tartja magát külpolitikai szakértőnek és nem támogatja a szíriai beavatkozást („Egyik oldal se jó, hadd gyilkolják le egymást.”), de a NATO-val kapcsolatban határozottan pozitív a véleménye. „A NATO-t nagyon támogatom. Az zavart, amikor Trump a NATO-ról mondott mindenfélét. Emlékszem, mennyire fontos volt a NATO Lengyelországban. Emlékszem, amikor Leck, Lek, Valeza…”

„Lech Wałęsára gondolsz?”

„Igen-igen, Lech Wałęsa és Ronald Reagan…”

És Reagannel vissza is tértünk 1989-be, a végtelen könnytengerhez, a női mosdókhoz és még több könnyhöz. Kétségbeesés.

Fotó: Dawid Krawczyk

 

Amíg a gyömbérsörünket kortyoljuk, a falakon lógó képekről kérdezősködöm. Az Alabama Crimson Tide (röviden Bama) amerikai focicsapat történetének legemlékezetesebb pillanatai vannak megörökítve díszes keretekben. Debbie-t az NFL (Nemzeti Futball Liga), a világ legnagyobb amerikai fociligája nem hozza lázba, mert szerinte az csak egy újabb lelketlen vállalat. De amikor a Bama elefántok játszanak, teljesen elzárja magát a külvilágtól, és csak a meccset nézi.

Ha van valami, ami legalább annyira felizgatja Debbie-t, mint két csapatnyi műanyag páncélzatba bújt férfi mérkőzését nézni, akkor azok a fegyverek.

***

„A céllövölde kb. 20 percre van innen. Ha szeretnéd megnézni, odamehetünk” – javasolja Debbie. „Lengyelországban lőttök? Magatehetetlen áldozatok akartok lenni? Odatelefonálok, hogy megkérdezzem, van-e AR15-ük (gépkarabély). Felhívhatom a barátaimat, csomó puskájuk van, de nem úgy, mint annak a férfinak Las Vegasban” – nevet.

Kevesebb, mint 24 órával azelőtt egy repülőn ültem az Atlanti-óceán fölött, és az előttem lévő háttámlán egy kis képernyőn néztem, ahogy Stephen Paddock újra és újra belelőtt egy random emberekből álló tömegbe. A telefonnal felvett elmosódott videókon csak a fegyverropogást, a sikoltásokat, kiáltásokat lehetett hallani. Az amatőr felvételek keveredtek a fényes „Breaking News” feliratokkal és a hirtelenjében elkészített „Vegasi lövöldözés” grafikonokkal. Minden félórában jött egy frissítés a kórházaktól az áldozatok számáról, ami aztán keresztülkúszott a képernyőn.

„Ez az amerikai történelem legtöbb halálos áldozatot követelő tömeglövöldözése” – mondja be a CNN riportere meghökkentő izgalommal. És aztán a repülőút hátralevő majd 10 órájában csakis erről tudósítanak. Az Amerikai Horror Élőben! szakértői felvetik a stúdióban, hogy nincs-e itt az ideje beszélni a szigorúbb fegyvertartásról. Majdnem 24 órával később Debbie megkérdezi, hogy szeretnék-e célba lőni.

„Aha, persze” – ez az egyetlen lehetséges jó válasz.

***

Revolverek, karabélyok, sörétes puskák, válltáskák külön fegyvertartó zsebbel, és furcsán kisméretű pisztolyok (gyerekeknek vadászathoz, mondja az eladó később). Matt, fémszínű, fekete, ezüst és rikító neonszínűek – utóbbiak játékokra hasonlítanak. Csak a falon túlról beszűrődő hangos puffogás emlékeztet arra, hogy nem azok.

Fotó: Az otthonvédelem első számú szabálya: tarts fegyvert! Jogod van hozzá! / Dawid Krawczyk

 

„Nézd, egy ilyet akarok venni jövő héten. Egy Taurus Judge. Klasszikus modell” – Debbie feltart két revolvert, miközben az eladót hallgatja, aki a lehető legteátrálisabb módon játszik két tartállyal.

„Ezek nagyjából ugyanolyanok. Az egyetlen különbség az, hogy az egyiknek fekete a tartálya, a másiké pedig rozsdamentes acél. Mindkettőbe kétféle töltényt rakhatsz…”

„Igen, tudom jól, golyót és sörétet” – szakítja félbe Debbie majdnem ösztönösen. Ezzel kiérdemel egy elismerő pillantást. Egymás szavába vágva egyszerre kezdik el nekem magyarázni a fegyver egyediségét.

„A golyókkal…” – kezdi a férfi.

„…nagyon pontosan kell célozni. És amikor lelövöd az agresszort, csak egy kis lyukat ejtesz rajta,” – teszi hozzá Debbie.

„Pontosan. És a söréttel…”

„…egyszer lősz és elsöpröd a célpontodat…”

„Így van.”

„Ez nőknek jobb, mert nem kell olyan pontosan célozni,” – fejezi be Debbie a kiselőadást.

Az új fegyver csak jövő héten esedékes, most gyakorolni kell. Debbie egy 9 milliméteres félautomata Glockot választ nekem. A bolti asszisztenstől kapok egy papírt, ami olyan kicsi betűtípussal van telegépelve, amilyet még életemben nem láttam. Rákérdezek, hogy a papír egy szokványos felelősség alóli mentességi nyilatkozat-e, azaz, hogy a hely tulajdonosai nem felelősek a kezelésem költségeiért, ha bármi rossz történik az ajtók mögött? „Aha, többé-kevésbé erről szól. Lehet, érdemes lenne megnézned az instrukciós videót a lövés alapvető szabályairól, mielőtt a kezedbe fogod a fegyvert” – javasolja az asszisztens.

Nem sokkal azután, hogy megtanultam a lövés alapjait, ott állok Debbie-vel a céllövöldében, és aranyszínű töltényeket helyezünk bele a tartályba. Katt. Felhúzom a zárat. Összecsattan. Szorosan megfogom a markolatot, és késznek érzem magam.

Puff! Puff! Puff!

Nincsenek alkalmazottak a teremben. Egy nagyon izgatott férfi összevissza lóbálja a 9 milliméteresét mellettünk, és egy halálosan komolynak tűnő pár hátul épp csomagolja össze a fegyvereiket.

„Fegyverekkel dolgoznak?” – kérdezi tőlük Debbie barátságosan. „Hát, valamennyire igen. Ingatlanügynökök vagyunk. Ebben a bizniszben sose tudhatod. Jobb mindenre készen állni.”

„Látod, Dawid, mondtam neked! Az emberek itt nem akarnak magatehetetlen áldozatok lenni. Meg akarják védeni magukat. Képzeld csak el, ha idejönnének a terroristák. Megmutatjuk nekik, hogy a Dél meg tudja védeni magát!”

Fotó: Ez egy gyakorló célpont, amit a céllövöldében vehetsz: Kim Dzsong Un, a „Kicsi Rakétaemberként”. Kár, hogy csak a lövöldözés végén vettük észre, és így nem volt lehetőségem lelőni Kimet. / Dawid Krawczyk

 

***

Egy órával később a reggel kibérelt sötétkék terepjáróban ülök, és a GPS-en próbálom beprogramozni az utat Debbie-től a szállodámig. Kétórás út áll előttem az atlantai csúcsforgalomban. Szerencsére találtam egy rádióadót, ami helyi trap zenét játszik.

Amikor végre megérkezem a rettenetes szállóra (tipikus munkásszálló), még mindig érzem a puskaport a torkomban. Az orromban is. De amikor visszaérek a szobámba, akkor valami undorító tisztítószer szagával keveredik. Mi ez a szag? Beugrik, egy rüh elleni mosópor szaga. Az egyetlen jó dolog itt az, hogy szinte óramű pontossággal este tízkor a fél szálló füvezni kezd, úgyhogy a fertőtlenítő vegyszerek szagát felváltja a sűrű lila köd.

Üdv Atlantában!

Az eredeti cikk angolul jelent meg a PoliticalCritique.org-on.

Olvass tovább!