Az év emberei

Így karácsony és szilveszter között népszerű műfajjá vált az év embere választás, a különböző médiumok és civil szervezetek számukra fontosnak tartott szempontok szerint válogatják ki – esetleg a nézőik, követőik szavazatai alapján – az év „legebb” embereit. Az alaplogika az, hogy ezek a kiválasztottak valamilyen kiváló teljesítményt nyújtottak, és emiatt példával szolgálhatnak számunkra, közönségesebb földi halandók számára: a legtöbbet segítettek másokon, a legnagyobb hatásuk volt a politikára, társadalomra, gazdaságra és így tovább.

Persze mindez szép, jó és istennek tetsző, hiszen mi lenne a baj azzal, ha kapunk pozitív példákat kiállásból, szolidaritásból, szakmai teljesítményből? Az év folyamán elég sok lehangoló hírt és negatív példát kapunk, szóval az ünnepi időszak, amikor mindenki jobban figyel, mindenki számot vet az elmúlt esztendővel, igazán lehet más: felemelő, reménykeltő.

És a példamutatással nincs is semmi baj, fontos társadalmi szerepet játszik, nélküle nehéz lenne elképzelni a moralitást, jóságot, szolidaritást.

Ezek az év embere választások valahogy mégis mindig kellemetlen érzéssel töltenek el – abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy elfedik a kiemelkedő egyéni teljesítmény egyik fontos alkotóelemét.

Elfeledtetik, hogy az egyéni teljesítményben óriási szerepet játszik a társadalom is – vagyis mi, az átlagos földi halandók is.

Egy egyszerű példa: ha ki akarnánk választani a világ legokosabb emberét, akkor nyilván nem tagadhatnánk el, hogy az egyéni képességek fontos szerepet játszanak, de a közösség által fenntartott oktatási rendszer nélkül, amely kibontakoztatja, fejleszti az egyéni képességeket, mitsem érne az egész. Az év embere toplistákból ez az utóbbi vetület mégsem világlik ki, leginkább a zsenikultusz, vagy a kemény munka mindig kifizetődik (#hardworkalwayspaysoff, ugye) üzenete jön át kivételes képességű emberekről, félistenekről, akikben valami lényegesen több van, mint a többiekben.

De a szomorú igazság az, hogy a kemény munka nem mindig fizetődik ki: hard work doesn’t always pay off.

És nem azért, mert a sikertelen emberek kevésbé birtokolnák az a belső szuperséget, amit az év „legjei”, csak valahogy az előbbiek esetében azok a társadalmi, közösségi peremfeltételek nem adottak, vagy nem úgy adottak, ahogyan az utóbbiakéban.

Az év embere választás egyik különleges alfaja, amikor a díjazott egyéni teljesítmény a szolidaritás, embertársaink segítése. Ez a baloldali embereket különösen összezavarhatja, hiszen itt olyan példamutatásról van szó, amely igen kedves lehet a lelkünknek. Pedig a világ legokosabb embereinek példájában rejlő problémák itt is felmerülnek.

A fenntartásainknak nyilván lehet egy keresztény morális dimenziója is, éspedig az, hogy a jócselekedet attól jócselekedet, hogy nem a világ szeme előtt történik. Az a szolidaritási gesztus, aminek PR-ja van, nem biztos, hogy az, aminek látszik. Persze a keresztény moralitás számára a példamutatás is fontos tevékenység, példát pedig egyedül egy sötét szobában nem lehet mutatni. Szóval ingoványos terep ez, mindenesetre annyi biztos, hogy a jócselekedetnek és a példamutatásnak nem az ÉV JÓ EMBERE verseny a legjobb formája.

Illetve van pár politikai szempont is. Emberek naponta segítenek egymáson: ételt viszünk a hajléktalan embereknek, fát vágunk az idős szomszéd néninek, kölcsönadunk a megszorult családi barátnak és így tovább. Ez a fajta szolidaritás alapvető a társadalomban, a közösségeinkben, a magyarok különösen értékelik ezeket az informális szolidaritási hálózatokat, nem véletlenül.

De tudjuk, hogy ezzel egy rossz rendszer árnyoldalait próbáljuk csak enyhíteni, de a rendszert magát nem fogjuk megváltoztatni.

Tudatában vagyunk, hogy egyéni tüneti kezelést végzünk, túlélési stratégiákat gyártunk de a dolgok általános állásán nem változtatunk.

Amikor viszont ez a fajta segítségnyújtás, jótékonyság beemelődik a nagy nyilvánosságba, akkor általában elsikkad mögüle az a tudás, hogy a megsegítettek és a segítők számára (a hétköznapokban szerepek gyakran váltakoznak) ezek csupán hétköznapi túlélési stratégiák. A média és a nagy nyilvánosság átalakítja ezeket a szolidaritási gesztusokat: egy rendszer hiányosságainak ideiglenes és részleges foltozásaiból csinál nagybetűs Megoldásokat.

A nagy nyilvánosságban a társadalmi igazságtalanság kizárólagos megoldásának így az  tűnik, hogy akiknek több jutott, akik szerencsésebbek, leereszkednek, és olykor-olykor adnak a kevésbé szerencséseknek. De az fel sem merül, hogy maga a rendszer, amely a szerencsések és a kevésbé szerencsések helyzetét megteremti, megváltoztatható lenne.

Pedig a jelenkor legnagyobb politikai tétje épp ez: a rendszer igazságosabbá tétele.

A fentiekből pedig az következik, hogy az év emberei éppen azok, akik napról napra keményen dolgoznak, annak ellenére, hogy ez a kemény munka nem jár elismeréssel, sőt. Illetve azok, akik a kemény munka mellett megpróbálnak közösen fellépni a rendszer igazságosabbá tételéért.

Ez különösen igaz egy olyan országban, mint Magyarország, ahol minden – az adórendszertől az oktatáson át a család- és szociálpolitikáig – oda csoportosítja az erőforrásokat, ahol már bővelkednek bennük, és onnan veszi el azokat, ahonnan már alig lehet elvenni valamit.

Az év emberei tehát azok az anyák és apák, akik minden nehézség ellenére megpróbálnak gondoskodni a családjukról, azok a nagyik, akik almáspitét sütnek az unokáiknak, és erejükön felül segítik rászoruló gyermekeieket, az ápolók, akik egy roskatag rendszerben gondoskodnak a betegeikről, a pedagógusok, akik használható képességekkel próbálják felvértezni diákjaikat.

A hivatalok közalkalmazottai, akik megpróbálják működtetni ezt az államot, a postások, akik igyekeznek időben kiszállítani a küldeményeket.

Hétköznapi emberek, akik legjobb képességeik szerint próbálnak dolgozni, ellenszélben is:  a kormányzati felelőtlenség, az igazságtalan szociálpolitika, a korrupció és az alacsony bérek ellenére is.

És az év emberei azok is, akik még mindezen nehézségek tetejébe, a politikai elit és a nyilvánosság gyakori közömbössége mellett, megpróbálnak közösségi, rendszerszintű javulást előidézni: a sztrájkoló munkások, a tiltakozó mentősök, kéményseprők, tanárok, ápolók. És a sor napestig folytatható.

Nekik, a magyar valóság hétköznapi hőseinek tartozunk köszönettel és elismeréssel így az év végén. Év közben pedig az ő küzdelmeikhez kell csatlakoznunk, azokat kell segítenünk, hogy sikerrel járjanak, és már a küzdelem révén is reményt adjanak ahhoz, hogy nekünk, a “közönséges” földi halandóknak is jogunk van egy jobb sorsra.

(Nyitókép: ©Csoszó Gabriella, FreeDoc)

Olvass tovább!