TGM: József Attila az egységfrontról

A Múltunk januári számában (LXII, 2017/1) József Attila 1930 és 1937 között keletkezett cikkeinek és tanulmányainak készülő új kritikai kiadásából Agárdi Péter közli a nagy kommunista költő „Az egységfront körül” c. híres írásának (1933. május) betűhív leiratát (208-216); ugyancsak Agárdi foglalja össze remekül az esszé recepciótörténetét (uo. 217-252). József Attila szövege elérhető online is.

Mielőtt rátérnék a lényegre: kiderül, hogy az írás recepciója nyomorúságos. A főleg magyarországi kommunista (értetlen) bírálók kizárólag a KMP és az SZDP helyi konfliktusának és a magyar párttörténetnek a szemszögéből nézték hajdan a művet (mert magyar nyelvű, magyarra fordított Komintern-szövegeket idéz), mintha Hitler hatalomra jutása (Machtergreifung) után közvetlenül ez érdekelte volna a szerzőt. A magyar irodalomtörténészek láthatólag nem ismerik a németországi kommunista mozgalomra vonatkozó, olyan közismert és alapvető forrásmunkákat se, mint Ossip K. Flechtheim és Hermann Weber klasszikus könyvei. Szociáldemokratizmussal vádolják József Attilát – holott köztudomású, hogy a „vonalas”, azaz sztálinista kommunista pártok baloldali ellenzéke a szociáldemokrata pártok védelme alá húzódott, ahol lehetett (Magyarországon ez történt: Kassák vagy Justus se volt szocdem, hanem „ultrabaloldali hajótörött” az SZDP oltalma alatt) – , pedig a költő (és marxista teoretikus) fölfogása az antisztálinista németországi ultrabal nézeteihez állt közel, elsősorban Karl Korsch csoportjához meg a Leninbundhoz. (A németországi viták Budapesten se voltak ismeretlenek, amint ez a korabeli folyóiratokból kitetszik.)[1]

József Attila az európai munkásmozgalom (a sok milliós szavazótáborral rendelkező, hatalmas németországi szociáldemokrata és kommunista tömegpártok) legnagyobb történelmi vereségének, a náci győzelemnek az árnyékában ír az egységfront akkor égető kérdéséről. (És nem a „humanizmus” és a „demokrácia” megsemmisüléséről meg a „haladó polgárságot” is magába foglaló „népfrontról”, ami sokkal későbbi találmány volt.) Az egységfrontot akkor a Komintern ún. „harmadik periódusának” a politikája (amely fő ellenségnek és „szociálfasisztának” tartotta a szociáldemokráciát: a KPD tartományi szinten korábban itt-ott összefogott a nácikkal!), illetve a szociáldemokrácia antikommunizmusa és szovjetellenessége akadályozta. De ez a fölület.

József Attila kifejti, hogy „[a] munkásság egységét »helyreállítani« nem lehet, hiszen a munkásság egységes nem volt soha. Ne essünk áldozatul annak a hiedelemnek, hogy a III. Internacionálé megszületése előtt a munkásság egységes volt. Ha így lett volna, a III. Internacionálé nem jött volna létre. Ehhez vegyük hozzá, hogy a II. Internacionálé akkor is legföljebb csak névlegesen képviselhette az egész munkásosztály érdekeit, ha belső ellentéteitől eltekintünk, hiszen a valóságban csak maga a munkásosztály állhat helyt a munkásosztály érdekeiért. (Meg kellett volna már tanulnunk, hogy a munkásosztályt csak maguk a munkások szabadíthatják fel, tehát nem a revizionista politikusok és nem a hivatásos forradalmárok.)”

Szemben akkori „pártjaink” nézetével, ez a néhány világos és tömör mondat voltaképpen a hamisítatlan ortodox marxizmus tanítása. Sőt: az is, hogy „…hiszen proletárság és burzsoázia is egységet alkotnak [a kapitalizmust], de nem azonosak.” S a lényeg: „Az egész osztály egysége úgy valósul meg, ha nem érte küzdenek, hanem olyan célokért, amelyekre nézve már konkrét egység található a munkások között.” (Kiemelések mindig az eredetiben.) Tovább: „A munkásmozgalomnak nem lehet eleve kitűzött célja a szocializmus megvalósítása – a szocializmus megvalósítása a gyakorlati feladatokat betöltő munkásmozgalomnak az eredménye lesz.” A kommunista költő kimutatja – szemben Lenin és Lukács forradalmi metafizikájával – , hogy mind a szocdem „békés belenövés a szocializmusba”, mind a bolsevik „forradalmi ugrás” (egyaránt!) eszményi cél (Bernsteint alkalmazza kritikailag Bernsteinra: „a mozgalom minden, a végcél semmi” a reformizmusra is érvényes).

S a szerzői összefoglalás öt pontjából három: „2. Egységet alkotni lehetetlen olyan célok és feladatok jegyében, amelyeknek megvalósítását és betöltését nem az adott időpont tűzi napirendre, iktatja a munkásosztály történelmi gyakorlatába. 3. Csak olyan konkrét akciók eredményezhetnek fokról fokra nagyobb (és nem egycsapásra teljes) egységet, amelyekre nézve már – ha nem is tudatosan – egység található a munkások között. 4. Mindvégig a munkásságnak az akcióiról van szó, tehát olyan akciókról, amelyeket maguk a munkások hajtanak végre, nem pedig olyan megbízottaik, akiket az érdekelt munkások nem vonhatnak közvetlenül felelősségre.”

Ezek a látszólag egyszerű kijelentések megelőlegezik az 1960/70-es évek forradalmi baloldala egymással is  szembenálló áramlatainak (szituacionizmus, operaismo, Théorie communiste) gondolati stílusát (bár a szituacionizmus „ifjúlukácsista” filozófiai „élcsapat” volt, és csak ebben az értelemben avantgardista). Eredetük mind az 1920/30-as évek „baloldali kommunizmusában” (értsd: a Kominterntől balra) rejlik. Ezt a hagyományt – részben rejtetten – csak egy régebbi magyar könyv őrzi, Justus Pálé, A szocializmus útja (Bp.: Népszava, 1945; újrakiadása elengedhetetlen), amelyet tévesen tartanak nyilván (Jemnitz János nyomán) mint „baloldali szociáldemokratát”: Justus a Kommunisták Németországi Pártjából kizárt Karl Korsch (és másodsorban az anatémával sújtott fiatal Lukács, a „baloldali elhajló” elátkozott, szerzőjétől akkor már megtagadott, Magyarországon 1971-ig ismeretlen könyvének) követője volt. (Lukács csak a harmincas évektől számított „jobboldali” elhajlónak, haláláig.) Itt található az egyik legjobb marxista fasizmuselemzés: ez hangsúlyaiban olykor emlékeztet József Attila idézett írására, amely a „pártkommunista” örökségből kipottyant. (A könyvben Justus a pártból szintén kizárt, „korai antisztálinista” Ignazio Silone műveit is használja: nem csoda, hogy ő volt a Rajk-pör egyetlen vádlottja/elítéltje, akit soha nem rehabilitáltak…)

József Attila írásának, amelyre itt föl akartam hívni a figyelmet, úgyszólván nincsenek aktualizálható tanulságai, mivel a munkásmozgalom pillanatnyilag szünetel (jobb esetben talán „átalakítás miatt zárva”). Már a „népfrontra” se lehetett volna alkalmazni, amelyben a sztálinisták jobbról előzték a szociáldemokráciát (szövetség a burzsoáziával, németellenes nacionalizmus, Magyarországon „révaizmus”: szövetség a népiekkel, de semmi alku a liberálisokkal és az „urbánusokkal”, ezt nevezte Justus „árvalányhajas marxizmusnak”).

De ami – a kontextustól függetlenül – mégis hasznosítható belőle: a merőben morális kritika problematikusságának a fölismerése (magam vagyok a megmondhatója, hogy ez mennyire nehéz), az eszményi célok kitűzésének marxi gyökerű bírálata (ebben is rászorulok az önkritikára), a nép által már fölismert ellentmondásokra való összpontosítás (ugyancsak korrektúra szükségeltetik).

Fölöttébb sajnálatos, hogy a mozgalom – akkori katasztrofális helyzetében – nem tudott legnagyobb zsenijére hallgatni (nemcsak az irodalomkedvelő kispolgárok, hanem a tűzokádó hivatásos forradalmárok is egy őrült fantazmagóriáinak tartották kitűnő elméleti és politikai írásait, amelyeket végre föltehetőleg az íróhoz méltó formában és akríbiával adnak ki közelesen).

Olvassák József Attilát.

[1] – Ezt nincs itt helyem ismertetni, lásd Marcel Bois óriási szintézisét: Kommunisten gegen Hitler und Stalin: Die linke Opposition der KPD in der Weimarer Republik, Essen: Klartext Verlag, 2014. Vö. Zur Aktualität von Karl Korsch, szerk. Michael Buckmiller, Frankfurt/M.: Europäische Verlagsantalt, 1981. (A magyar ultraballal Konok Péter és K. Horváth Zsolt foglalkozott. Lásd még Szerdahelyi István újabb, a KMP-t élesen bíráló, nagyon érdekes József Attila-tanulmányait az Ezredvégben.)

Olvass tovább!