Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szétesik? Az EU válsága és ami mögötte van – Brüsszel +/-

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.
Ez a cikk több mint 3 éves.

Ha az Európai Unió történetét globális összefüggésekből levezetve értelmezzük, akkor az integráció olyan etapjai, mint a bővítések, a kohéziós politikák bevezetése vagy a monetáris unió úgy is értelmezhetők, mint egy hanyatló termelési rendszer válságának kezelésére tett kísérletek. Innen nézve az utóbbi években megerősödő szélsőjobb trendek nem csupán veszélyt jelentenek az Unióra, hanem egyenesen következnek az EU strukturális működéséből: egy sok tekintetben demokratikus, de gazdaságpolitikájából fakadóan egyenlőtlen, tehát szükségképpen elnyomó rendszer ellentmondásaiból. Az Európai Unióról szóló sorozatunk első darabja a Helyzet Műhely kollektív munkája.

bpm01-eu-szetesik-e.jpg

1957. március 25-én a római Capitolium épületében Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország, Hollandia, Belgium és Luxemburg két-két képviselője írta alá az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Atomenergia Közösség (Euratom) létrehozásáról szóló két Szerződést.

Az elmúlt időszakban, és különösen a Brexit, illetve Donald Trump megválasztása óta egyre gyakrabban jelennek meg újságcikkek és elemzések a korábbi világrend felbomlásáról, és ezekkel összefüggésben az EU lehetséges széteséséről. A márciusi holland és a májusi francia választások kapcsán a beszámolók többsége az EU-kritikus szélsőjobb erősödéséről, választási győzelmük esetén pedig egy lehetséges messze gyűrűző sokkhatásról értekezik. Az elmúlt évtizedekben talán még soha nem tűnt ennyire bizonytalannak az Európai Unió mint intézmény és mint politikai ideál jövője. Az EU meggyengülése és a tagországok széthúzása a közkeletű értelmezésekben a liberális demokrácia bukásával és a szélsőjobboldal előretörésével kapcsolódik össze.

Ebben a posztban a jelenséget a hazai politikai közéletben keringő megközelítésekhez képest más módon, a gazdasági-politikai folyamatok anyagi feltételei felől vizsgáljuk. Nem fogunk jóslatokba bocsátkozni arról, hogy szétesik-e az EU vagy sem. Amellett fogunk érvelni, hogy az EU mostani válsága egy tágabb globális átrendeződésbe illeszkedik, mint ahogy az integráció története maga is egy globális összefüggésekből levezethető történetként érthető csak meg.

A világgazdaság történetében megkülönböztetünk felívelő és hanyatló korszakokat aszerint, hogy egy adott társadalmi és termelési rendszerben bővülés vagy kimerülés történik. A kimerülés fázisát gazdasági és politikai válságok jellemzik, amelyek végül kikényszerítik a termelési struktúra átalakítását, így az abba ágyazott társadalmi rendszer is megváltozik. Jó példa erre a világháborút követő fordista tömegtermelésre alapozott jóléti társadalmak kora. A fordista ipari modell globális terjeszkedése a hatvanas évek második felétől elérte a globális kapitalizmus nagy ciklusaira jellemző túltermelési fázist. A további profitcsökkenés elkerülése érdekében át kellett alakulnia a felhalmozás formájának. A 70-es évek olajválsága a világgazdasági struktúra további hanyatlását eredményezte. Azóta egyre gyakoribbak a gazdasági válságok, sűrűsödnek és mélyülnek a politikai krízisek.

A posztban először azt nézzük meg, hogy az EU megalakulása hogyan ágyazódott ezekbe a globális folyamatokba. Majd a globális összefüggések keretében értelmezzük az 1990-es évek két legfontosabb integrációval kapcsolatos reformját: a monetáris integrációt, más néven az Európai Monetáris Unió (EMU) bevezetését és a kohéziós politika megerősödését. Végül a görög válság példáján mutatjuk meg az EU működésének politikai összetevőit a világgazdaság „hanyatló” korszakában. Értelmezésünkben a szélsőjobboldali erők előretörése a világháború utáni társadalmi berendezkedés felbomlásának és az abból következő, egyre mélyülő társadalmi válságnak nem oka, hanem egyik következménye.

bpm01-europa-unita-per-il-progresso-e-per-la-pace.jpg
Olasz poszter a Római Szerződés aláírásának alkalmából.

Az EU kialakulása és megerősödése: válságkezelés a II. világháború után kialakuló amerikai hegemóniában

A második világháborút követően Nyugat-Európa újjáépítése és a nemzetközi politikai-gazdasági rendszerbe való visszakapcsolódása az USA hegemóniája mellett történt. A hidegháborús ideológia Európát politikai értelemben két részre osztotta, de a „vasfüggöny” mindkét oldalának lehetőségeit meghatározta az Egyesült Államok világgazdaságban betöltött példátlan súlya (pl. az 1950-es években a világban megtermelt jövedelem kb. felét az USA adta), a dollár nemzetközi szerepe és az amerikai haderő ereje. Az amerikai hegemóniára az egyik legjobb példa a Marshall-segély, ami a háború után nagy mennyiségű forrást juttatott Nyugat-Európába.

A nyugat-európai országok ekkortól az egyesült államokbeli gazdasági és társadalmi modell felé mozdultak el. A gazdaságban ez a szabad piaci elvek kiterjesztését, a transznacionális (elsősorban egyesült államokbeli) vállalatok és a fordista munkaszervezési modell kiterjesztését jelentette. Politikailag a növekedést szolgáló jóléti társadalmi szerződést, azaz a tömegtermelés és tömegfogyasztás egységét, a munkások anyagi helyzetének és ezen keresztül fogyasztásuknak a növelését, kulturálisan pedig a liberális fogyasztói társadalom értékeinek elfogadtatását.

E modell aranykora a transzatlanti térség mindkét oldalán az 1970-es évekig, a „hanyatlás” kezdetéig tartott. A hidegháborús légkörben az USA felügyelete mellett erre a társadalmi és gazdasági modellre épült a nyugat-európai társadalmak politikai integrációja, az, amit ma EU-nak ismerünk.

Az integráció alapját a gazdaság adta: a stratégiai iparágakat, így az energiatermeléshez szükséges szénipart, az iparnak fontos acélgyártást, valamint a technológiai megújulást szolgáló, és a hidegháborús időszakban kulcsfontosságú atomipart vonták először közös felügyelet alá. Az integráció később kiterjedt a mezőgazdaságra, majd egyéb szolgáltató szektorokra, például a turizmusra vagy a pénzügyi rendszerre.

A gazdasági integrációval új intézmények jöttek létre, amelyek a közös felügyeletet már nemcsak kormányközi formában, hanem közös intézményeken keresztül is gyakorolhatták. Ennek köszönhetően az egyes országok gazdaságpolitikáit nemcsak összehangolni lehetett, hanem kialakultak a közös politikák, így a közös kereskedelmi, vám-, agrár-, regionális, majd később monetáris politikák. Az európai közösségek vezetői kísérletet tettek a közös védelmi politikára is, de a hidegháborús helyzet, illetve az USA hegemóniája ennek megvalósulását nem tette lehetővé. Az integráció első nagy hulláma az 1970-es évekkel lezárult – fő hajtóereje tehát már ekkor gazdasági és geopolitikai volt.

A 90-es évek válságának kezelésére létrejött eszközök: Monetáris Unió és Kohéziós Politika

Az EU-integráció újabb mérföldköve az 1990 körüli időszak volt. Ekkor már legalább két évtizede tartott a globális világgazdasági rendszer „hanyatlása”. Az USA és az EU világgazdasági befolyása a hetvenes évek óta folyamatosan csökkent, miközben új, növekvő befolyású regionális centrumok körvonalazódtak Kelet-Ázsiától Latin-Amerikán át Afrikáig.

Nyugat-Európában a hanyatlás jelei először az ún. „stagflációs válság” formájában mutatkoztak – ez a gazdasági növekedés megtorpanásának és az inflációnak együttes jelenléte. Ennek egyik hosszú távú következménye az lett, hogy a romló piaci és termelési viszonyokat a vállalatok a bérek lefaragásával és a munkások stabil életszínvonalát biztosító rendszerek fokozatos lebontásával igyekeztek orvosolni.

Az 1990-es évekre azonban ez a válságkezelés nem bizonyult elegendőnek. A nyugat-európai országok vállalatainak egyre nagyobb szüksége lett a szomszédos piacok bekebelezésére, így az 1980-as évektől az európai integrációs folyamatokhoz kapcsolódott a területi bővítés stratégiája is.

Először a sokkal fejletlenebb, a háború előttről megörökölt politikai diktatúráikból épp kilábaló dél-európai országokat vették fel. A déli bővítés segített piacot találni a nyugat-európai vállalatok termékeinek, a dél-európai munkások megjelentek a nyugat-európai országok munkaerőpiacain, ami felgyorsította a korábbi jóléti rendszerek leépítését. Akárcsak a déli autoriter rendszerek 1970-es évekbeli bukásakor, a berlini fal leomlása körüli eufória rövid időre feledtetni tudta a világgazdasági rendszer hanyatlásának tüneteit.

Itt találsz egy részletes infografikát a csatlakozások történetéről

A nyugat-európai gazdasági elit számára ekkor is az integráció folytatása tűnt jó megoldásnak. Ennek az egyik legfontosabb eszköze az Európai Monetáris Unió megalakítása volt, amelynek egyik legismertebb eleme a közös pénz, az euró bevezetése. Már az 1970-es években, a dollár „uralmának” megingását követően felmerült a közös európai fizetőeszköz ötlete. Ez akkor a sorozatos válságok, főleg az olajárak nyomán elszabaduló infláció miatt nem valósulhatott meg.

A monetáris integráció tehát egyfelől a világgazdaságban végbemenő kedvezőtlen folyamatok egyik következménye, maga is válságtermék: a dollár és az amerikai hegemónia súlyvesztésének eredménye.

Másfelől, mint azt sejteni lehetett, a valutaövezetbe zárt országokat nem ugyanabban a mértékben érték a világgazdaság felől jövő kedvező vagy éppen kedvezőtlen hatások. Emiatt a különböző fejlettségű térségek szoros összekapcsolódása később az EU-n belüli válságok egyik legfőbb oka lett. Tudható volt ugyanis, hogy eltérő fejlettségű országokat nem lehet egy valutaövezetbe zárni, mert az állandósítani fogja, sőt adott esetben még növelheti is a köztük levő különbségeket.

A strukturális különbségek oka abban rejlik, hogy az európai centrumállamok, főleg Németország és néhány észak-európai szomszédja világpiacra termelő vállalatainak szükségük volt egy számottevő vásárlóerővel rendelkező védett piacra a közvetlen környezetükben (a monetáris térségen belül). Ezek a vállalatok így a kedvezőtlen nemzetközi körülmények ellenére is sikeresen tudtak alkalmazkodni a világpiac felől jövő kihívásokra. Ki tudták használni e „szomszédos” övezet által felkínált kedvező feltételeket, az olcsó és képzett munkaerőt.

A növekvő uniós kifizetéseknek köszönhetően közben megerősítették a periféria társadalmainak vásárlóerejét, ezáltal még piacot is teremtettek saját termékeiknek. Ugyanakkor ez a „belülről jövő” fokozódó versenyhelyzet a valutaövezet perifériáin a helyi ipar eltűnéséhez vezetett. A dezindusztrializációs folyamat leginkább Dél-Európa gazdaságaiban okozott strukturális átrendeződést. A strukturális különbségek hosszú ideig nem tűntek fel a választóknak, és a csatlakozásban érdekelt elitek sem szenvedték kárát.

A görög válság mint a strukturális problémák tünete

A monetáris unió körvonalazódásakor egyértelmű volt, hogy a fentebb vázolt okok miatt a tagországok közötti társadalmi különbségek állandósulnak, vagy akár meg is nőhetnek, ami könnyen politikai feszültségekhez vezethet. A 1980-as évek második felében a monetáris integrációt előkészítő Delors-tervnek az egyik legfontosabb célkitűzése a különbségek csökkentése volt. Emiatt alakították ki a regionális politikákat, és szélesítették ki a strukturális és kohéziós alapokat.

Az EU-tól érkező transzferek (a közös költségvetésből a tagállamokba juttatott pénzek) forrással látták el a „kevésbé fejlett” tagállamokat, ami ideig-óráig képes volt fenntartani a térség pénzügyi egyensúlyát és megnövelte a lakosság vásárlóerejét. Ez utóbbit leginkább a tőkével és technológiával jól ellátott nyugati vállalatok tudtak kihasználni, a helyi, általában fejletlenebb termelőerőket lerombolták, a helyi vállalkozók általánosságban nehezebb helyzetbe kerültek.

Nagyon kevés területen voltak képesek a helyi vállalkozók profitálni e folyamatból, leginkább a helyi szolgáltató szektorokban (turizmus, kiskereskedelem, esetleg bankszektor), illetve az építőiparban. Mivel a transzferek formájában a helyi infrastruktúra fejlesztésére áramlott be nagy mennyiségű forrás, az építőipari vállalkozók és a velük szövetkező politikai elitek a rendszer növekvő belső ellentmondásainak ellenére is haszonélvezői maradtak e kedvezőtlen folyamatoknak, és még olyan extrém esetben is ragaszkodtak az euróhoz, mint amilyen a 2008-as válságot követő görög államcsőd volt.

Az EU-n belüli strukturális különbségek hatásai a 2008-as válsággal kerültek a felszínre. Ekkor derült ki, hogy az EU „kevésbé fejlett” országai egyoldalúan függenek az uniós pénzcsapoktól, és hogy saját termelőerejük gyengesége miatt a periférián kirobbant válságot nem lehet gyorsan megszüntetni. A középosztályok meggazdagodása nagyrészt egy illúzión (a beáramló pénzek által felvert ingatlanárakon és építőipari boomon) alapult, amelynek elvesztése politikai földrengést okozott Dél-Európa legtöbb államában. Ennek leglátványosabb példája a görög válság volt.

A görög példán jól látszik, hogy az 1990-es évek elején kialakított monetáris integráció hogyan vezetett az országok közötti egyenlőtlenségek fennmaradásához, a strukturális és kohéziós alapokból beáramló fejlesztési pénzek pedig hogyan konzerválták a strukturális különbségeket. Innen nézve ez nem „a lusta görögök” felelőssége, hanem azé a gazdasági struktúráé, ami legelsősorban a nyugat-európai (és zömmel német) ipari és pénzügyi nagyvállalatok érdekeire épült.

A 2014-től csúcsosodó görög válság megmutatta az EU működésének valós aszimmetriáit. Hiába nyert a görög választásokon demokratikus úton a megszorításellenes Sziriza, a válságkezelés során az EU részéről tárgyaló trojka (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az IMF) a lehető legantidemokratikusabb módon a görög emberekkel fizetteti meg a nyugat-európai (és zömmel német) bankok veszteségeit.

Bár nem túlzó azt mondani, hogy a görög helyzet társadalmi szempontból katasztrofális, a trojka a mai napig a görög választott képviselők szuverenitását megkérdőjelező módon megszorításpárti. Érdemes itt megemlíteni, hogy az EU-tagországok válságkezelésére létrehozott alapok felügyeletét – elsősorban a német kormány nyomására – szinte minden esetben az IMF-re bízták. Az EU politikai értelemben továbbra is az amerikai hegemónia szüleménye. Mind a válság, mind pedig annak kezelésmódja a transzatlanti térség meghatározó nemzetközi intézményeinek működéséből ered. További alakulása is ennek a szélesebben vett transzatlanti gazdasági és politikai rendszernek a működése által meghatározott. Ennek a geopolitikai rendszernek a válsága az, amit ma az EU válságaként látunk.

sin_miedo.jpg

A 2011 tavaszán kezdődő spanyolországi tömegtüntetések és térfoglaló mozgalom (15M) egyik jelmondata az volt: „Ház nélkül, meló nélkül, nyugdíj nélkül, félelem nélkül

Az EU tehát megalakulása óta az USA gazdasági és politikai vezető szerepére épülő tőkés világrendszerbe ágyazódott be. Az 1970-es évektől kezdődő válságkezelő átrendeződés során az integráció mélyítésével – az 1990-es évektől a monetáris unióval, a kohéziós politika megerősítésével – és új tagállamok felvételével próbálták a tagállamok orvosolni a világgazdasági válságból származó kedvezőtlen folyamatokat. Ez a stratégia azonban további strukturális feszültségeket eredményezett, melyek a 2008-as válsággal kerültek ismét a felszínre. A gazdasági problémák mára számos országban jelentős társadalmi problémákhoz vezettek és politikai válságokká alakultak, amelyek legújabb példái az idei holland és francia választások, illetve a tavalyi Brexit-népszavazás.

Nem egyszerűen arról van szó tehát, hogy az európai demokráciákat veszélyezteti a szélsőjobboldali pártok megerősödése. Egyrészt a probléma ennél nagyobb: a második világháború utáni globális gazdasági ciklus 1970-es évektől kezdődő hanyatlásának és válságának elmélyült fázisában vagyunk. Az EU relatív globális súlya egyre csökken, és előreláthatólag tovább fog csökkenni.

A gazdasági problémákból fakadó, egyre mélyülő társadalmi egyenlőtlenségek nem látszanak rövidtávon megfordíthatónak. Másrészt a válság azt is megmutatta, hogy az EU-hoz kapcsolódó (ideológiai természetű) vágyak és anyagi (gazdasági) előnyök ellentmondásban állnak egymással.

Úgy tűnik, mintha a válság a demokrácia válsága lenne. A valóság ezzel szemben az, hogy egy sok tekintetben demokratikus, de gazdaságpolitikájából fakadóan mégis megkérdőjelezhetetlenül egyenlőtlen, tehát szükségszerűen elnyomó rendszer ellentmondásaiból származó politika került válságba.

A görög példa illusztrálja a leglátványosabban azt, ahogy a demokráciát és emberi jogokat támogató EU a nagytőkés érdekek érvényesítőjeként lép fel, és a korábbi gyarmati viszonyokat idéző módon, „neokoloniális” (újgyarmati) eszközökkel kezeli a rendszerválságnak  saját perifériáján felbukkanó feszültségeit.

Az eredeti kérdésre, miszerint szétesik-e az EU, vagy nem, nehéz lenne válaszolni. Azonban mindenképp érdemes figyelembe venni, hogy az EU gazdasági struktúrája, illetve az európai integráció kapcsán megfogalmazott politikai ideálok szemben állása nem először manifesztálódik. Ez nemcsak annak köszönhető, hogy az EU egy politikailag nehezen meghatározható entitás, egyszerre államszerű és nemzetállamok fölötti politikai képződmény, amelynek különböző intézményei különböző elveket hangoztatnak, és különböző érdekek mozgatják őket. Hanem annak is, hogy az EU egy alapvetően nagytőkés érdeket szem előtt tartó geopolitikai projekt, ezért működési struktúrája révén az egyenlőtlenségeket hosszú távon újratermeli, és emiatt a jelenlegi formájában alkalmatlan arra, hogy a demokrácia, a szabadság, a szolidaritás vagy az emberi jogok, tehát a saját maga által hirdetett elvek védelmezője legyen.

Az a most kibontakozó válság, amelyben a szélsőjobboldali erők és az általuk szorgalmazott politikák Európa-szerte nagyobb teret látszanak nyerni, nem csak veszélyezteti ezt az építményt, hanem éppen ellenkezőleg: e struktúra működésének a következménye.

A cikk a Helyzet Műhely tagjainak kollektív munkája. Lejegyezte és szerkesztette: Gerőcs Tamás és Jelinek Csaba.