Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Dekadencia és marxista politika – WTF Baloldal

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Mindenekelőtt: marxista politikán mai marxista politikát értek, amelynek csak nagyon közvetett köze van a régi (szociáldemokrata, kommunista, eretnek) marxista politikákhoz, bár a problémák – a kapitalizmus sok tekintetben változatlan természete miatt – részben azonosak; a megoldási javaslatok (a nemzetközi munkásmozgalom de facto megszűnése miatt) nem.

tgm3_wtf.jpg

(A fotó eredetije: Flickr / Stew Dean)

Másodszor: marxista politika – mivel a rá vonatkozó állításokat és elképzeléseket nem lehet valamely szervezeti entitáshoz intézni – ma csak fölöttébb elvont lehet, nincs mozgalmi autoritás, és alig van élő (politikai, nem pedig a változatlanul erős társadalomelméleti) hagyomány, amelyet megerősíthet vagy amellyel szembefordulhat. (Ez nem azt jelenti, hogy nincs róla történeti tudás, vagy nincs iránta egyéni politikai rokonszenv. Minden tiszteletem a nemzetközi ultrabal makacs kis csoportjainak, de – rajtuk kívüli okokból – nem állhatnak össze releváns mozgalommá.)

A dekadencia pedig – avagy a hanyatlás – az, amit most (illetve megint) tudomásul kell vennie minden olyan praxisnak, amely az emberi élet megújítását kívánja és végzi. 1914 őszén is összeomlott és kis híján megszűnt a nemzetközi munkásmozgalom (s vele minden remény a kapitalizmus és a modern állam megszüntetésére és meghaladására), s úgy tetszett, hogy egyben a fölvilágosodás eredményei is megsemmisültek, nem maradt más, csak az egymással vadakként küzdő imperialista hatalmak s az értelmetlenül vérző emberiség, amelyet előbb lelkesített az üres nacionalizmus, majd utána tovább űzött a megsemmisülés felé a merő engedelmesség és a civilizáció fölszíne alól előbukkanó közöny, kegyetlenség és vérszomj.

Úgy tetszett a legnagyobb szellemeknek akkor, tragikus műveikben (A regény elmélete, „Dosztojevszkij-jegyzetek”, Heidelbergi esztétika), hogy mindaz, aminek következménye lehetett az első világháború, mindenestül megérett a pusztulásra: elsősorban a polgári társadalom és a polgári kultúra.

*

A NACIONALIZMUS és/vagy A LIBERALIZMUS legyőzte a szocializmust, számos szocialistából lett akkoriban vagy nacionalista, vagy liberális (a kettő persze történelmileg szorosan összefügg) – mint azóta is oly sokszor. Ez a szívósan ismétlődő atavisztikus reakció, a visszahullás a polgári kultúrába – éppenséggel a polgári társadalom olyan összeomlásai miatt, mint a háború – természetesen: dekadens tünet. A világtörténelmi hanyatlás során bekövetkező válságoknak, úgy látszik, ez a természetük: megerősítik a válságelemeket, ahelyett, hogy valaki megpróbálná kiküszöbölni őket.

A dekadencia modern jelensége 1917 után a kapitalizmusnak és a „történelmi” szocializmusnak az együttes, elhúzódó válsága: az egyiket tönkreteszik a ciklikus válságok, s a belőlük származó barbárság (mindenekelőtt a fasizmus és a vele rokon jelenségek), a másikat – amely föloldaná a permanens válság egyetemes karakterét, kényszerítő (szükségszerűnek tetsző) alapjellegét – pedig a saját ellentétébe fordulása az államkapitalista modernizáció (iparosítás, urbanizáció stb.) fogyasztáscsökkentő, radikális kizsákmányolása, tehát a szisztematikus erőszak, általános militarizálás és bürokratizálás szükségessége által irányított zsarnokság hierarchikus elemeinek meggyökeresedése folytán.

Ma a keleti és déli népcsoportok masszív menekülése Európába és a muszlim dzsihádizmus – amely a neoimperialista világrend (strukturális elmaradottság, a gyarmati monokultúrák és járadékos rendszerek összeomlása) és az európai etnicizmus-rasszizmus indirekt következménye (amelybe többé nem szólnak bele a harmadik világ egykori világi-emancipációs, „fölszabadító” mozgalmai) – megerősítette a neoimperialista (represszív-militarista) reakciókat és a néhai liberális nacionalizmust fölváltó etnicizmust-rasszizmust (amelyet a harmadik világban a csak szélsőséges erőszakkal összetartható mesterséges államalakulatok válsága élez ki). Az európai fehér munkásosztály maradékai az arabok vagy a cigányok ellen szavaznak a szélsőjobboldalra (bár a szélsőjobboldal továbbra is főleg a középosztály, ha tetszik, a kispolgárság mozgalma), a defenzívába szorult polgári emancipációs erők (amelyek körében szervetlenül keverednek az egykori liberalizmus és az egykori új baloldal szétszórt elemei) pedig az etnikai és nemi kisebbségekre koncentrálnak, az egyenlőség erői megosztottak.

Lényegében úgy sikerül a konzervatív vagy fasisztoid reakciónak fölülkerekednie, hogy ellopja az egalitárius tendenciák egyik részét (anyagi, fizikai, logisztikai, szimbolikus biztonságot a frusztrált, szegényedő fehér férfiaknak az alsóbb osztályokban!), míg a többi egalitárius tendenciát (a színes, nem keresztyén, nem férfi, nem heteró kisebbségek védelmében) a liberális szellemű NGO-k vállalják magukra, illetve a velük rokonszenvező, haladó polgári médiák. A polgárság represszív-homofób-autoritárius-fasisztoid politikái (a megszűnt régi nacionalizmus örökösei), illetve  az „emberi jogok” és az ultrakapitalista neoliberalizmus logikátlan kevercsének változatai (a megszűnt régi liberalizmus utódai): erre a két ágra bomlott a polgári politika, amelyet Magyarországon jobb- és baloldalnak szokás nevezni, ami elég komikus.

Ez azonban nem mutat mást, mint azt, hogy még a megoldásokat is az eddigi társadalmi keretek között tudják csak elképzelni, miközben észlelik, hogy ezek a keretek mállanak szét. Miközben evidens, hogy mind a rasszizmus, mind a modern háború (Materialschlacht) a kapitalizmus (imperializmus) terméke; meg az is, hogy a bajok eredeti fő oka a gyarmatosítás (amely javarészt a kapitalizmus fölvilágosodott és liberális korszakában ment végbe). S ezeket a bajokat a fő okok politikai-stratégiai-katonai megismétlésével óhajtják orvosolni. Ez a beszűkültség, ez a vakság, ez az eszmei tehetetlenség: dekadens.

*

Az is dekadens tünet, hogy a neoliberalizmus (amely Magyarországon látszólag ellenzékben van) a maga szociális darwinizmusával, amely azért ellenzi az állam gazdasági-szociális hatásköreinek kiterjesztését, mert akkor az állam életben tarthatná a „versenyképtelen” élősdieket, azaz a „munkapiacról” kiszorult szubproletariátust és prekariátust. Ezt a látszólagos államellenességet látszólag a demokratikus érzület, a demokratikus aggodalom ihleti, a félelem a szegényekre hivatkozó diktatúrától – holott pedig a demokrácia már Arisztotelész szerint is a szegények, azaz a mindenkori többség (politikai) uralma a gazdagok, azaz a mindenkori kisebbség fölött.

Mindezt Kelet-Európában radikalizálja az a jelenség, amelyet a szovjet típusú rendszerek tekintetében „kvázi-fejlettségnek” nevezett majdnem fél évszázaddal ezelőtt (1969-ben) Jánossy Ferenc (vö. J. F.: Mérés, trend, evolúció. Válogatott írások, szerk. Bekker Zsuzsa, Bp.: Aula, 2001, 114-138): ezúttal a torz termelési szerkezet, amelynek – amolyan félgyarmati módon – van fejlett „nyugatias” szektora, amelynek a hátterében a régi rendszer fokozatosan funkciótlanná váló maradékai vegetálnak, ebből pedig a munkamegosztás, a foglalkozási-szakmai szerkezet, a képzés-oktatás meredek aránytalanságai származnak, ezekből pedig az orvosolhatatlan egyenlőtlenség és az állam szociális funkcióit gyakorló intézményrendszerek gyógyíthatatlan krízise.

A beruházásokra és a fejlesztésekre szinte semmi befolyása nincs a politikai közösségnek (a népnek) – az autarkiás neonacionalista retorika teljesen alaptalan, fiktív –, a „kelet-európai kisállamok nyomorúsága” folytatódik, amelynek során helyi államapparátusaink tehetetlenségét a politikai vezetőség a represszió intenzívebbé tételével, hatalomkoncentrációval, a járadékvadászat legitimálásával és az intézményesített, strukturális korrupcióval, valamint a társadalom demobilizálásával kompenzálja (túl).

Ugyancsak dekadens a manapság leghaladóbb ideológia, amelyet úgy nevezhetünk, hogy a civil társadalom NGO-elmélete, amely különösen Kelet-Közép-, Kelet- és Délkelet-Európában virágzik. Szemben a civil társadalom klasszikus elméletével (amelyben a civil társadalomhoz tartoznak a pártok, a szakszervezetek, az egyházak, a piac és a nyilvánosság, nemcsak az önzetlen célra szervezett önkéntes egyesülések – angolra a „civil szervezetek” [?] kifejezést úgy lehet lefordítani: charities…), ez az új „elmélet” semmi mást nem tesz, mint megismétli és eltúlozza a kapitalista társadalom politikai alapjellegzetességét, a magánélet és a közélet rigorózus elválasztását. Ez az „elmélet” egyébként a modern diktatúrák fölfogását is adaptálja, amennyiben a „politikát” legjobb esetben technikai-adminisztratív, ám jognak alávetett eszköznek tekinti a rejtélyes „hatalom” kezében (esetleg az uralkodó osztály, eufemizmussal: az „elitek” kezében). A „politikára” és a „hatalomra” erkölcsi követelmények nem érvényesíthetők; erkölcsi követelményeket csak a hatalmi szférán (?) kívül álló magánemberek kényszermentes kommunikációt folytató, egalitárius-informális szerkezetű csoportjai fogalmazhatnak meg, mint elvont követeléseket („talking truth to power” stb.).

Evvel az az illúzió jár, amely szerint a kapitalizmusban mintha pusztán vagy főként csak a legitim kényszer/erőszak (állam) területén lenne hierarchia meg „az erősebb” érdekeinek gátlástalan képviselete és közérdekként való gyakorlása.

A morál és a politika, a morál és a gazdaság szétválasztása kétségtelenül a polgári társadalom alapvető hipotézise (Mandeville óta már nyíltan is: ugyanez a Faust alapképlete, immár tragikusan; és ez az, amit Dosztojevszkij és Tolsztoj megtagad Rousseau keresztyén változatában: a rossz [önzés, bűn] nem lehet a jó eszköze). A kérdés ugyanakkor (legalább másfél évszázada): örökkévaló-e ez a szétválasztás, és az erkölcs pusztán kontempláció-e, legföljebb utólagos ítéletalkotás és pesszimista analízis-e?

*

Az Ivan Iljics halálának tanulsága az, hogy ez a szétválasztás (magánélet/közélet, erkölcs/hatalom) tönkreteszi az embert, és eltűrhetetlen. Tolsztoj erre az eredeti keresztyénség integrális rekonstrukciójával és a legitim kényszer (= állami erőszak, beleértve a szimbolikus erőszakot) teljes elvetésével válaszol. Ez a válasz logikus, és önmagában hiánytalanul helyes.

A XIX. század végi, XX. század eleji orosz forradalmárok megfordították a kérdést – ez foglalkoztatta Lukácsot is, de ő a mandeville-i megoldás eksztatikus/forradalmi verziója mellett döntött: a rosszból fakadhat jó; de ami Lukácsnak irracionális ugrás, Mandeville-nek maga a társadalmi racionalitás – , azaz megkérdezték, hogy ha a jó ember (a jóra hajlamos, a jóra vágyó ember) eltűri a gonoszt, mert tartózkodik a kényszertől (a kényszer gyakorlásától), vajon nem akaratlan bűntársa-e a gonosznak? Bizonyos-e, hogy igaz a szókratészi mondás, amely szerint jobb elszenvedni, mint elkövetni az igazságtalanságot – ha ez avval jár, hogy az igazságtalanság örökkévaló marad? Nincs a nem cselekvőnek felelőssége?

A civil társadalom NGO-elmélete mellett (gyerekes szamárságai és pocsék szociológiája ellenére) nagyon súlyos érvek szólnak – ezt elismerem.

Komolyan kell venni őket.

A marxisták első három nemzedéke (az első három internacionálé, de különösen a második) számára Tolsztoj és – mondjuk az egyszerűség kedvéért – a Narodnaja Volja véleménykülönbsége (lehet-e erőszakkal kivívni az erőszakmentességet, a kényszerrel a szabadságot: igen vagy nem?), vagy Dosztojevszkij és a Narodnaja Volja nézetkülönbsége, amelyről oly sokszor írt Lukács (lehet-e az igazságig keresztülhazudni magunkat: igen vagy nem?) irrelevánsnak tűnt föl. (És itt most mellőzöm a puszta „belenövési”, reformista-revizionista koncepciókat, amelyeknek a legutóbbi kedves változatait, pl. az Erik Olin Wrightét, aki egyébként nagy tudós, s akitől sokat tanultam, se tartom egyáltalán meggyőzőknek, mert kivétel nélkül mindig a kapitalizmus téves elemzésén alapulnak.) A korai marxisták – Hegel nyomán –  azt gondolták, hogy az erkölcs/politika és az erkölcs/gazdaság dichotómia áthidalható a történelem révén, amely úgyszólván szükségképpen vezet el a kapitalizmus megszűnéséhez.

Itt azonban, amint az köztudomású, a marxizmus ellentétbe került önmagával. A marxizmus három, egymást részben átfedő alapfogalommal – (1) elidegenedés, (2) eldologiasodás, (3) fétisjelleg – írta le a kapitalizmust, ami a kapitalizmus „sírásója” (a cselekvő, osztálytudatos proletariátus) ideológiájának kulcskérdését – kulcskérdés, mert a kapitalizmust meghaladó cselekvés indítékát (motivációját) érinti – teszi majdnem megoldhatatlanná. Ha a kapitalizmus szükségképpen és objektíve elhomályosítja a részvevőknek a döntő társadalmi folyamatokra vonatkozó tudását (tárgynak tünteti föl azt, ami alany, objektívnak azt, ami szubjektív, természetnek azt, ami történelem, örökkévalónak azt, ami mulandó), akkor nem lehetséges olyan forradalmi szubjektivitás, amely – hiába szükségszerű a kapitalizmus bukása belső ellentmondásai miatt – át kell hogy billentse a polgári társadalmat a saját ellentétébe, és meg kell hogy szüntesse az osztálytársadalmat.

Mármost lehetséges, hogy Lenin elképzelése arról, hogy az osztálytudatot mintegy „kívülről” kell belevinni a „tömegekbe” vagy Lukács elmélete a „beszámított”, „betudott” (magyarra helytelenül „hozzárendelt”-nek [?] fordított) osztálytudatról (amelyben a helyes osztálytudatot elméletileg a munkásosztálynak tulajdonítjuk, akár megvan benne empirikusan, akár nincs) helytálló vagy célirányos, de aligha „materialista” a szó marxi értelmében. Itt a filozófiailag igaznak tartott elmélet (társadalomtudomány) „veszi birtokába” a proletariátus tudatát, és készteti a mozgalmat cselekvésre. Ehhöz kell az a nem eldologiasodott szervezet, amely anélkül jeleníti meg a proletariátus általános akaratát (volonté générale Rousseau-nál), hogy reprodukálná a hierarchia és az elnyomás ismeretes alakzatait. (Ld. erről Weiss János kitűnő tanulmányát: „A »szervezeti kérdés« aktualitása és inaktualitása. Kalandozások Lukácstól Krahlig”, in: W. J.: Lukács öröksége, Bp.: Gond, 2011, 100-130.)

Itt ismét irracionális ugrásra van szükség, amelyben a filozófia és a proletariátus aktuális (tényleges) tudata egyesül az általánosult gonoszság végső pillanatában, a teljes sötétségben, amelyet le kell győzni az emberiség megmentése érdekében. (Az innen eredő, beláthatóan paradox, leküzdhetetlen erkölcsi és történetfilozófiai problémákat fáradhatatlanul taglalta a kommunizmussal, a par excellence modern forradalommal foglalkozó, gigászi méretű XX. századi irodalom, evvel most nem foglalkozom tovább.)

Annyi azonban evidens, hogy az elidegenedés homályában szabad, spontán, ha tetszik, „demokratikus” cselekvés nem lehetséges, s ha a kapitalizmus önfölszámolása nem következik magától („automatikusan”), azaz a lényegéből, akkor nincs olyan tudás, amely az erkölcsileg elfogadható és eredményes cselekvést irányíthatná, hiszen a polgári társadalomban kialakulható minden tudat: hamis tudat. (És itt a manipulációt, az osztályellenség cselvetéseit nem is említettük.) Így tehát a kapitalizmus ugyan elpusztul, de ez nem vezet kommunizmushoz, hanem csak… pusztuláshoz.

*

Nem marad más, csak a dekadencia, a végtelen hanyatlás – és körülnézve a jelenkorban, ez nem látszik ésszerűtlen föltevésnek.

Így csak arra szorítkozhatunk, hogy az alapproblémák nyitottsága, őszintébben szólva: megoldatlansága mellett a marxista elmélet (amely nemcsak Marx és Engels elmélete, hanem az egy és háromnegyed évszázada növekvő teljes filozófiai és tudományos korpusz) kritikai funkcióit alkalmazzuk néhány másképpen kezelhetetlen kérdésre.

Az emberi tevékenység hegeli-marxi paradigmája a munka, amelyben az ember külsővé teszi azt, ami belső, kifejti önmagából és elidegeníti a benső erőit, amelyek így elidegenedett formában élvezhetővé és használhatóvá válnak mások számára, azaz társadalmasulnak. Ez a szocializáció azonban nem az embertársaink szükségleteinek a primér kielégítésére irányul, mert a tárgyiasult, külsővé vált (társadalmasult) benső erők élvezete közvetített: az érték, azaz a piac közvetíti. (Sőt: aligha vannak primordiális [elsődleges] szükségletek egyáltalán, hiszen ezeket is a piac preformálja, alakítja már eleve: a fogyasztás azoknak a szükségleteknek a kielégítése, amelyeket közvetlenül a kereskedelmi profit, közvetve pedig a termelés szükségletei – a diverzifikálástól, a technika fejlesztésétől a foglalkoztatásig és a tőkefölhalmozásig – irányítanak.)

Ennek a közvetítésnek a konstrukciója hatalmi kérdés – az ember rákényszerül, hogy a piacnak dolgozzék az általánosult árucsere körülményei között – , tehát a bérmunkára nem illik a civil társadalom és a közhatalom (legitim kényszer) szokványos megkülönböztetése; ez igaz a nyilvánosságra is. A civil társadalom – amelynek alapelve az önkéntes egyesülés, tehát a kötelező tekintély hiánya – fogalma nem húzható rá (beleértve az egyenlőség követelését is) a munkára, amely egyrészt elkerülhetetlen tevékenység, amennyiben a tárgyiasulás előföltétele az élvezetnek/használatnak, másrészt azonban úgy van közvetítve, hogy jellege és iránya (pl. a társadalmi munkamegosztás) alá van vetve a legitim kényszernek, a tulajdontól a technikáig és a munkafegyelemig, ami szükséges ahhoz, hogy az érték forrását – a munkaidőt – el lehessen sajátítani (ami a kapitalizmus leglényege).

Így aztán a munka – amely jogintézmény, problémái tehát politikai problémák, jellegváltoztatása bűncselekmény, amelyet a jog, a nemzeti és nemzetközi állam megtorol – nem közelíthető meg avval a morális (jogegyenlőségi) diskurzussal, amelyet a disztributív (osztó) igazságosság jegyében alkalmaznak a polgári társadalom keretei között megmaradó „haladó erők”. Az a politika, amely megtorpan a gyárkapu vagy az irodaépület bejárata előtt, polgári politika, amely sokat javíthat a honpolgárok állapotán – ezért megérdemli valamennyiünk támogatását – , ám nem szabad megtévesztenünk magunkat jellege felől. Korábban írtam róla, hogy mi a szerintem helyes viszony az „emberi jogi”-nak tartott és az „emancipációs” témák között a baloldali politikában. Most tovább mennék egy kurta lépéssel.

*

Nyilvánvaló, hogy mind a faji, mind a kulturális, mind a nemi diszkrimináció a kapitalizmus terméke (mindkettő történelmileg új, habár az embercsoportok közötti hierarchikus különbségtétel évezredek óta általános vonása a komplex társadalmaknak). A görögök – Arisztotelész a tanú rá – megkülönböztették a polisz és az oikosz hierarchikus rendjét. A „polisz” (politikai társadalom, „városállam”) rendjében a tagok (honpolgárok): szabad státuszú, önfönntartásukért szolgai, pl. bérmunkát végezni NEM kénytelen férfiak, egyenlők voltak. Rájuk tartozott a politika: a kormányzás és a háború. Az „oikosz”, a háztartás („nagycsalád”) rendjében a családfő tulajdonosa volt a nőknek, gyerekeknek és rabszolgáknak, egyben bírájuk is. (Elvben büntetlenül meg is ölhette vagy ölethette őket.)

Ez is magyarázza a homoerotika görög kultuszát: csak szabad állapotú férfiak között lehettek egyenlő viszonyok, tehát igazi barátság, s csak az egyenlőség adja meg a vonzalom értékét, beleértve még a „hódítás” tétjét is (amely persze végső soron nem egyenlő pozíciót föltételez). De itt (s más premodern társadalmakban kissé másképp) kettős rend érvényesült – de ez a polgári társadalmakra nem igaz. Itt a közvetlen szolgai állapot, a személyi függés korai fölszámolása Nyugat-Európában (a jobbágyságot Magyarországnál ötszáz évvel [!] korábban szüntették meg Angliában) ha nem is egyenlő, de összemérhető jogalanyokat teremtett, akikre – habár nem voltak egyenlők – egyenlő, pontosabban: egységes jog vonatkozott. Ez politikaivá teszi azokat a viszonyokat, amelyek az ókori Görögországban a háztartás (az „oikosz”) privát viszonyai voltak. A civil társadalom kurrens elmélete magánviszonyként (önkéntes, szerződéses viszonyként: mert a kapitalizmusban, szemben az antikvitással, a magánjellegű: önkéntes, amelyre nem vonatkozhatik a legitim politikai kényszer) kezeli a munkát. Ennél előbbre tart a mai feminizmus, amely jól tudja, hogy a genderviszonyok politikai természetűek.

*

Hannah Arendt lapidárisan, ám meggyőzően fejtette ki, hogy amit mi helytelenül, történetietlenül „demokráciának” nevezünk, a görög iszonomia, az uralomnélküliség (no-rule) nem az életkörülmények egyenlősége (equality of condition) volt: az iszonomia kezeskedett ugyan az egyenlőségért (iszotész), de ez nem annak a képzete volt, hogy mindenki egyenlőnek születik vagy természetileg egyenlő, magánemberként igenis egyenlőtlenek az emberek (szemben a modern természetjog, az „emberi jogok” alaptézisével). Az egyenlőséget a politikai állapot hozza létre, az egyenlőség a polisz műve („by virtue of citizenship, not by virtue of birth”). (Vö. H. A.: On Revolution [1963], London: Penguin, 1990, 30-31, magyarul: A forradalom, ford. Pap Mária, Bp.: Európa, 1991, 38.)

*

A marxista politika, amely emancipatorikus és egalitárius a nemzetek-népek, fajok-etnikumok, régiók, kultúrák, vallásfelekezetek vonatkozásában, a nemek, társadalmi nemek, szexuális „irányultságok”, és mindenfajta, jogilag megközelíthető egyenlőtlenségek, illegitim hierarchiák és kényszerek tekintetében, nem ismeri el a különbségtételt a munkaszervezeten belüli és a munkaszervezeten kívüli politikák között, mindenekelőtt nem ismeri el magánjellegű, önkéntes-szerződéses, „közügyeken” és „közjón”, vagyis politikán túli problémának a munkát, azaz a kizsákmányolást, sőt – a feminizmussal együtt – átpolitizálja a háztartás (a nemi munkamegosztás) problémáit is. Márpedig a határoknak evvel az áthágásával kívül helyezi magát a polgári társadalmon (ez itt a fő  differentia specifica). Annak analógiájára, ahogyan Marx a zsidókérdésről írott híres ifjúkori tanulmányában (1843/44) a zsidó felekezet emancipációját abban az esetben tekintette lehetségesnek, ha mindenki emancipálódik a vallástól (s az így emancipálódott emberek a polgári moralitástól: az önzéstől), a marxista politika stratégiai vonása, hogy a diszkriminációk és más egyenlőtlenségek föloldását csak egységben képzelheti el.

Láthatjuk, hogy a haladó polgári politika képes – időlegesen, de ez is sokat ér – jogi (törvényalkotási, jogalkalmazási, közigazgatási) és szociális úton (pl. költségvetési szociális támogatásokkal, progresszív adórendszerrel, irányított társadalmi programokkal, árszabályozással, normatív antidiszkriminációs szabályozással, részvételi elemek beillesztésével a polgári alkotmányosságba stb.) vagy kulturálisan (a véleményklíma megváltoztatásával, kutatással, oktatással/neveléssel, nyilvános erkölcsi elmélkedéssel, a szabad közéleti diszkusszió serkentésével, a művészet, a tudomány és a filozófia tömeges hozzáférhetővé tételével) enyhíteni a diszkriminációkon.  Ennek azonban többnyire ott van a határa, ahol az uralkodó osztály és ideológiai apparátusai instabilitástól tartanak, azaz attól, hogy borul maga a hierarchikus szerkezet. Ilyenkor a primérnek tekintett közösség – az utóbbi évszázadban a domináns etnikum vagy rassz (s a vele azonosított, meghatározó vallásfelekezet vagy uralmi, illetve államforma) és a heteroszexuális férfinem, s mindezek a „közvélemény” és a „közakarat”, „közérdek” álarcában – érdekazonosságának állítása kerül előtérbe a föltörekvő osztályokkal, valamint az őket támogató egalitárius-emancipáló világnézetekkel és politikai mozgalmakkal szemben. A kapitalizmus fönnmaradásához lényeges az osztályszerkezet, a strukturális osztálykonfliktus (vagyis az osztályharc) elrejtése a dominancia más – nem sajátlagosan polgárinak tetsző, „természetinek” vélt – formái mögé.

Ha ez sikerül, akkor a haladó polgári politika minden eredményének a visszavételére kerül sor, mint manapság. Az is megeshetik, hogy a diszkrimináció jogi és kulturális tilalma ellenére a leküzdöttnek látszó hierarchikus viszonyrendszernek mint rejtett „mélyszerkezetnek” a fönnmaradása (és a vele járó mély csalódás) lesz a jellemző, de az is, hogy az emancipatorikus vívmányokat egyszerűen visszavonják, mint a fasizmusban vagy – másképpen – a mai autoritárius rezsimekben. Jobb híján a haladó polgári politika is támogatható, de az emancipáció akkor lehet valóságos fölszabadulás, ha visszavonhatatlan, végleges tény.

Ehhez pedig a polgári társadalom alapzatainak – az árutermelésnek, a bérmunkának, az árucserének, a tulajdonnak, az értéknek és az államnak – a fölrobbantására van szükség. Máskülönben még a fölvilágosodás eredményei is veszendőbe mennek.

*

Az osztálykérdés megítélésének középpontjában az uralkodó doxa áll Bourdieu szerint: „…a vélemény mezője, illetve a doxa területe (azaz ami nem kérdőjelezhető meg, és amit minden szereplő hallgatólagosan a dolgok jelenlegi állásának tulajdonít abból a kizárólagos okból, hogy a társadalmi konvencióknak megfelelően cselekednek) közötti határ megállapítása maga is az osztályok közötti politikai harc e formájának alapvető tétje, amely harc arra irányul, hogy megszabja, melyek legyenek az uralkodó osztályozó rendszerek. Az alávetett osztályoknak pedig az az érdekük, hogy visszaszorítsák a doxa határait, és hogy kimutassák, mennyire önkényes a magától értetődő… Az uralkodó osztályoknak pedig az az érdekük, hogy a doxát teljes egészében megvédjék, vagy ha erre nem képesek, legalább az azt helyettesítő, bár szükségképpen tökéletlen ortodoxiát.” (Pierre Bourdieu: Az elmélet gyakorlatának vázlata [1972], ford. Sebes Anna, Rényi Ágnes, Bp.: Napvilág, 2009, 192.)

*

Végezetül: a hanyatlás, a dekadencia szimptómái a baloldalon is kiütköznek. Valamennyien ismerjük annak a baloldali társadalomtudósnak vagy publicistának azt a típusát, amely rettenthetetlenül bírálja a világegyetemet, de nem mer egyszerű csípős megjegyzést tenni valamelyik helyettes államtitkárra vagy főosztályvezetőre. Valamennyien ismerjük azt a „vakmerő” baloldali retorikát, amely (eszmeileg joggal) lekezeli a nyugatimádó, tájékozatlan, vidékies, ámde mégis ellenzéki, háttérbe szorított és népszerűtlen liberális hitregéket (amihez nem kell merészség), ám a sötéten reakciós „korszellemmel” mintegy véletlen összhangban úgy beszél a „globális” kapitalizmusról, mint amely külföldi jelenség (a nemzetközi tőkéből így mindig kimarad a „nemzeti tőke” és a komprádor burzsoázia), és a neoliberalizmusról vagy neokonzervatizmusról úgy, hogy nem tekinti neoliberálisnak az egykulcsos személyi jövedelemadót, a magas forgalmi adót (és más magas fogyasztási adókat), a szociális segélyezési rendszer fölszámolását, a represszív munkajogot. Azért nem, mert ezeknek a jelenségeknek a támadása és helyes (tárgyilagos) besorolása bosszanthatná a helyettes államtitkárt, a főosztályvezetőt, a főszerkesztő-helyettest, a tanszékvezetőt, az intézeti igazgatót, a pályázatot elbíráló zsűrit – illetve az értelmiség sovén-etnicista-fajgyűlölő és autoritárius, illetve teljesen cinikus többségét. (Nem beszélve arról a csakugyan baloldali blogról, amely hatásosan megírott manifesztumot közöl az antifasizmus ellen…) A kozmikus radikalizmus igen gyakran a szimpla gyávaság, konformizmus, karrierizmus, kenyérféltés és kenyéririgység mellékterméke.

Még szánalmasabb, mert oktalan, az a konformizmus, amely a gyöngécske ellenzéki médiák védekező (egyre konzervatívabb és rendőrállamibb) liberális előítéleteire és közhelyeire van tekintettel, illetve az egyre babonásabb és merevebb „balliberális” közönség szorongásaira és gyűlölködésére.

A menekültválság és a muszlim-dzsihádi merényletek előhozták az egymást egyébként gyűlölő, etnokonzervatív és euroliberális publicisztikát művelő kommentariátus (és a munkásságát visszhangzó trollok, bérposztolók, bérkommentelők meg önkéntes klónjaik és avatarjaik, a pszichotikus zavarok jegyeit mutató blogoszféra és „közösségi” médiák) mélységes eszmei összetartozását, pl. az iszlamofóbia és az antiszemitizmus tragikomikus összekeveredését, egyre nyilvánvalóbb azonosságát. Mindezeknek az elterjedése nem betiltja, hanem szétrohasztja a gondolatszabadság megmaradt foszlányait.

Tudatosítani kell ezeket a visszataszító, viszolyogtató, dekadens „szellemi” tüneteket ahhoz, hogy akár tétova lépéseket tehessünk a fölszabadulás felé.

Olvass tovább!