Bemutatni a szocializmus eszmerendszerét fiatal embereknek a mai Magyarországon lehetetlennel határos föladat, bármennyire is hálás vagyok a fölkérésért és a meghívásért. Lehetetlennel határos, mondom, hiszen az ifjúságnak erről a szóról három dolog juthat az eszébe, az egyik az 1989-ben letűnt, akkorra már fölpuhult-föllazult, de mégis parancsuralmi rendszer, a másik a Magyar Szocialista Párt, a harmadik pedig a liberális sajtóban használt „szocializmus” mint bizonyos jelenkori törekvésekre értett elmarasztaló, pejoratív jelző.
Nézzük meg röviden és sorjában ezeket az elemeket.
1. Az 1989 előtti rendszernek melyek voltak a legfontosabb jellegzetességei egész Kelet-Európában? Ez a rendszer – vagy inkább többesszámban: ezek a rendszerek – nem a kifejlett kapitalizmust döntötték meg és nem a polgári demokráciát: politikai programjukat ez a tény szabta meg. A formailag (de valójában nem) „marxista” kommunista pártok elmaradott földművelő társadalmakban kerültek hatalomra, amelynek a legfőbb gazdasági eleme a még félig-meddig hűbéri nagybirtok volt, a lakosság háromnegyedét kitevő agrárnépesség égbe kiáltó nyomora, a technikai, gazdasági, politikai és kulturális elmaradottság. Ráadásul a háborús pusztításra, pusztulásra, tömeggyilkosságokra, határok átszabására, milliók menekülésére vagy tömeges áttelepítésére, az éppen megdöntött politikai berendezkedés a fasizmusnak és a katonai diktatúrának valamiféle elegye volt (Csehországban, Lengyelországban, Szerbiában stb. pedig a náci megszállók népirtó-gyarmati rezsimje). Tehát nem a polgári demokrácia dőlt meg, hanem a háború és a megszállás által már megroggyantott, fasizálódott „úri rend”, amelynek élén a földbirtokos arisztokrácia, a fináncarisztokrácia, a teljesen feudális jellegű, dúsgazdag, konzervatív római katolikus államegyház, továbbá a hadsereg állt, ameddig a Wehrmacht, az SS, a Gestapo és a Nyilaskeresztes Párt (Vasgárda stb.) össze nem zúzta ezt is. Modern ipari burzsoázia és polgári középosztály nem létezett (ami mégis volt, az zsidó volt, ezt pedig kirabolták, majd elpusztították a nácik és helyi szövetségeseik). A kommunista pártok programja modernizálás volt (iparosítás, urbanizáció, technikai fejlesztés, szekularizáció, gyors vertikális mobilitás fölfelé, a tudományos-kulturális ismeretek villámgyors elterjesztése, egyenlősítő intézkedések), azaz a polgári átalakítás tipikus célkitűzése(i). A legtöbb iparvállalat nem magáncégek államosításával jött létre, hanem újonnan keletkezett az első ötéves tervek részeként. Mindebben semmi sajátosan szocialista nincsen. Polgári (demokratikus, korporatív-totalitárius és fasiszta) kormányok is államosítottak és fejlesztettek és egyenlősítettek ebben az időben, a keresletszabályozás, a tervezés, a természettudományi-technikai kutatás állami támogatása, a militarizálás szerepe az 1940-es-1960-as években Európa nyugati és keleti felén egyaránt a hivatalos politika szerves része volt.
2. A szocialista pártok Kelet-Európában – s a Lengyel- és Csehországban, Romániában szociáldemokratának nevezett testvérpártjaik – polgári pártok (még inkább, mint Nyugaton), amelyek ultrakapitalista, piaci politikát folytatnak, ún. „neoliberális” vagy „neokonzervatív” politikát. Őket „baloldali” pártoknak szokás nevezni, mert utódai – de csak leszármazási értelemben – az egykori, félrevezetően „kommunistának” nevezett állampártoknak, amelyek szintén nem szocialista, hanem polgári-modernizáló (ugyanakkor antidemokratikus és antipluralista) politikát folytattak, bár elődeik a valamikori marxista, szociáldemokrata pártokból szakadtak ki az első világháborút követő válságperiódusban – akkor még (rövid ideig) voltak szocialista céljaik, de ez csak forradalmi epizód volt. Ne feledjük, hogy már Karl Kautsky, a német nyelvű (németországi és ausztriai) szociáldemokrácia „pápája”, a marxista ortodoxia főpapja, Vlagyimir Iljics Lenin mestere és példaképe, szintén azt mondta – ugyancsak az első világháború környékén – , hogy a szocialista munkásmozgalomnak előbb végre kell hajtania a polgári forradalmat az elmaradott országokban. Az 1918 előtti, régi magyarországi szociáldemokrácia is fő küzdelmét az általános, egyenlő és titkos választójogért, szavazati jogért folytatta – ez polgári célkitűzés, de az elmaradott Magyarországon senki más nem harcolt ezért! Ezen a Magyarországon a férfilakosság 6 és fél százalékának volt csak szavazati joga (a legtöbb helyen csak nyílt szavazás volt), és még így is csak csendőrterrorral, sortüzekkel, itatással és megvesztegetéssel sikerült a régi, arisztokratikus kormánypártok képviselőházi többségét megteremteni. A gyönge polgárság helyett – már akkor is a legfőbb tulajdonos a nemzetközi, külföldi tőke volt – a szocialista munkásmozgalomnak kellett a par excellence polgári célokat megfogalmaznia és érvényre juttatnia. A marxista ideológia többnyire csak dísz volt, bár ezek a szociáldemokrata és kommunista pártok legalább a munkásság nagyobb jólétéért, a nagylelkűbb munkajogért régebben még tettek ezt-azt, ami mai utódaikról nem mondható el. (A létrejött „szovjet” rendszert még Lenin is államkapitalizmusnak tartotta.)
3. A mai liberális sajtó különös szóhasználata szerint „szocializmusnak” az államosító, tervező, újraelosztás (pl. progresszív adók) révén egyenlőtlenséget csökkentő, keresletet serkentő, központosító-beavatkozó politikát nevezik, tehát kb. azt a politikát, amelyet a második világháború után – John Maynard Keynes gazdaságelméletét követve – nagyjából mindenki folytatott, elsősorban a szociáldemokraták, de olyan vezetők is, mint a konzervatív de Gaulle tábornok (a Francia Köztársaság elnöke 1958 és 1969 között) vagy a konzervatív Johnson és Nixon amerikai elnök. E tekintetben nem volt különbség a munkáspárti Wilson és a konzervatív Macmillan között Nagy-Britanniában se. Ennek semmi köze a szocializmushoz, ez a politika egyszerűen a fogyasztói kereslet serkentésével élénkítette a gazdaságot, föladta a „költségvetési egyensúly”, a „monetáris stabilitás”, a „defláció” már akkor elavult dogmáit, hiszen a két világháború közötti korszak tapasztalataiból megtanulta, hogy a deflációs és egyensúlyi politika súlyos társadalmi konfliktusokhoz vezet – méltóztassanak körülnézni a mai Magyarországon! A keynesi (nem marxi!) politika hívei tudták – bár olyan mai közgazdászok, mint a sok tekintetben kitűnő Kornai János akadémikus, már megint elfelejtették – , hogy a jóléti intézmények (alanyi jogon járó, ingyenes egészség-, nyugdíj- és általános társadalombiztosítás, ingyenes állami közoktatás, olcsón hozzáférhető magaskultúra, garantáltan olcsó bérű lakás, nagylelkű segélyek a munkanélkülieknek, leszakadtaknak, rokkantaknak, betegeknek, olcsó pihenés, nyaralás, olcsó tömegsport, olcsó tömegközlekedés stb. stb.) a társadalmi kohézió, stabilitás, egység egyedül lehetséges garanciái a modern, fölvilágosult, szekularizált tömegtársadalmakban. Ezek a rezsimek engedményeket tettek a szocializmusnak, de nem voltak szocialisták. A liberális sajtó megrágalmazza a polgári jóléti rezsimeket avval, hogy összemossa őket a „kommunista”, „kádári” berendezkedésekkel, amelyeknek megvolt a népjóléti politikájuk persze, de nem ebben különböztek elsősorban a nyugati társadalmaktól, hanem elnyomó karakterükkel – amely szintén nem volt „kommunista” vagy „szovjet” sajátosság: a szintén gyorsan fejlesztő és modernizáló távol-keleti országok egy része (Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr stb.) félelmetes diktatúra volt, Japán mai napig de facto egypártrendszer (akár a Horthy-rezsim), kultúrájuk is meglehetősen represszív, tekintélyelvű, nacionalista és bizalmatlan kifelé. A szociáldemokrata típusú jóléti államok és az egalitárius fejlesztési diktatúrák („szovjet” típusúak és „ázsiai” típusúak) között vannak különbségek (ezek főleg politikaiak és kulturálisak), de a szocializmushoz a közük (az előbbiek köze) történeti és politikai, nem gazdasági és társadalmi. „Jóléti fordulat” a mai politikában nem föltétlenül vezetne a politikai demokrácia megingásához (ez a fordulat természetétől függ), mint ahogy a piaci rendszer extrém neokonzervatív változata (nota bene ez is csak elmaradott országokban fordul elő tiszta formában: korábban Dél-Amerikában – Pinochet diktatúrája Chilében! – , ma meg Kelet-Európában) se kezeskedik a politikai demokrácia fönnmaradásáért. E tekintetben a liberálisok reményei illuzórikusak.
Mi tehát a szocializmus?
Mivel 200 év történetét nem tudom itt összefoglalni, a szocialista gondolat, eszmeirány változatait osztályozni nem lehet tisztem. Az alábbi vázlat a szocializmusgondolat marxi variánsának (elvégre históriailag is ez a legfontosabb) néhány aspektusát ábrázolja.
(A) A szocializmus nem utópia, nem program, amelynek a megvalósításához vezető utakat kellene racionálisan megtalálnunk. Ez a fölvilágosodás képe a politikáról – amelynek ott a középpontjában filozófiai program áll: ez a program az erkölcsileg helyes állapotot vázolja föl, és (általában) jogrendszert rendel hozzá, ez ma is így van a kantiánus (többnyire „baloldali”, amennyiben egalitárius) liberalizmus különféle verziói esetében, vö. Rawls, Habermas – , de ez nem Marx képe, aki nem kantiánus, hanem hegeliánus volt, és semmiképpen sem aufklärista.
(B) A szocializmus nem egyszerűen a társadalmi igazságtalanságok (egyenlőtlenség, diszkrimináció, kasztos-rendi előjogok) kiküszöbölésére irányul mint mozgalom, hanem a proletariátus filozófiai-politikai megtestesülése. Proletárnak nevezi Guy Debord A spektákulum társadalma c. könyvében (1967, magyarul: 2006) azt a személyt, akinek nincs kontrollja a saját élete fölött. Mit jelent ez? Ahhoz, hogy létezzünk, arra van szükségünk, hogy termelőeszközök segítségével értéket állítsunk elő. A termelőeszközök azonban bizonyos természetes és jogi személyek kizárólagos tulajdonában vannak. A termelőeszköz-tulajdon nélküli személyek ezektől el vannak választva, s csak úgy használhatják érték előállítása végett a termelőeszközöket, ha igénybe veszik a másokéit. A termelőeszközök használata fejében a proletárok csak a munkaidő egy részében dolgozhatnak a saját javukra. A fizetetlen munkaidő során állítják elő az értéktöbbletet, amelynek az újrabefektetése, a termelés bővítésére való használata teszi lehetővé mind a gazdasági növekedést, fejlődést, mind a tőkés profitját, amelyet a tőkés tetszés szerint használ föl, többnyire szintén termelésbővítésre, beruházásra és í. t. A tőke, amely a termelés során létrejött érték és értéktöbblet foglalata, tovább kell hogy értékesüljön ahhoz, hogy ez az egész működés fönnmaradhasson. Minél magasabb hatásfokkal óhajt értékesülni. Ezért a fölhasznált források nagyobb hatékonysággal való értékesítésére (technikai fejlődésre) törekszik, másrészt pedig nagyobb kizsákmányolásra (a megtermelt érték nagyobb hányadának elvonására a proletártól). A proletárt nem fizikai vagy jogi kényszerrel késztetik munkára, mint a kapitalizmus előtt. A tőkés az értéktöbbletet a piacon sajátítja el; a termelőeszközök és a termelők egyesülése munkaszerződés – általában: szerződéses viszonyok – keretében megy végbe, amelyhez a személyek (honpolgárok) jogi egyenlőségére s az ezt megalapozó személyi szabadságjogokra van szükség a mindezt garantáló jogi és államrend keretében. Mind a tulajdont (tehát a proletárok elválasztását a termelőeszközöktől, ami a kapitalizmus lényege), mind a jogegyenlőséget, egyéni szabadságot (egalitárius jogrend, hierarchikus gazdasági rend) erőszakkal tartja fönn az állam, amelynek meg kell őriznie ezt a társadalmi jelleget. Az állam nem semleges az osztályharcban, bár ez a polgári államdoktrína esszenciája. (És itt nem visszaélésekre gondolunk, hanem az egyenlőtlenek egyenlőségére: a fogalom régi, még Arisztotelészé.)
(C) A proletárok természetes törekvése a termelőeszközök és a termelők elválasztásának megszüntetése. Ennek semmi köze a termelőeszközök állami tulajdonához, amely épp úgy fönntartja ezt az elválasztást, s evvel megtartja a proletariátust és az osztálytársadalmat. (Elsősorban ezért nem nevezhetjük az 1989 előtti „valóságosan létező szocializmusokat” semmiképpen szocializmusnak.) „Az osztálytársadalom fölszámolása” vagy „az osztály nélküli társadalom” megteremtése ezért a proletariátus célja, amelynek eszköze a termelőeszközök magántulajdonának (azaz elkülönített tulajdonának) a megszüntetése. Az „osztály” a proletariátus számára nem egyszerűen a valaminő kiváltságokkal (privilégiumokkal) rendelkező kaszt („rend”) vagy a kiváltság nélküli, kaszton kívüli „páriák” halmaza, de nem is a vagyonosok és vagyontalanok vagy (ami nem ugyanaz!) a gazdagok és a szegények csoportja. Ezek a szembeállítások – noha valóságosak – a liberális-demokratikus program (ezen belül a kantiánus szociáldemokrácia, mindenekelőtt az ún. ausztromarxizmus) szemszögéből relevánsak, hiszen ennek a programnak a középpontjában áll az egyenlőség, az igazságos (újra)elosztás és a többi. A (marxi) szocializmus ennél tovább megy, hiszen nem a már létrejött egyenlőtlenséget kívánja újraszabályozni, hanem az egyenlőtlenség okait megszüntetni. Nem az egyenlőtlenség „létesít” osztályokat, hanem megfordítva: az osztálytársadalom hoz létre egyenlőtlenséget – a modern kapitalizmusban a jogegyenlőség és egyéni szabadság körülményei között! Marx nem azt mondja, hogy a polgári társadalmakban a jogegyenlőség és az egyéni szabadság puszta látszat (ha az, akkor az visszaélés, és mi nem a polgári társadalom anomáliáival, hanem lényegi karakterével foglalkozunk – a visszaélés, bár valóságos és gyakori, kevésbé lényeges, és nem ide tartozik). A kérdés épp az, hogyan lehet a proletár – a tőkés társadalom mindenkori többsége – alávetve a tőkének, holott alkotmány (stb.) kezeskedik az ún. alapjogokért.
(D) Nem rendi (születési) kiváltságok, hanem a tőke és a tulajdon kizárólagossága, szeparáltsága a fő ok, és ezt szintén a polgári alkotmányos és jogrend garantálja. Az osztálypozíciók – szemben a rendi társadalmakkal, de legalábbis könnyebben – fölcserélhetők (a proletárt épp az tartja meg a konjunktúra időszakában fegyelmezettnek, hogy reménykedhet benne: egy szép napon tőkéssé válik, vagy más módon bújhat ki a munkakényszer alól), ez nem változtat az osztálytársadalmon, amelynek középpontjában a magántulajdon centralitásából fakadó kizsákmányolás áll.
(E) Ez a helyzet okozza, hogy a termelés (munka) teljességgel elválik az egyes emberek hajlandóságaitól, hajlamaitól, kedvteléseitől, tehetségétől, hiszen a tőkés társadalomban nem a termelők szükségleteinek kielégítéséért, hanem piaci profitért (a tőkék értékesülésének lehetővé tételéért) folyik a munka, „piacra” termelnek, amelynek az absztrakt szükségletei nem természeti vagy szociális, hanem elvont – növekedési, expanziós – szükségletek. Ez a piaci imperatívusz irányítja a munkát, tehát a proletárok életét. A társadalmi munkamegosztás elválasztja a proletárt a munka céljától: a megélhetésért, ha tetszik, pénzért dolgozik, ami elvontság, közömbösen áll szemben az adott termelésfajta konkrét (technikai vagy egyéb) céljával. Nem azért vagyunk karosszérialakatosok vagy könyvelők, mert szeretjük a karosszériát és a kettős könyvelés matematikáját, hanem azért, hogy megéljünk, fogyasszunk stb. Ezért a munkánk elidegenült , s mi magunk is azok vagyunk. Az, amit ébrenlétünk legértékesebb óráiban, életünk legtermékenyebb korszakában csinálunk, idegen belső törekvéseinktől és vágyainktól. Ezért a szocializmus a magántulajdon (a termelőeszközök magántulajdona, nem pedig a nem termelő, nem tőkejellegű, személyi tulajdon), a munkamegosztás, a tőkepiac, az állam és a jog megszüntetése a proletariátus által. A proletariátus – ezen nem a hagyományos, nagyüzemi, ipari munkásságot értjük, hanem a termelőeszközöktől elválasztott, tőketulajdon nélküli bérmunkásokat a futószalag vagy a képernyő vagy urambocsá, a keverőpult mellett – akkor változik politikai értelemben is osztállyá („magáértvaló osztállyá”, ahogy a fiatal Lukács György írta az 1920-as években), amikor szocializmussá változik, hiszen a szocializmus „a valóságos mozgalom maga” (Marx).
(F) A szocializmus politikai alapkérdése az, hogy ez miképpen történjék meg. Kautsky és Lenin szerint (bár ez sem olyan egyszerű) a forradalmi tudatot – amely „magáértvaló osztállyá” teszi a „magánvaló osztályt” – úgymond kívülről kell „belevinni” a proletariátusba („a munkástömegekbe”), ez a forradalmi értelmiség föladata. „Forradalmi elmélet nélkül nincs forradalmi gyakorlat” – írta Lenin. Ennek a változatnak én nem vagyok híve, ám nézzük meg gyorsan, mi szól mellette. Elsősorban az, hogy a kapitalizmus alapjellege nem nyilvánvaló, ennek a föltárása tudományos és filozófiai munka dolga. (Ebben a kapitalizmus különbözik más, korábbi társadalmaktól, amelyekben nem volt jogegyenlőség, mobilitás, egyéni szabadság.) A hűbéri társadalomban a jobbágy fizetett a földesúrnak. A polgári társadalomban a tőkés fizet a proletárnak (bért). A kizsákmányolás rejtett, az elnyomás (sokszor) közvetett, a szegénység, nélkülözés, egyenlőtlenség, a nemzedékeken keresztül ugyanabban a miliőben fönnmaradó hátrányok magyarázata az uralkodó osztály (a burzsoázia) ideológiája révén (miatt) kvázi-természetinek tetszik, ez az ideológia a proletariátust is áthatja. A tőkés társadalom igazi jellegének megértése maga is az osztályharc egyik alapvető tétje. Ezért szükség van a forradalmi elmélet (tudomány) által áthatott élcsapatra, „a proletárpártra”, amely megtestesíti és valódi osztállyá teszi a proletariátust. A hátrányok világosak: a proletárpártból kizsákmányoló erő válhat, amely új osztály- vagy kaszturalommal cseréli (cserélheti) föl a korábbi változatot. Evvel a veszéllyel sok forradalmár volt tisztában már a XIX. században.
(G) A másik lehetőség: a proletariátus spontán fejlődésére és politikai intelligenciájára támaszkodni. A „proletárpárt” legtúlzóbb metafizikusa (Lukács György) is úgy képzelte, hogy a párt a forradalom után azonnal elveszíti különállását és esetleges politikai privilégiumait – különben is, ha az állam megszűnik, milyen politikai kiváltságok lehetségesek? – , a forradalom után a proletariátus hatalom nélküli önkormányzata, a (visszahívható, nem képviseleti, hanem „részvételi”) munkástanács irányít, a gazdaság elválasztása a közszférától megszűnik (ez a kapitalizmus másik titka, hogy ti. „a gazdaság” mint olyan ún. „magánügyek” és „magánviszonyok” szövedékének tűnik föl, ezért a benne érvényesülő elnyomás elsikkad a jog és az erkölcs „szeme” elől).
(H) Általában is, a „magán-” és a „köz-” előtagok eltűnnek a szocializmusban, hiszen ez a hierarchia előföltétele. Márpedig minden – csalárdul „természetesnek” föltüntetett – hierarchiának el kell tűnnie, tehát a magántulajdonnak, az államnak és a családnak (amely a férfi/női egyenlőtlenségen és munkamegosztáson nyugszik, és minden elnyomás alapformája). El kell tűnnie az értéknek: a termelésnek a szükségletek, a szépség és a szabadság függvényében kell alakulnia. Ennek a módozatait nem írhatja elő utópia, hiszen ez már önmagában zsarnokság lenne, a filozófiai terv szerzőjének zsarnoksága az új társadalom lakóival szemben. Az állam eltűnéséből következik a nemzetköziség is – hiszen ha csak egy vagy néhány állam tűnik el, a szabad társadalomra kívülről rátörnek a ragadozók.
Befejezésül igen kurtán megvizsgálom a keresztyénség és a szocializmus viszonyát. Önök valamennyien tudják, hogy az evangyéliom szociális tanítása kommunista jellegű. Jézus nem „családi értékeket” képviselt, hanem arra szólította föl tanítványait, hogy hagyják ott családtagjaikat, osszák szét vagyonukat, és kövessék. „Asszony, nem ismerlek” – mondta az édesanyjának. Elvetett minden világi („állami” és „társadalmi”, ergo egyházi) tekintélyt. Elvetett minden „törzsi”, „nemzetségi” különállást. Elvetett minden hagyományos morált. Elvetette a hagyományos társadalmak legfőbb magatartási értékeit: a fegyverviselését, a „fölkent” királyi hatalomét, a vérségi leszármazáson alapuló rendi előkelőségét, az elkülönült papságét („az írástudást”, „a világi bölcsességet”). Negatív értelemben tehát csakugyan kommunista volt – s aki ezt merte aztán követni kései tanítványai között, azt (mint tudják) máglyán szokták megégetni mint eretneket. (A szociális eretnekség az „ebionizmus”, amely szerint csak a vagyontalanok üdvözülhetnek. Hogy ez csakugyan eretnekség-e, önökre bízom.)
A kevés igazi keresztyén – mint Tolsztoj – anarchokommunista volt és pacifista. Kevesen vették komolyan a „ne ölj” parancsot, hogy a faragott képekről ne is szóljunk.
De a modern szocializmus nem erkölcsi természetű – bár a szocialisták erkölcsi okokból szoktak szocialistákká (kommunistákká) válni. Nem erkölcsi lázadás, hanem történelmi projekt, amely a modern kapitalizmus és a modern proletariátus karakteréből következik. Az, hogy a tőke vak expanziójából, a munkamegosztásból, a jogegyenlőséggel egyesített univerzális megfosztottságból és erőtlenségből mi következik, ezt ma mindenki láthatja. Az emberi világ (megint) a pusztulás szélén tántorog. A szocializmus a kapitalizmus ellentéte, a kapitalizmus termeli magából. A keresztyénség eredete más. Országa nem e világból való, ezért a történelemben sok mindennek lehetett a szövetségese. Egyben rokon a szocializmussal: könnyű meghamisítani és visszaélni vele. Mindkettőből – mindkettőnek az eltorzításából – szörnyűségek következtek, olykor nagyobbak, mint az, amit kijavítani próbáltak.
Keresztyéneknek nem adok tanácsot.
De szocialistáknak igen: van, amivel már nem érdemes próbálkozni, mert már megbukott, és nem véletlenül. Az egyenlőség és a modern fejlődés önmagában nem szocializmus, és az új civilizációnak nem kielégítő alapja. Ez biztos.
(Előadás vázlata a református fiatalság sárospataki találkozójára, 2007. július 20-án.)