Az, ami ma hazánkban történik, nem érheti meglepetésként a társadalomelméleti könyvek olvasóit. Az egyik legbefolyásosabb történetfilozófiai esszé, amelyet első vagy másodkézből milliók ismernek, a legelső lapjain állítja a következőket: „A hatalom nélküli vagy a hatalmat éppen elvesztő csoportok üldözése – noha a legkevésbé sem tekinthető nemes cselekedetnek – nem kizárólag emberi aljasságból fakad. Az emberi engedelmesség vagy a valódi hatalom elviselése, ugyanakkor a hatalom nélküli gazdagság gyűlölete abból a racionális ösztönből ered, hogy a hatalomnak van bizonyos funkciója és valamiféle általános haszna, a kizsákmányolás és az elnyomás is képes működtetni a társadalmat, és teremt valamilyen rendet.

Csak a hatalom nélküli gazdagság és uralommentes közöny érezhető parazitának, haszontalannak, lázítónak, mert ebben az esetben megszűnik minden szál, amely az embereket összeköti. A gazdagság, amely nem zsákmányol ki, nélkülözi azt a kapcsolatot is, amely fönnáll a kizsákmányoló és a kizsákmányolt között, az uralommentes közönyben az elnyomó már nem törődik az elnyomottal.” (Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei [1951], Bp.: Európa, 1992, 9.)

Pontosan ez megy végbe ma nálunk, s ennek a megértése pusztán azért ütközik nehézségbe, mert a szovjet típusú keleteurópai rendszerek természetéről – s ennélfogva bukásuk természetéről is – mítoszok vannak forgalomban. Ezek a hitregék különféle osztályok és uralmi csoportok legitimációs – olykor egyenesen primitív önigazolási – szükségleteit fejezik ki, hirdetőik dolgát pedig megkönnyíti a kritikai (és kritikus) társadalomtudomány, társadalomelmélet gyöngesége.

…