Mi az, amit a romákkal nem szabad tennie a fehér, a gádzsó értelmiségnek?Mindenekelőtt nem szabad rájuk vetítenie a magában elnyomott reakciós-romantikus hajlamokat. Ez a gyarmatosítók és antikolonialisták együttes, bár tartalmilag persze nem egynemű szokása.Az elnyomottakról mindig azt szokás mondani, hogy vad, szenvedélyes, érzéki, természeti népek. Erényük nem a fej, hanem a szív, nem az elme, hanem a test.

Mi az, amit a romákkal nem szabad tennie a fehér, a gádzsó értelmiségnek?

Mindenekelőtt nem szabad rájuk vetítenie a magában elnyomott reakciós-romantikus hajlamokat.

Ez a gyarmatosítók és antikolonialisták együttes, bár tartalmilag persze nem egynemű szokása.

Az elnyomottakról mindig azt szokás mondani, hogy vad, szenvedélyes, érzéki, természeti népek. Erényük nem a fej, hanem a szív, nem az elme, hanem a test.

A legelvetemültebb fajgyűlölők is elragadtatva forgatják a szemüket, ha a gyönyörű, izgató cigánylányok kerülnek szóba. A legelvetemültebb fajgyűlölők is csodálják a fekete atlétákat. A legelvetemültebb fajgyűlölők is magasztalják a jazz, a blues, a gospel népének zenei érzékét.

Mindez lószar.

Amikor a fölül lévők elismerik az alul lévők nem racionális, az Ész birodalmán kívül eső erényeit, akkor mindig elnyomásról van szó.

Nem magasztalták évezredekig a nők szépségét, szerelmi hajlandóságát, jámborságát, anyai szívjóságát, miközben elvitattak tőlük minden racionális képességet, akár magát az emberi lelket? Nem illusztrálnak tiszteletre méltó lapok minden női témát még ma is fiatal lányok félmeztelen fotóival?

Nem méltányolja minden homofób idióta a meleg belsőépítészek, divattervezők, hölgyfodrászok, operaénekesek érdemeit? (Melyek itt a konnotációk? Érzéki, kacér, frivol, mellékes, másodrendű.)

Nem szoktak a hierarchia és a kasztos rend romantikus-konzervatív hívei meghatódni a pitymallattól napszállatig robotoló földmíves igénytelen szorgalmán, „természetközeliségén”, babonás áhítatán, pap- és úrtiszteletén, együgyűségén? Nem szokott a polgári publicisztika elérzékenyülni a keményen dolgozó munkás fegyelmén, szívósságán? A nép, tudjuk, jóindulatú, dőre balekok gyülekezete, amíg „a lelketlen izgatók” (ez még a Monarchia idejéből való pompás frázis) sztrájkra nem uszítják.

Az ész, a ráció, a szárnyaló konceptuális képzelet nem jár az elnyomottaknak és üldözötteknek. (A zsidók „hiperracionalitásának” meghitt náci bírálata is megütközés azon, hogy a páriasorsra ítéltek gondolkodni, sőt: fogalmilag gondolkodni mernek.)

A romák pártolói igen gyakran premodern, prekapitalista enklávét látnak a cigányokban (indiánokban, eszkimókban), és így saját romantikus antimodernizmusuk, romantikus antikapitalizmusuk kényelmes ürügyét találják meg bennük. Ez persze ránk, fehérekre – szerintük – nem érvényes. Mit hallunk antirasszista rendezvényeken? Cigány népzenét, folklórt. Mit szeretnek a romákban, akik állítólag szeretik őket? Poétikus szokásokat, hitvilágot, mondát, dallamokat, vallásos muzikalitást. Szívet, nem észt. A roma (a nő, a bennszülött, a színesbőrű) gyerekes vagy „nemes vad”. Romlatlan, szabályozatlan, spontán, tanulatlan, ösztönös. Egyszóval: irracionális.

A romákkal való együttélés (értsd: a fehérek biztonsága a cigányok mellett) a racionális (jogi és szociális normákat „követő”, betartó) személyek és irracionális, infantilis védenceik kompromisszuma kell hogy legyen. A fehér „elit” szerint. A letelepedettek és a nomádok évezredes ellentéte is színezi mindezt. Az idegen nyelv, a szóbeliség dominanciája, a népviselet, a lovaglás: ismerjük ezt már a nemes beduin mítoszából, az utolsó mohikán történetéből, a western édesbús-nosztalgikus beletörődéséből a genocídiumba.

Természetesen van különbség a jóindulatúan lenéző-lekezelő rasszizmus és a gyűlölködő, gyilkos rasszizmus között. Szegény ember vízzel főz: néha kénytelenek vagyunk kiegyezni az előbbivel, mert nincs időnk rá, hogy ezeket az ócska előítéleteket elutasítsuk, amikor éppen életet kellene mentenünk.

Ezt olykor meg kell tennünk kénytelenségből, de ez még nem menti föl a romantikus reakciót a maga bűneinek terhe alól.

A roma naiv művészet és folklór kultusza csöppet sem ártatlan. Útjába áll az igazi szubverziónak – az igazi fölforgatásnak – , tehát az igazi emancipációnak. Része annak az egyetemes uralmi stratégiának, amely az elnyomottaknak (a proletároknak, a nőknek, a szegényeknek, a szexuális és etnikai kisebbségeknek, a gyerekeknek, a pszichiátriailag stigmatizáltaknak, a drogosoknak, a nomádoknak, a menekülteknek, a beilleszkedésre képteleneknek, a börtönlakóknak és internáltaknak) nem tulajdonít észt. A romáknak – olvassuk már végre egyszer kritikusan a liberális vulgátát – nem követeléseik, érdekeik, stratégiáik vannak, hanem „jogaik”. Nem alanyai, hanem tárgyai a szabadelvű jogrendnek. Nem alkotják a jogot, hanem a fehér, hímnemű jogalkotó – a maga módján – fölszabadítja őket. Amíg a tőke, továbbá politikai és kulturális hatalom nélküli osztályok és népcsoportok nem rendelkeznek saját politikai szubjektivitással (tehát „szubaltern” helyzetben vannak), addig „az emancipáció fölülről” módosítja, de fönntartja a hierarchikus (egyenlőtlen) viszonyokat.

A legjobb szándékú liberálisok, polgári demokraták azt mondják, beszéljenek maguk a romák. Ez helyes lenne, ha a roma vezetők, értelmiségiek mentesek volnának vagy lehetnének az ún. „többségi társadalom”, azaz a fehér uralkodó osztály ideológiáitól. Ám sokan közülük osztják az uralkodó reakciós-romantikus kliséket, illetve ezek két válfaját. Az egyik: alkalmazkodjanak a romák (a nők, a proletárok, a melegek) az uralkodó racionalitáshoz, üljenek be a represszív tanüzem padjaiba, álljanak be a represszív munkahelyekre, feküdjenek be a „többségi” (azaz a többségre hivatkozó, elnyomó) logika ágyába. Evvel elvész a bájuk, varázsuk – hajjaj – , de majd nem halnak éhen. A másik válfaj: segítsen a „többségi társadalom” (azaz a fehér és hímnemű uralkodó osztály) a romáknak megőrizni „hagyományos” (azaz a nagyipar nem egészen húsz éve történt összeomlása miatt, kényszerűen keletkezett) életformájukat, teremtsen ehhöz gazdasági lehetőséget (azaz adjon pénzt).

A szubaltern – politikai szubjektivitás nélküli, nemcsak önreprezentáció nélküli! – csoportok, megszemlélve magukat a hatalom, a hierarchia tükrében, legyenek olyanok, amilyennek a (fehér, hímnemű és polgári) politikai képzelet látja őket. Ezt követeli minden és mindenki, ami-aki látható-hallható.

De mi arra figyeljünk, ami még láthatatlan. Arra a logikára ügyeljünk, amely még nincs leírva. Azt képzeljük el, milyen társaink volnának a romák és a többi megbélyegzettek abban a testvéri közösségben, amely nem létezik.

*

Ez a szöveg egy kolozsvári kiállítás katalógusában jelenik meg magyarul, románul és angolul: Gábor Lali: O MIRAJI LE HROMANE BUTIENGA – A cigány rezek ragyogása a címe, a ClujEst – vizuális kutatópont | punct de cercetare vizuală | visual research point helyiségében látható, a régi Ecsetgyár épületében, Székely Sebestyén György rendezésében, Henri Barbusse (Szamosközi) utca 59-61., II. emelet, Kolozsváron. Gábor Lali – aki mint színész, Lakatos Róbert Bahrtalo! c. díjnyertes filmjének főszereplője volt – üstkészítő és bádogos cigány, aki hagyományos hegesztési technikával állítja elő műtárgyait. François Bréda (Bréda Ferenc) könyvet írt róla (Lali lakomái, Kolozsvár, 2008).